Bánhidi Lilla A töltőm ott maradt címmel ír tárcasorozatot a Könyvesen. Ez a negyedik rész. A korábbiakat itt olvashatjátok: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész.
Bánhidi Lilla: Ébredés
Kinyitja a szemét. Szúr. Pislog. Visszazárja. Újból kinyitja. A fény erős, hideg. Hunyorog. Mellette meglebben egy függöny, hűvös van, reszket. Szétnéz. Egyszerű famintás szekrények, szürke, zöld, fehér, ismétlődik, egyik gardrób, másik polcos. Fehér ruhás alak a terem végében. Épp Kimegy. Csend van. Megmozdítja az ujját. Bizsereg. Van rajta valami, nehéz, érzi. Magánál van. Az jó jel, jut eszébe, de nem tudja, miért gondol erre. Jó jel. Jó jel. Ismételgeti magában. Hányingere van. Mélyről jön, nem a torkából. Egyre erősödik. Nyelni próbál, a szájához tapadnak a fogai, szomjas. Inni kellene. Mozdítaná a fejét, de nem megy, belehasít a fájdalom. Felnéz, hátha van ott még valaki, de nincs. Infúziós tasakot lát, a zsinóron át lassan csöpög a folyadék, lefelé, a testébe.
Hol vagyok, a gondolat elindul, elnyomja a vérében keringő narkotikum maradéka.
Hosszú sárga fal. Alakok jönnek-mennek. Ismerősek, de az arcuk elmosódott. Mindenki megáll. Ő is. Lassan forogni kezd. Vele forognak az alakok is. Vagyis állnak, a tér forog körülöttük. Minden sötét. Kinyitja a szemét. A fény erős, oldalról süt, szúr a szeme. Összehúzza. Pislog. Szétnéz. Jobbra ablak. Balra szekrények. Szürke, zöld, fehér. Egy alak a terem végében. Hol vagyok. Erős, kellemetlen szagot érez. Szédül.
Hányni! Furcsának és torznak hallja magát. Hányni fogok, ismétli. A fehér ruhás közelebb megy, hosszú haja a vállára esik, értetlenül néz. Nem hallja? Hányni! Az alak mond valamit, de összemosódnak a szavak. Dojcs, ennyit lehet érteni, ez legalább ismerősen cseng. A fehér ruhás most megsimogatja a karját, újabb összemosódott szavak. Ne, most nem megy németül. Becsukja a szemét. A fehér ruhás kimegy.
Egy réten sétál. Kölyökkutya ugrál körülötte, majd elszalad. Lefekszik a fűbe, a talaj melegíti a hátát.
Nézi a messzi fákat.
Valami fáj, ki kellene mondani, gondolja. Kinyitja a szemét, hunyorog, pislog. Szomjas. Fel akar ülni, de nem megy, erőtlen a karja, a mellkasa nehéz. Int a fehér ruhásnak. A tenyeréből poharat formál, az arcához emeli, a fehér ruhás mosolyog, kimegy és egy pohár vízzel tér vissza, odaadja, de megálljt mutat. Oké, lassan iszom. Két korty. Visszafekszik.
Hogy is volt, kölyökkutya? Labradorszerű. A szomszédnak is ilyen van, Nico. Néha kiszökik a lépcsőházba, olyankor ő is meg szokta simogatni. Jó lenne egy kutya. Bármi jó lenne. De Tamás biztos nem örülne. De hát ő annyira messze van. Minden sötét.
Felriad, hol vagyok? Levegő után kapkod, próbál felülni, nem megy, a feje hasogat, a fehér ruhás odaszalad, kedves hangon mond valamit, a szavak összemosódnak, nem érti, a nő hangja békés és kedves, lassan megnyugszik. Szétnéz. Félhomály. Függöny, szekrények. Szemben két üres ágy. Kórház, gondolja. Végignéz magán. A karját feszíti az infúzió, a teste takaró alatt.
Vajon megvan mindene? Mi történt vele? Szédül.
Nővér, mondja erőtlen hangon. A fehér ruhás nő odaszalad, valamit mond, nem érti. Dojcs, dojcs. Német. Mi? Németországban vagyok?
Nyílik az ajtó, ketten jönnek, egyenesen az ágyához. Egy hivatalos kinézetű, idősebb öltönyös és egy fiatal férfi. Neveket mondanak, titulusokat, inni kellene megint, a szája száraz, úgy érzi, be is repedt a széle. A nevét mondják, magyarul, ettől megnyugszik, bólint, igen, én vagyok. Pár kérdés lenne csak, magyarázza a fiatalabb, tolmácsolok.
Mi történt velem? Közúti baleset, frontális ütközés. Nagy szerencséje volt.
Baleset, kérdez vissza, hol vagyok? Bizonytalannak hallja a saját hangját. Münchenben, válaszol a fiatal férfi, nem messze az otthonától.
Otthon? Megpróbál felülni, a gyomrában éles fájdalom. Otthon, kérdezi még egyszer. Németországban? Münchenben? De nekem nem ott van az otthonom. Becsukja a szemét. Kétségbeesetten próbál felidézni valamit, amiből megértheti a helyzetet. Miért Münchenben? Tamás nem ott él. Hol van Tamás? Már biztosan értesítették, mindjárt itt lesz, és akkor tisztázódik minden. Az idősebb mond valamit, halkan beszél, nem hallja jól. El tudja mesélni, mire emlékszik, kérdi a fiatal, kik voltak az autóban?
Volt valaki, igen.
Egy kép jelenik meg a fejében, világoskék szövetnadrágban ül mellette valaki. Tőle jobbra. Nem, nem jobbra. Balra. Tehát nem ő vezetett. Biztos Tamás volt. Nem. Nem Tamás. De akkor ki? A szövetnadrágos láb vékony, akkor egy nő. Megvan. Telekocsi. Telekocsival indult haza, igen. Fehér autó, egy nő vezetett, hogy is hívják? Pedig olyan egyszerű a neve, nem emlékszik, de az arcára igen, beesett volt, oldalról hiányzott egy foga, hogy is hívják, nem jut eszébe. A Hauptbahnhofnál ült be, várnia kellett tíz percet. A csomagokat a hátsó ülésre tette, és előre ült.
Újból betompítják a fájdalomcsillapítók, a szemét nehéznek érzi, húzza vissza a kiskutyás álom. Ébren akar maradni. De hát miért nem Tamás ment érte? Nem messze az otthonától, ezt mondta a tolmács. München. Viktulienmarkt. Isar-part. Szörfösök az angol kertben vasárnap délután. Herzogstrasse hatvankettő, második emelet öt. Tényleg! Egy ideje már München az otthona. Eszébe jut az egyszobás lakás, magyar lánnyal osztozik rajta. A kék kanapé a nappaliban, használtan vette egy pártól, akik hazaköltöztek, az ablakban nemrég kezdett nyílni a liliom. Eszébe jut az iroda, pár napja interjúzott ott és a futárcég, a munkahelye.
Eszébe jut Tamás. Eszébe jut, hogy nem fog érte jönni. Hatszázötven kilométerre van. Megint. Pár hónapja még arra készült, hogy ide költözik a férfihoz. Aztán arra, hogy mégsem költözik. Most itt van. Megint egyedül. Fel kellene hívnia.
