Bánhidi Lilla A töltőm ott maradt címmel ír tárcasorozatot a Könyvesen. Ez a hetedik rész. A korábbiakat itt olvashatjátok: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész.
Bánhidi Lilla: Most jó
A férfi macchiatót kortyolgat vele szemben. A földszinten ültek le egy félreeső asztalhoz, nem az emeleti süppedős kanapét választotta, pedig az a kedvence. Ott akkor jó ülni, ha barátnővel van, vagy egyedül, olyankor nem kell viselkednie és nem számít, hogy a görnyedt tartás miatt hurkás lesz a hasa. Nem igazi randi, de akkor is szeretné jobb formában mutatni magát.
Pár hete írt rá a férfi, régi ismerős, a közelben lakik. Elhívta kávézni és miután megtudta, hogy a lány sokszor van egyedül, moziba is. Ő nem akart, de mikor legutóbb hazajött a párjától Németországból,
mégis üzent, hogy itthon van.
Lassan fogy a kávé, a férfi egyfolytában magyaráz, valami munkahelyi sztoriban van, ami vicces is biztosan, mert néha belenevet a saját történetébe. A lány bizonytalanul mosolyog vissza rá, aztán gyorsan el is néz máshova, nehogy a férfi belekérdezzen. Fogalma sincs, hol tart a történet, már az elején elvesztette a fonalat. De nem akarja megszakítani, jól esik hallgatnia. Most jó, állapítja meg. Itt van ő és én is itt vagyok, hetven centi a távolság, gondolja, és ha nem itt lenne velem, akkor is csak másfél kilométerre. Negyedóra séta.
Ismerős alak megy el az ablak előtt, ugyanabban a házban laknak, csak a srác a másodikon. A fal felé húzódik, nem akarja, hogy észrevegyék.
Galway girl, önkéntelenül dúdolni kezdi a háttérben felcsendülő Ed Sheeran-dalt. Eddig mindig jazz szólt, a régi tulaj kedvence. Nem szereti a jazzt, de a régi tulajt kedvelte. Mióta kétlaki életet él, a hosszú út után mindig ide jön, iszik egy mogyorós lattét, váltanak pár szót, akkor kezdi érezni, hogy hazaért, hogy újból itthon van. Tegnapelőtt nem így volt. Hazajött és szomorúan állapította meg, hogy más húzza fel a redőnyt az üzlet ajtaján. Pár nap alatt alapvető dolgok változtak meg az életében. Ez volt az első. She fell in love with an englishman. Ki akarja verni a fejéből a dallamot, utálja Ed Sheerant, ő budapesti lány és semmiféle englishmanekkel nem akar szerelembe esni,
mikor lesz már vége ennek a nyomorult nyálas számnak?
A férfi keze lassan indul felé, kikerüli a macchiatós csészét, a mogyorós lattés poharat, és alig észrevehetően, mintha meg sem történne, megsimítja az ujját.
Nem húzza el a kezét. Szereti az érintést, ez hiányzik neki a legjobban. Észrevette, hogy hetek óta ugyanúgy alszik el. Azt képzeli, valaki szoros kifliben hozzábújik, nem látja az arcát, de érzi, hogy ott van, ránehezedik az ismeretlen kar, alig kap tőle levegőt, érzi a szája szagát, ahogy ütemesen a hajába fújja a levegőt. Megnyugszik ettől a képtől. Észrevette, hogy már akkor is ezt képzeli el, ha elalváskor a párjával van.
Most tényleg jó, állapítja meg. Nincsenek monitorok, kijelzők, nem akadozik a térerő, csak ők vannak, egy közepes méretű asztal, kávéspoharak, két szabad óra és még hat és fél nap. Nem biztos, hogy egyedül.
És a mozin gondolkodtál, kérdi a férfi.
Persze, mehetünk. Maga alá húzza a széket, a szomszéd asztaltól épp elindul két nő, nem férnek ki tőle. A kezét visszateszi az asztalra. Hátha.
És mit néznél szívesen, kérdezi a férfi, van kedvenc műfajod?
Az Ironie des Lebenst, vágja rá majdnem. Még pár napja, Rosenheimban nézte ki a moziműsorban ezt a német vígjátékot, de az első szótag után elhallgat. Fogalmam sincs, válaszolja, nincs kedvencem.
Egyedül nem szeret filmezni, csak a párjával szokott. Legutóbb a YouTube-on néztek egy részt a kedvenc sorozatukból, a Midsomer gyilkosságokból. Nem együtt, de egyszerre. Ő már ágyban feküdt, felhívták egymást Messengeren és bekapcsolták a kamerát, letették maguk mellé a telefonokat, hogy lássák a másikat, és megpróbálták egyszerre elindítani a filmet. Tamás gépe gyorsabban reagált, ő pár másodperccel előrébb tartott. Nála hamarabb szólaltak meg a vészjósló zenék, a sikolyok és hamarabb csattantak el a csókok is. A lánynál még épp csak megérkezett a főhős lánya és a nyomozó a játszótérre, de a Tamástól átszűrődő zenéből már tudta, hogy ott lesz a gyilkos is. Végül lenémították a telefonokat, és csak akkor adták vissza a hangot, ha meg akartak beszélni egy jelenetet. Hol a képernyőt nézték, hol a telefon kijelzőjén egymást.
Másfél óra helyett majdnem két órán át tartott a film.
Kértek még valamit, lép az asztalukhoz az új tulajdonos. Ránéz a kávéjára, alig hiányzik belőle. Egy vizet, mondja a lány.
Elképzeli a sötét mozitermet, egymás mellett ülnek, osztoznak a kartámaszon, a karjuk összeér. Lehetne valami vígjáték, szólal meg és elmosolyodik, a férfi helyesel, előveszi a telefonját, megnyitja az aktuális moziműsort.
Ő is előveszi a telefont, kikeresi az art mozik kínálatát. Hátha mégis adják itthon is azt a német filmet, amit kinézett. Lelkiismeretfurdalást érez. Talán nem kellene mással megnéznie. Várhatna pár hetet, mire újra kiutazik, és elmehetne Tamással. A legszívesebben vele menne moziba most is. Több hét. Neki pár nap alatt is rengeteget változik az élete, hát még pár hét alatt a német moziműsor. Rákeres, de az Ironie des Lebensnek nincs nyoma. Megkönnyebbül. Felnéz, a férfi a telefonjába feledkezik. Maga felé fordítja a kijelzőjét, eltakarja a kezével és megnyitja az üzeneteit. Egy új érkezett. Munka után veszek kockás inget a hétvégi céges partira, írja Tamás te mit csinálsz?
