A kék csíkos ruhát veszi le először. Egy halványbézs színű is tetszik neki, lazább fazon, de a csíkosat már próbálta. M-es méret, épp az kell.
Mellette alacsony nő csattogtat blézeres vállfákat. Egyet kivesz és indul a kassza felé.
A kék csíkos ruha. El is felejtette, pedig pár hete már felpróbálta a Vörösmarty téri üzletben. Kilencezer-százkilencven, meg akarta venni, aztán megnézte a címkén az árat euróban, és megint felhúzta magát. Huszonkettő szorozva háromszáznyolcvanhattal, az még nyolcezer-ötszáz sincs. Miért adják drágábban és miért pont nálunk? Milyen árfolyamon számolnak ezek? Inkább majd megveszem kint.
Rosenheimban olcsóbb és mintha még a ruhák szabása is pontosabb lenne. Visszatette.
Nem jutott eszébe a csíkos ruha, amióta megérkezett. Tegnap múzeumban volt, mára sétát tervezett, amíg a férfi dolgozik, és kávézást a barátnőjével. Pont úgy, mintha otthon lenne egy szabad délutánja. Minden pillanatban úgy akarta megélni a férfival közös időt ‒ még a külön töltött részét is ‒ mintha otthon lennének.
Egyetlen barátnője van itt. Inkább havernő, de barátság is lehetne közöttük. Megvan a szimpátia és a közös érdeklődés. Pont, mint egy ígéretesnek induló párkapcsolatban.
Két éve, amikor úgy gondolta, ő is hamarosan kiköltözik a férfi után, szabadságot vett ki, ideutazott és beiratkozott egy szuperintenzív nyelvtanfolyamra. Ott ismerte meg a lányt, aki még új volt, épp csak kiköltözött és elkezdett dolgozni egy autóalkatrész-gyártó üzemben. Sokáig a közös kávézás volt az egyetlen társasági programja. Aztán a lány belépett a helyi magyarok klubjába. Egyszer azért nem tudtak találkozni, mert valami cserkészprogramon volt. Még van egy fontos projektem, aztán jövök, még segítenem kell a családomnak, aztán tényleg jövök, mindig talál valami kifogást,
amikor a havernője azt kérdezi, mikor költözik már végre ő is.
Fél órája a tanfolyamról ismert lány lemondta a találkozót, akkor jutott eszébe a csíkos ruha. El vagyok havazva, írta a havernő, hétfő délután jó lehet. Vasárnap már megyek haza, válaszolta. Kár, hogy nem maradsz, írta a lány, pénteken jön Sterbinszky, nagy buli lesz. Aztán a szokásos kérdés. Miért nem költözöl már ide, könnyebben tudnánk találkozni. Nem tudja, mit válaszoljon.
Hangos párbeszéd zökkenti ki a kassza felől. Az alacsony nő újabb ruhát vitt az eladóhoz, élénken magyaráz angolul, a másik nem érti. Eszébe jut, hogy az elején ő is próbálkozott az angollal, aztán feladta. A helyiek nem beszélnek idegen nyelvet, vagy csak úgy tesznek, mintha nem beszélnének. Amerikai turista lehet a nő, gondolja, idejön szegény és még vásárolni sem tud, ha nem beszél németül.
Visszateszi a csíkosat, nem ér meg huszonkét eurót, a bézs meg túl laza. Tovább válogat. Talál egy népviselet-mintás farmerruhát. S-es. Magához méri. Jól állna. Felvehetné a sörfesztiválra. Miért nem költözöl már ide, ismétli magában. Bemegy a próbafülkébe.
Levetkőzik, belebújik a farmerruhába. Tetszik magának.
Készít egy szelfit, de nem küldi el a havernőjének, előbb írnia kellene valamit arra, miért nem költözik már. Mint minden rendes családtagnak, neki is jönnie kellene a párja után. Egy volt kollégája idősgondozó a közelben. Még otthon elvégzett egy tanfolyamot, ideköltözött és pár hónappal később jött a férje is a gyerekekkel.
Nézi magát a tükörben. A ruhára festett fűző miatt karcsúbbnak látszik. Neki még gyerekei sincsenek, ami visszatarthatná. Egy irodában dolgozik, nem nagy karrier. Még ha lent is kezdi, mondjuk valamilyen gyárban, szobalánynak áll vagy csomagot szállít, biztos jutna előre. A levegő tiszta, nem köpködnek az utcán, nincs szétszórva a szemét és a nyilvános vécére simán rá lehetne ülni, ha nem szoktatták volna rá otthon a félig guggolva pisilésre. És végre lenne kedd esti közös vacsorafőzés. Ő pucolná a krumplit, a férfi meg kevergetné a paprikás szószt. Szombaton reggel ők is bevásárolni indulnának, türelmesen kivárnák, amíg az Inntal autópálya háromszögében csökken a dugó, közben hallgatnák a Bayern 3 rádión az új slágereket. Délutántól pedig még a lépéseikre is ügyelnének otthon, nehogy valamelyik alsó szomszéd megszólja őket, mert a dübögéssel zavarják a hétvégi pihenőidőt.
A népviseletmintás farmer lehetne az új életéhez az első ruhadarab.
Kicsit szűk, de biztos enged itt-ott.
A havernőjével is gyakrabban találkozhatna.
Átöltözik. Megnézi a címkét, százhatvan euró áthúzva, alatta nyolcvan euró. Még így is húzós. Kilép a fülkéből, az alacsony nő előtte áll, átnyújt egy apró kockás ruhát és magyaráz angolul, hogy rá nem lett jó, de szerinte szép, és azért hozta utána, hátha rá jó lesz. Mosolyog is hozzá. Megsajnálja az alacsony nőt, milyen kedvesek itt a turisták, gondolja, és megköszöni. Elindul a farmerruhával a kassza felé. Az alacsony nő vele megy, beszélgetni próbál. Honnan jöttél, kérdi.
Utálja ezt a kérdést, ha németül kezd beszélni, a helyiek pár mondat után mindig megkérdezik, honnan jött. De most meg se szólaltam németül, gondolja, akkor az angolom is ilyen rossz. Kikeresi a pénztárcáját. Magyarországról, válaszolja. Az alacsony nő arca felderül, hangja izgatottá válik. De hisz akkor mind ugyanonnan jöttünk, mondja, én román vagyok, ő meg, mutat az eladóra, horvát.
Itt lakunk egymás mellett, megihatnánk egy kávét.
Rezeg a telefonja, felveszi, a férfi az, tíz perc és végzek, mondja. Zavartan a román nőre mosolyog, én nem lakom itt, mondja, vagyis még nem, teszi hozzá, fizet és sietve távozik az üzletből. A férfi már otthon van, mire ő megérkezik. Megöleli. Szantálos virágos illatot érez. Még két napjuk van együtt. Másfél. A vasárnap már nem teljes.
