Szerda este. Végre úton van megint. Mellette huszonéves lány, bámulja a telefont. Ő a folyosó felőli oldalon, a lány az ablakhoz húzódik, nincsenek egymáshoz zavaróan közel. A hátsó kerekek felett ülnek, ott erősebben ráz a busz. Felhajtja a lábtartót, kinyújtja a térdét. Szorítja a cipő, jó lenne levenni, de ilyenkor még senki sem szokta, csak a linzi pihenő után. Olyankor ér véget a második film, a sofőr lekapcsolja az utastéri lámpát, és mindenki kényelmes alvópózt keres.
Jemand liebt dich! Fahr vorsichtig. Már másodszor látja a feliratot az autópálya fölött, új kampány lehet, biztos a külföldiek miatt. Valaki szeret, vezess óvatosan. Liebt dich. Vorsichtig. Rövid rezgés a zsebében, előveszi a telefont. Tamás az, azt kérdi, merre jár. Elhagytuk Sankt Pöltent válaszolja. Akkor még öt óra, írja a férfi. Állítottam ébresztőt, ott parkolok majd a Total kúton a shop mellett, mint legutóbb.
Jó lenne, ha tudna aludni egy keveset. A hét első felében késő estig dolgozott, hogy el tudjon jönni,
holnaptól ki akarja kapcsolni a telefont.
Három és fél napig nem akar se telefonálni, se emailezni, se csetelni. Három és fél nap. A vasárnap esti busszal indulnia kell haza, az utolsó napot nem számolja teljesnek. Vasárnapra nem terveznek hosszabb programot, mindent letudnak addig, termálfürdő, mozi, kirándulás. Bámészkodás a plázában, reggeli a kedvenc kávézójukban. Az első napsugarak arany színűre festik az ablak melletti asztalokat. Előttük pereces szendvics, kávé, nézik az utcán elhaladó embereket. Nyúlnak a percek, mint egy ráérős áprilisi vasárnap az újlipóti lakásuk teraszán.
Az én házam, az én szabályaim az én kávém, hallatszik a sofőr fölé függesztett tévéből. Valaki lecsap egy bögrét egy asztalra, így kezdődik a film. Tőrbe ejtve, az első jelenetből felismeri. Nemrég látta, nem akarja újranézni.
Az úton mindig két filmet vetítenek, ez a második. Az első valami vígjáték volt, az sem érdekelte túlságosan. Ő a Délinél szállt fel, és már a lépcsőn érezte az izzadságszagot. Nem akart beljebb menni. Az első két sor üres volt, de azt a váltósofőrnek tartják fenn. A következő sorokban táskát, kabátot pakoltak az ülésekre, egy idős férfi pedig a lábát tette fel. Mindenki kerülte a szemkontaktust,
senki sem akarta, hogy az új felszálló épp mellé üljön le.
A busz végében talált helyet. A huszonéves lány megszánta, elvette a hátizsákját az ülésről, az ablakhoz húzódott és feltette a fejhallgatót.
Megnézi az időjárás-jelentést. Péntekre tizenegy, szombatra tizenhat fokot mondanak, felhős, napos. Megnyitja a jegyzeteit, a reggelit szombatról átírja péntekre. Szombatra beírja a kirándulást. Fontos, az alatt tudnak beszélgetni. Tízkor indulni kell, mert aznap este még ünnepelni is szeretne. Most volt Tamás születésnapja, előre babonából nem köszöntötte fel, a szombat meg belül van még a nyolc napon.
Lekanyarodnak a pályáról, öt perc pisiszünet, mondja a sofőr. Megállítja a filmet, a képernyőn kimerevedik egy futó alak, egyik lába sem éri épp a földet. Felkapcsolják a villanyt. Páran a hátsó ajtó felé indulnak. Ő marad.
Sütni kellene egy tortát, olyan ritkán ünnepelnek. Nem, az már nem fog beleférni. Talán Tamás névnapján.
Hátha hétvégére esik.
A sofőr megszámolja az utasokat, újraindítja a filmet, kigurulnak a parkolóból.
Szlovák busz előzi őket. Megismeri. Utánuk negyedórával szokott befutni a linzi megállóba. Ha megérkezik, ő gyorsan beáll a mosdóra várakozó sorba, még mielőtt a szlovák vendégmunkások beérnek a kútra. Visszaelőzik.
Jemand wartet auf dich. Újabb tábla a sávok felett. Valaki vár rád.
Valaki vár rám.
Még három óra. Pár hete a barátnője, a második gin tonic után kiszámolta, hogy egy távkapcsolatban élő pár mennyi időt tölt együtt, mennyit külön tíz év alatt. Hétvégenként másfél nappal számolva ‒ mert a vasárnap nem teljes ‒, ezen felül évente öt hét szabadság együtt plusz az ünnepek. Kétezer-négyszáznyolcvan nap. Külön.
Megingathatatlan tény, hogy megöltem Harlemet, kiabálja valaki a filmben. Odanéz. Premier plánban torzul a színész arca. A nevén gondolkodik, de nem jut eszébe. Ez már a vége, jegyzi meg magának, innen már megnézi.
Nem lehetne lehalkítani, nyögi valaki pár sorral előrébb, nem tudok aludni. Ő se tud. Majd Rosenheimban, gondolja, amikor végre összebújhatnak. Az összebújás külön programpont. Mindig figyel rá, hogy maradjon idő a háborítatlan pillanatokra,
ezekből töltekezhet, amikor újra egyedül lesz.
A linzi megállóba érnek. Negyven perc pihenő, mondja a sofőr, kinyitják az ajtókat, hirtelen tör be az utastérbe a hideg éjszakai levegő, az előtte ülő férfi magára teríti a kabátját, susog az anyaga. Mellette a lány feláll, le akar szállni. Kiengedi. Ő is leszáll. Ugyanolyan busz tankol mellettük, mint az övék, még a felirat is ugyanaz, Budapest‒München München‒Budapest. Megnézi a rendszámot. Egyszer véletlenül a másik irányba tartó járatra szállt fel.
Hosszú sor áll a mosdókhoz, inkább a pulthoz megy, egy islert légyszi, mondja az eladónak, magyarul. Itt éjszaka mindig magyarok dolgoznak, nem erőlködik a gyenge némettudásával. A szlovák busz begurul. Kifizeti az islert, beáll a mosdóhoz a sorba. Kifelé meglátja a fiatal lányt, a többi utas mellett didereg az épület oldalában, kezében remeg a cigi. Mosolyog.
Indulnak tovább. A határnál újból felkapcsolják a villanyt, szemébe éles fájdalom hasít, hunyorog. Magára teríti a kabátját. Német határőrök szállnak fel, ellenőrzik az igazolványokat.
Újraindítja a telefont. Ébren vagy, jön az üzenet. Igen, Salzburg után, még egy óra, és megérkezünk, válaszolja. Lejjebb veszi a kijelző fényét. Tíz perc és indulok érted. Lezárja a telefont.
Nem kellene izgulnia, csak pár nap telt el a legutóbbi találkozásuk óta.
Samerbergnél leszáll. Sötét autó áll az épület mellett.
Rutinosan ölel. Nem érez semmit, pedig szeretne. Csak a szagot. A férfi bőrének a szagát a parfüm alatt. Megszokom megint, gondolja.
