80 évvel ezelőtt ezen a napon szovjet csapatok felszabadították az auschwitzi koncentrációs tábort. Azt a helyet, amely a terror és a szisztematikus népirtás szimbólumává vált az egész világon, és ahol több millió zsidó vesztette életét. Bár a háború és a pusztítás véget ért, a feldolgozás, a megértés csak ekkor kezdődött el.
Heller Ágnes Auschwitz és gulág című könyvében azt írja, hogy a holokauszt abszurditása felfoghatatlan. A történtek nem helyezhetőek sem történelmi, sem etikai, sem morális vagy akárcsak művészi alapokra, mert ami történt, az felfoghatatlan. Márpedig a 20. század ekkora törésének nem lehet észszerű alapja. Így Heller szerint Auschwitznak egyenlőnek kell lennie az emlékezéssel, hogy soha ne történjen meg újra.
Számtalan film, sorozat, könyv próbálja felfogni, hogy mi is történt az európai zsidókkal az 1940-es években. Elég akárcsak Kertész Imre Sorstalanság című könyvét említeni, ami idén 50 éves, Anne Frank naplóját vagy akár a tavaly New York Times éves listájára is felkerült Hideg krematóriumot Debreczeni Józseftől.
A méltán jól ismert regények mellett viszont több olyan is van, amelyek különböző okok miatt kevésbé olvasottak. Az alábbi listában olyan könyveket szedtünk össze, amelyek ritkán kerülnek elő a széleskörű holokauszt-irodalomban, mégis érdemes olvasni őket.
Winfried Georg Sebald: Austerlitz
Az Austerlitz a bűnösség keresésének a regénye, hogy az a törés, amely a 20. század elbeszélhetetlen szörnyűségeit okozta, ott rejlik az európai kultúrában, az építészetben, a kitömött állatokban, az emberi zsigerekben.
Mind részesei vagyunk a múltnak, amit nem éltünk át, de képesek vagyunk emlékezni rá,
mert minden, ami körülvesz minket, ebből jött létre.
Az emlékező és az emlék nem ugyanaz. A regény azonos nevű főhőse elfelejtett gyerekkorát keresi, a szülei révén megmenekült a holokauszt elől, de ez a menekvés az egész életében meghatározta. Lát magáról egy képet, de nem ismeri fel önmagát, idegen számára. Ahogyan halad előre a regény, úgy jön létre a holokauszt-emlékezet, amely egyszerre fiktív és valós: dokumentumokon keresztül göngyölíti fel a szálakat, felvételeket és képeket néz, meglátogatja a helyszíneket, hogy egy történetet alkothasson, ami feldolgozható, lezárható és mindenekelőtt megérthető.
Bármennyire is abszurdnak tűnik holokauszt könyveket ajánlani, amióta elolvastam, mindenkinek mondom, hogy olvassa el. Ez a regény pontosan meghatározza, mit jelent a 20. század után európainak lenni,
bűntudatot érezni valami olyan miatt, ami nem mi követtünk el, mégis mindenhol körbevesz.
Harsányi Zimra: A téboly hétköznapjai
Harsányi Zimra, aki franciaországi emigrációja után Ana Novac néven is ismertté vált, tinédzserként megjárt több lágert is, és naplójegyzetek formájában 1966-ban megjelentette A téboly hétköznapjait. A napló pedig pontosan onnan indul és ott ér véget, ahol fogsága, nincs előtörténet, család, elhurcolás, sem kiszabadulás vagy visszailleszkedés. Minden, amit olvasunk, szó szerint a láger megörökítését jelenti,
amely időn és téren kívüli, sem előtte sem utána nem mondható el semmi.
„A lágert kimeríteni nem kevésbé bolond igény, mint kikanalazni a tengert. Dante csak elgondolta a poklot, és milyen három vaskos kötet lett belőle!” – olvasható a regényben, amiből a Transtelex közölt részletet.
Harsányi története már önmagában is izgalmas, többször emigrált, írt románul, magyarul, franciául is, nevet váltott, betiltották és cenzúrázták, magyarországi tartózkodása alatt besúgók jelentettek róla, A téboly hétköznapjai kiadásakor nem jelenhetett meg Romániában, ahogy írja róla Tompa Andrea mélyreható kutatása. A napló akkoriban nem felelt meg a kommunista rezsimnek. Ahogy a cím is sugallja, a könyv ott keres értelmet, ahol nincs:
az írás válik a túlélés egyetlen eszközévé.
Charlotte Delbo: Auschwitz és utána
Az egyik legnehezebb és legösszetettebb holokausztregény, amely Magyarországon szinte a mai napig ismeretlen. Ennek a várakozásnak pedig nemcsak a fordítás késése lehet az oka, hanem hogy ezt a könyvet olvasni igazán megterhelő. Sőt, még maga Delbo is húsz évet várt a megjelentetéssel, mert inkább művészeti munkának szánta, mint memoárnak. A kötet eredetileg három külön részben jelent meg, de ma már egy könyv fejezeteit alkotják a korábbi könyvek.
Poétikai és csontig hatoló.
Hatásában Zoltán Gábor Orgia című könyvéhez lehetne hasonlítani.
A francia származású író politikai ellenállóként került Auschwitzba, majd Ravensbrückbe,
ahol 230 másik nővel közösen kellett átélniük a holokauszt borzalmait.
A trilógia első két része (Vissza már egyikünk se tér, Fölösleges tudás) ennek a sorsközösségnek állít emléket, amely a munkatábor mindennapjaiban is a nővéri összetartozást jelenti, ennek pedig fő eleme, hogy sokszor maga a szöveg is a „mi” pozíciójából szólal meg. Ez egy női holokauszttörténet, amely bár egyre gyakoribb, ritka a férfitörténetekhez képest.
A harmadik rész pedig az első két részben megismert nők visszatérésélményeit örökíti meg verseken, beszélgetéseken és beszámolókon keresztül. A tapasztalatok pedig mind egyirányba mutatnak: visszatérni a „normális életbe” lehetetlen. Amíg a láger abszurditásában néha feltűnik a könnyedség –
a rabok egymásnak szerveznek titkos karácsonyi ünnepséget,
paradicsomfejeket találnak a sárban –, addig itt a teljes reményvesztettség szétfeszíti a történeteket.
Földes Mária: A séta
Földes Mária története egészen hasonló Harsányi Zimráéhoz. Mindketten fiatalon élték át a holokausztot, egy személyes hangvételű regényben dolgozták fel, a román állam cenzúrázta őket és később emigrálniuk kellett. A séta című regény orvosi ajánlásra született, hogy feldolgozza a táborok borzalmát.
A kötet a címben említett gyakorlatra épül, amelyben az elbeszélő séta közben találkozik újra és újra a múlt eseményeivel: Auschwitz-cal, a kommunista diktatúra mindennapjaival, a barátok elvesztésével.
A mozgás egyszerre válik a felszabadulás és az elnyomás példájává,
minden lépésben ott van a múlt, a sorokba rendezett menetelés, a fájdalom, a tábor izomreflexei, de ott van a lehetőség is, hogy a test szabadon mozogjon, megpihenjen. A séta allegóriája itt válik zseniálissá: ahhoz, hogy fel tudja dolgozni, valamilyen módon vissza kell térnie. Ez jelen esetben azt jelenti, az izmaiban fel kell ébresztenie az emlékeket.
A séta eredetileg önéletrajznak indult, de a könyv megjelenésekor már csak azt a műfajmegjelölést látjuk a könyvben, hogy: „emlékek”. Önreflexió, visszaemlékezés, memoár és regény, a műfaji keveredés csak erősíti azt, hogy a holokausztot nem lehet egy módon feldolgozni, sőt a folyamatos újrabeszélés, újramondás adja a lényegét. A történetet Havas Judit monodrámában dolgozta fel, sőt 2016-ban egy dokumentumfilm is társult A sétához Radó Gyula rendezésében.
Art Spiegelman: Maus
Ha képregényről van szó, sokszor könnyed témákra gondolunk. Ezért is volt számomra meglepő, amikor a gimnáziumi angoltanárom a kezembe nyomta a Maust nyelvtanulás céljából. Art Spigelman Pulitzer-díjas képregénye egy apa visszaemlékezéseit meséli el a holokausztról, egy allegorikus macska-egér jelképrendszerbe ágyazva, amiben a zsidók egérként, a nácik pedig macskaként jelennek meg.
A Maus tudatosan használja fel a náci retorika és a képregény ártatlanságát ahhoz, hogy komplexen jelenítse meg a holokausztot.
A rajzolt oldalakon szinte tompítva jelennek meg a holokauszt jelenetei, mint ami természetszerű (macska-egér játék), és pont ettől olyan borzalmas. Ezt pedig csak növeli a fekete-fehér, expresszionista ábrázolásmód.
Az egér-macska motívum nem áll messze a kultúránktól, gondoljunk csak Mészöly Miklós Jelentés öt egérről című írására, vagy akár Örkény István Gondolatok a pincében szövegére, amelyben a patkány így gondolkodik:
„milyen más lett volna minden, ha történetesen cicának születik”.
A holokauszt-képregény elsőre abszurdnak és „normasértőnek” tűnhet, sőt az első megjelenéskor komoly vitákat váltott ki, hogy mennyiben ér fel a helyzet „komolyságához” egy ilyen ábrázolás. A Maus lényege pedig pont ez, egy olyan feldolgozás, amely az ábrázolás problematikusságát emeli ki: megjeleníthető-e az, ami elképzelhetetlen? A könyvet a mai napig betiltják, erről bővebben írtunk itt és itt.
Nyitókép: Pexels
