A házmesterekét, akik a második világháború kibontakozásáig szerény körülmények között élő szereplői voltak a fővárosi létnek. Pedig cselekedeteiket rengeteg tényező befolyásolta. Sokuk vidékről frissen költözött Budapestre, nagyobb társadalmi elismerésre és nagyobb vagyonra vágyott. Döntéseiket ennek megfelelően hozták, és lett belőlük szemlélő, elkövető vagy embermentő a holokausztban. Élethelyzetüknek és habitusuknak megfelelően éltek újsütetű, tragikus hatalmukkal.
A könyv nem csak a háború előtti antiszemitizmusra összpontosít, a két világháború közötti időszak egyéb tényezőit is figyelembe veszi, például a borravaló kultúráját. Vagy az emberség próbáját, azt, amikor a házmester egy gettóépületért felelt. És nem hagyja a szálakat elvarratlanul: a háború után az elszámoltatás próbálkozásairól is számot ad. Ádám István Pál a holokauszt eseményeit kevésbé nyilvánvaló okok és okozatok hálójában tanulmányozza, ezáltal unikális nézőpontot érvényesít könyvében.
Ádám István Pál (1974) társadalomtörténész. A Bristoli Egyetemen szerzett doktori fokozatot, majd Prágában kutatott és tanított, de dolgozott a washingtoni Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeumában is, jelenleg a budapesti Holokauszt Emlékközpont történésze.
A kötetet a friss őszi, történelmi könyvajánlónkba is beválogattuk.
Ádám István Pál: Házmesterek a vészkorszakban (részlet)
A háború alatt mind sürgetőbbé vált a kontrolligény, és a házmesterek egyre inkább egy olyan hatósági gépezet részének érezhették magukat, amelynek célja a törvények – egyebek mellett a zsidóellenes törvények – betartatása volt. 1941-ben a Magyarországon élő külföldi zsidókat és azon magyar zsidókat, akik nem tudták igazolni, hogy a családjuk már 1867 előtt is az országban élt, és adót fizetett, megfosztották állampolgárságuktól, illetve tartózkodási engedélyüktől. Több mint 15 000 embert deportáltak és öltek meg Kamenyec-Podolszkijban, jó három évvel Magyarország német megszállása előtt. Arthur Saffier például, habár Budapesten született, csak lengyel állampolgársággal rendelkezett, amikor beköltözött a Csalogány utca 45/b-be. Jól tudta ezt a lakónyilvántartó könyvből a helyi házmester, Burgerné, és Saffiert mint „külföldi zsidót” feljelentette a hatóságoknál. A férfit letartóztatták, de az ügyvédjének sikerült kiszabadítania a gyűjtőtáborból, így nem esett áldozatául a kamenyec-podolszkiji mészárlásnak. Ugyanebben a házban élt egészen az ország német megszállásáig, 1944 márciusáig – ekkor viszont biztonsági okból odaköltözött az anyósához. Eltávozásakor azonban meg kellett adnia az új lakcímét, amit a házmester gondosan bevezetett a lakónyilvántartó könyvbe. E bejegyzés alapján a Gestapo könnyen rátalált, és a Svábhegyre hurcolták kínvallatásra.
Arthur Saffier túlélte a háborút, és tanúskodott a népbíróságon a házfelügyelő ellen.
Ugyanebben a perben szintén tanúként szólítottak egy bizonyos Világosi urat. Ő is évekig élt ugyanabban az épületben, és találó jellemzést adott Burgerné személyiségéről. A népbírósági jegyzőkönyvben ez áll:
„Burgerné minden időben a mindenkori rendszerek hűséges kiszolgálója volt. A nyilas hatalomátvételkor helyeselte a zsidók kiirtását, és magáévá tette a nyilas propagandát. Az oroszok bejövetelekor hangoztatta az ő ruszin származását. […] A mai állapotokkal is meg van elégedve, és hangoztatja, hogy »most mi leszünk az urak«. Ebből nyilvánvalóan kitűnik, hogy az asszonynak nincs semmiféle politikai meggyőződése, hanem mindenütt az egyéni érvényesülésének az útjait keresi.” Ez a leírás jól érzékelteti a házmester következetes zsidóellenes magatartása mögötti konformizmust. Burgernének volt választási lehetősége, békén hagyhatta volna Arthur Saffiert, vagy egyszerűen csak megkérhette volna, hogy távozzon. Ő azonban úgy döntött, hogy feljelenti, előbb a rendőrségnél, aztán pedig a Gestapónál.
Ez a jellemzés jól illik a budapesti házmesterek jelentős részére, és mivel ők sok tekintetben a háború alatti magyar társadalom szélesebb rétegeit is reprezentálják, érdemes utánanézni e konformista viselkedés gyökereinek.
A magyar társadalom az 1920-as évektől kezdve fokozatosan hozzászokott a zsidónak minősített lakosság marginalizálásának gondolatához.
1920. március 1-jén Horthyt kormányzóvá választották, és három hónappal később az országnak alá kellett írnia a trianoni békediktátumot. Ennek értelmében a győztes antanthatalmak újrarajzolták az országhatárokat, és Magyarország területének több mint a kétharmadát (71,4 százalékát) elveszítette. A Horthy-rezsim a „trianoni tragédiáért” a demokratákat, a liberálisokat, a kommunistákat és a zsidókat tette felelőssé. A Trianont követő időszakban a hazai antiszemita hangulatot tovább fűtötte az elcsatolt területekről érkező menekültek hulláma, akik nehezen tudtak elhelyezkedni a kereskedelemben és az iparban, mert e területek az antiszemiták szerint „a zsidók” kontrollja alatt álltak. A Horthy-korszakot (1920–1944) és annak közéletét széles körben elterjedt antiszemitizmus jellemezte. Ahogy Deák István történész is megállapítja, a nyíltan zsidóellenes intézkedéseket a magyar lakosság jelentős része nem pusztán tudomásul vette, hanem kifejezetten el is várta. Az egyik ilyen szabályozás az 1920. évi XXV. törvény, a numerus clausus volt, amely korlátozta a zsidó származású magyarok felvételét a hazai egyetemekre. Az 1920-as, 30-as években a közigazgatás jelentős vezetői (így például Förster Lajos vagy Endre László) faji alapú diszkriminációt vezettek be és tartottak fenn zsidó állampolgárokkal szemben, amelyet az egymást követő kormányok hallgatólagosan jóváhagytak. 1938-tól kezdve az antiszemita gyakorlat hivatalossá vált: „őrségváltásnak” nevezték azt a folyamatot, amelyben a zsidó származásúakat kiszorították a társadalom minden fontos szegmenséből – beleértve a házfelügyelői posztot is –, és a helyüket „megbízható” keresztények foglalták el. Ezzel összhangban 1938 tavaszán elfogadták az első úgynevezett zsidótörvényt, amelynek célja a zsidók jelenlétének csökkentése volt az orvosi, ügyvédi, szerkesztői, újságírói, valamint a kereskedelmi és pénzügyi állásokban. Az 1941. évi XV. tc. megtiltotta a zsidók és nem zsidók közti házasságot, míg az 1942. évi XV. tc. kötelezte a zsidó földbirtokosokat ingatlan vagyonuk „átengedésére”. Ekkorra az árjásítás már elérte a boltokat, a gyógyszertárakat és a kézműipari műhelyeket is; a kereskedők, ügyvédek, újságírók és lapszerkesztők javarészt már átadták a helyüket a közigazgatás támogatását élvező, keresztény-nemzeti középosztály tagjainak. 1942-ben a kormány kiterjesztette az árjásítást a házfelügyelői állásokra is:
1942. augusztus 1-jétől zsidók nem tölthettek be ilyen posztot.
Ekkorra a budapesti házmesterek, mint Burgerné, sok millió hétköznapi emberrel együtt már magukévá tették a zsidók állítólagos összeesküvésének különféle elméleteit, ahogy a zsidóság alacsonyabbrendűségét hirdető propagandaszólamokat is. Ez azonban egyfajta funkcionális antiszemitizmust jelentett. Burgerné 1944-ben még teljes meggyőződéssel osztotta a nyilas propagandát, majd alig egy év múlva már a szovjet megszállás híve volt – akárcsak a hétköznapi magyar emberek jelentős része, akik a politikai helyzetnek megfelelően változtatták pártelkötelezettségüket. Ez azonban általános jelenség, sem a házmesterek, sem a magyarok közössége nem tekinthető egyedinek. Orwell Hódolat Katalóniának című művében sok ezer spanyolról beszél, akik 1937-ben beléptek a kommunista pártba, csak hogy „mentsék az irhájukat”. Az osztrák kultúrában Helmut Qualtinger kabarédarabja, a Karl úr jelképe lett azoknak a tömegeknek, amelyek az 1930-as évek végén a széljárástól függően változtatták politikai meggyőződésüket a nácizmus és a szociáldemokrácia között. Másfelől ezek a mozgások azt a vágyat és szándékot is mutatják, hogy a győztesekhez akarunk tartozni – ami egyébként manapság is megfigyelhető az Európa perifériáján történő tömegmegmozdulásokkal kapcsolatban.
Az 1930-as, 40-es években mind a náci, mind a kommunista ideológia megfelelt a budapesti házmestereknek,
akiknek elsődleges célja a mielőbbi társadalmi felemelkedés és a meggazdagodás volt, és ehhez jó lehetőséget kínált a társadalmi vagyon faji alapú, radikális újraelosztása. Nem sokkal azután, hogy életet adott kislányának, 1944. október 1-jén kelt naplóbejegyzésében Dévényiné Anna döbbenetét fejezi ki, hogy még mindig milyen sok átlagember hisz a náciknak. Szerinte ez elképesztő akkor, amikor a keleti fronton nagy erőkkel közeledik a Vörös Hadsereg, Románia és Bulgária már elpártolt Hitlertől, és a szövetségesek győzelme elkerülhetetlen. Így elmélkedik: „hihetetlen, hogy ilyen közel legyenek, és itt még tovább csinálják, mintha még megnyerhetnék ezt a háborút. Nem bírom az újságokat sem olvasni. Tele vannak hazugsággal és népbutítással. Az emberek hogy hisznek még mindig, nem is tudják elképzelni, hogy más is lehet. […] Egy része közönyös, a másik része pedig kívánja, hogy sohase múljon el ez az idő.”
Nyitókép: Fortepan / Homoródy Károly. Budapest 8. kerületi udvar, 1944-ben.
