Edith Eva Eger memoárja egy megindító történet a holokauszt megéléséről és feldolgozásáról. Egy fiatal lány felnövését követjük végig háborún, kínzáson és szenvedésen keresztül, hogy a végén oda érkezzünk meg, hogy a megbocsátás mindannyiunk lehetősége, az élet megválasztható.
Edith Eva Egert, a 97 éves, magyar származású pszichológust 2017-ben az egész világ megismerte, mikor megjelent A döntés című könyve. A koncentrációs tábor története nemcsak külföldön, de itthon is nagy sikert futott be, ahogyan a második, Az ajándék című írása is. A megjelenést követően mi is készítettünk interjút az íróval, sőt arról is írtunk, hogy színházi feldolgozás készül a könyvből. Edith Eva Eger a magánéletben rengeteg embernek segített már, mint pszichológus, de köteteivel még több emberhez tudja eljuttatni, mit jelent szeretni, elfogadni és szembenézni a múlttal.
Az OpenBooks gondozásában megjelent A balerina is egy haláltábor történetét dolgozza fel, viszont most nagyobb hangsúlyt fektetve arra, hogy ne pszichológusként, hanem túlélőként, memoár formájában mesélje el nekünk a holokauszt alatt felnőtt lány küzdelmeit.
Túlélés, újrakezdés, megbocsátás, ezek ennek a történetnek a hívószavai, amellyel az író arra szólít fel minket, nézzünk szembe a történelemmel,
ismerjük meg az életét, és lássuk, a felépülés és a boldogság választás kérdése.
Egy lány felnövéstörténete, egy nő megszületése a második világháború alatt, ahol a holokauszt minden nap újabb halált rejt magában.
A történelem kezében
„Ha az egész életemet egyetlen pillanatba tudnám sűríteni, egyetlen állóképbe, ez volna: három nő várakozik sötét gyapjúkabátban, egymásba font karral egy csupasz udvaron. Kimerültek. A cipőjük is poros. Egy hosszú sorban állnak.”
Ezzel a képpel kezdődik Edith memoárja, három nő áll a sorban, csak egymásra számíthatnak, és nem tudják, hogy csak percek választják el őket attól, hogy örökre megváltozzon minden. A balerina egy nő története a holokausztról, hogy mit jelent korán elveszteni a gyerekkort, és koncentrációs táborban megtanulni az életet.
A felnövést viszont nem szokványosan kell értenünk, az idő tábor előttre és utánra bomlik fel, az élet értelmét veszti, a holokauszt után semmi sem folytatódhat, úgy ahogyan egyszer volt.
Pontosan ez a kérdés áll az elbeszélés központjában. Megismerjük Edith háború előtti életét, szerelmét, szüleit, hogy elveszti a tandíját, hogy megjön az első menzesze, és látjuk a zsidótörvények hatását, a kirekesztést, a háborúra utaló jeleket. Aztán egyszer csak a családot elviszik, végigkövetjük Edith mindennapjait a táborban, csak hogy mire a szenvedések után eljutunk a felszabadulásig, már bennünk is van a kérdés: hogy milyen élet vár ezek után Edithre?
A test emlékezik
Az Érdekvédelmi terület című film zárójelenetében egy náci parancsnok, több haláltábor vezetője, halad le a minisztérium lépcsőjén, és az egyik fordulóban hirtelen elhányja magát. A náci tiszt kegyetlenségét saját teste sem bírja elviselni, kiveti magából, a film sejteti, hogy hamarosan meghal. A film ekkor egy éles vágással a jelenbe vált, és egy haláltábor múzeumát mutatja, emberek takarítanak, pakolnak, készülnek a nyitásra. A jelenetben a test és a történelem összeér, a holokauszt a racionalitáson kívülre esik, és már nem a tettek vagy ideák lesznek a fontosak, hanem a test története. A megszámlálhatatlan ember halála, a testek szisztematikus elpusztítása.
A holokauszt feldolgozható úgy is, mint a test elpusztítása. A balerina úgy meséli el a történetet, hogy a középpontba a testet helyezi. Egy serdülő lány testi tapasztalatai egy életre meghatározóak lehetnek, hiszen ekkor érzi először, mit jelent az intimitás, ekkor alakul ki a testképe, a ciklusa, és úgy általánosságban az alakja és az ehhez kapcsolódó identitása.
Ezt Edith történetén is végigkövetjük, látjuk milyen az első menstruációja, a nemi érése, és főleg azt, hogy táncosként a test számára több mint érzékelés, a táncban a test eszköz és megélés.
A történet ezt a koncepciót fordítja feje tetejére. Egy lány, aki éppen belenő testébe, bekerül egy táborba, ahol elveszti haját, ruháit, sőt még mindennapi mozgását és kinézetét is. Az egységesített, egyéniségtől megfosztott test tömeggé válik, közös szenvedéssé, és így Edith-nek amellett hogy kínozzák, dolgoztatják, verik még azzal is meg kell küzdenie, hogy mindent elvesznek tőle, egy senki lesz.
A test viszont a háború után sem épül újra, a test emlékezik. A testnek évek kellenek míg fel tud épülni, a gyomor nem fogad be ételt, az izmok nem mozognak. És talán valami már sosem lesz ugyanolyan. A nőben örökké ott fog élni az emlék, hogy egy katona látta először meztelenül. A test a szenvedés alapja, de a túlélésé is.
A menekülés próbái
Az egyetlen menekülést a test életben tartása jelenti. A fókuszált figyelem a mindennapi felkelésre, munkára, sorbanállásra, evésre, lefekvésre. A tudat megerőltetése, hogy a túlélés csak akkor lehetséges, ha a test túléli. A tábor embertelen körülményei ellenére a hit mégsem múlik el, Edithben végig ott él a remény, hogy ez mind kibírható, és a táborban jelenik meg a groteszk öröm, hogy a meggyötört test szép.
A kényszermunka közben többször is felmerül, hogy a lányok egymástól azt kérdezik: „szép vagyok?”, vagy esetleg olyan ruhát válogatnak maguknak, amiben szépnek érzik a testüket. Ennek talán legjobb példája, amikor egyik este „ciciszépségversenyt” tartanak egymás között, és a teljesen lesoványodott, beteg, sérült testekben is a szépet, a menekülést keresik.
A test kinézetén kívül a másik lehetőség a mozgás, kitörés a monoton munka alól, az elnyomott helyzetből, az eltűnésből.
Táncolni a történet szerint azt jelenti: kezedbe venni a sorsod,
a zene ritmusára kecsesen és magabiztosan mozogni, megfegyelmezni a testet, kilépni a sorból, mert aki a zenére mozog az több már mint ember, mint test, az művészet, örök.
Több ilyen kulcsjelenetet is látunk a könyvben: amikor Erikkel, a gyerekkori szerelmével táncol Edith, ez az intimitás, a szerelem megélése, majd látjuk ahogy Dr. Josef Mengele előtt kell táncolnia, itt már a túlélést jelenti a mozgás, végül pedig a történet vége felé a feldolgozást.
Szembe kell nézni a múlttal
A kötet elsődleges motivációja és célja a szembenézés. Azzal, hogy az ember végigmondja a saját történetét, azzal önazonossá is válik vele, és itt lép be a kérdés, hogyan választjuk meg saját szerepünket ebben a történetben. A kötet második felében, ahol már megtörtént a felszabadulása, Edith azt keresi, hogyan lehet megérteni a múltat, és mit jelent ott folytatni, ahol egyszer a háború megszakított mindent.
A felszabadulás viszont nem egyszerű, mentálisan és fizikálisan is hosszú időt jelent, és mindig ott van a lehetőség, hogy nem lehet.
„Csontvázak menetelése. A többségünk testileg annyira összeomlott, hogy járni se tud. […]
A rabruhánk mocskos és foszlott, olyan rongyos és szakadozott, hogy alig takarja testünk. A bőrünk is alig takarja csontjainkat. […] Könyökök, térdek, bokák, arcok, ujjpercek és bordák állnak ki mindenütt, mint a kérdőjelek. Kik vagyunk most?”
Edith megismeri Bélát, aki új élettársa lesz a jövőben, hazaköltözik, nővéreivel él újra együtt, békében. Viszont a mindennapok nem ugyanolyanok, sok ismerősről, családtagról kiderül, hogy „nem jött vissza”, vagy már „nem lakik itt”. Erikről is kiderül, hogy ennyi év után hiába vár rá Edith. Tehát nem marad más választása, vissza kell térnie oda, ahova a teste húzza.
A kötet lezárása egyben visszatérés Auschwitzba. Edith a lerombolt épületek között keresi azt a kisgyereket, aki egyszer, sok évvel ezelőtt, átsétált az „Arbeit macht frei” felirat alatt, és örökre megváltozott. Az idős nő és a fiatal lány áll egymással szemben, akár a saját anyja is lehetne, és nem gondolkozik, felmenti a kislányt. Minden úgy történt, ahogy történnie kellett, és ahogy teste újra azon a helyen van, ahol minden történt, képes elengedni, és szabaddá válni.
Az emlékezés, amint felfedi önmagát
A könyv nem tagadhatná le, hogy egy pszichológus írta. Más holokauszt elbeszélésekben is a fókusz mindig a megértésen és a feldolgozáson van, említhetem Charlotte Delbo Auschwitz és utána vagy W. G. Sebald Austerlitz című köteteit. Hogy miért történt ez, miért ezekkel az emberekkel, és miért így. Viszont A balerina sokszor túlmagyaráz, ahol más elbeszélés hagyja, hogy a képeket megfejtse az olvasó, ott ez a szöveg egyetlen értelmezésre szűkíti a jeleneteit, vagy éppen figyelmen kívül hagyja, hogy a karakterei nem fekete-fehérek.
Erre példaként az egyik kulcsjelenetet említem. Egy kiskorú lányt kiválasztanak a táborban, hogy a náci vezetőt szórakoztassa, vagyis Edith táncol Mengele előtt. A jelenetet, ha nem egy memoárban olvasnám, el se hinném, annyira extrém. Itt sok minden eszünkbe juthat, mire gondol ilyenkor az a kiszolgáltatott ember, akit éppen egy tömeggyilkos kényszerít arra, hogy megalázkodjon előtte. Aki nem mellesleg a történet szerint nemrég ölte meg a lány anyját.
Viszont a düh, zavarodottság, és félelem helyett Edith elbeszélésben az imádság jelenik meg:
„Én az elmémben szabad vagyok, ő viszont soha nem lesz az. Mindig együtt kell majd élnie azzal, amit tett. Sokkal inkább fogoly mint én.
Miközben egy elegáns spárgával a koreográfia végére érek, imádkozni kezdek, de nem magamért. Hanem érte.”
A kötet a múltat idézi fel, de kérdés: nekünk olvasóknak az igazat mondja, vagy az értelmezést? Ugyanis többször érezzük a történet közben, hogy nem egy elbeszélést olvasunk, hanem példákat, már előre feldolgozott, sorrendbe állított, és letisztázott példákat arról, hogyan lehet ezt a történetet a legjobban elmesélni. Nincsenek kérdések, sem árnyalat, megoldások és válaszok vannak, ami egy ilyen történet esetében érthető, viszont az olvasás közben bennem végig ott dolgozott, hogy vajon ez ennyire egyértelmű vagy valamit elhallgatnak előlem? És én az utóbbira hajlok.
