Salman Rushdie: Quichotte
Salman Rushide legfrissebb regénye egy olyan Don Quijote-parafrázis, amely egyben komoly szatíra is a 21. századról: az elbutult képernyőfüggő emberekről, az idegengyűlöletről, az áttörhetetlen véleménybuborékokról, az interneten gerjesztett hisztériáról. A regény egy olyan Amerikában játszódik, amelynek vezérelve a függőség, és amelyben elmosódott az igazság és a hazugság határa. Ebben a korban a szavak elvesztették a jelentésüket, az emberek megjátszott kétdimenziós képekké váltak a közösségi médiában, és mindennek hatására valamiféle meghasadás megy végbe az emberi életekben: a családok szétszakítódnak, a szabadság és a jog pedig mindenhol támadás alatt áll. Talán nem is csoda, hogy mindennek a tetejébe még egy világjárvány is kitör, egyre többeket ér el a vakság vírusa (nem csak átvitt értelemben), majd pedig beköszönt a világvége. A könyvről (olvass bele ITT), ezt írtuk kritikánkban:
„Rushdie regénye mindenekelőtt a világ szétcsúszásáról szól, arról, hogy az emberi élet foszladozik, hogy nem jó irányba tartunk mostanában. A Quichotte univerzumában a vakság járványa pusztít, lyukak keletkeznek az univerzumon, a bolygó pusztulóban van. Az útnak, amit a szereplők megtesznek, így nem lehet értelme, hiszen ilyen körülmények közt nem létezhet megérkezés, sem pedig semmilyen beteljesülés.”
„Az események megelőzték okaikat, ezért nagy lyuk jelent meg a Negyvenkettedik utca és a Lexington Avenue kereszteződésben, egy lyuk, amelybe autók hullottak bele röviddel azelőtt, hogy felrobbant volna a gázvezeték, ami a lyuk megjelenésének oka volt.”
Rushdie a Szerző haláláról akart ìrni, világvége lett belőle - Könyves magazin
Egy globális vírus tör ki Salman Rushdie új regényében, amely komoly egészségügyi vészhelyzetet és pánikot okoz. Hogy a regény és a valóság mennyire összecsúszik, azt ez a motívum jól szemlélteti, ahogy azt is, hogy a szerző mennyire eltalált valamit abból, amiről a jelenünk szól. A Quichotte a hét könyve.
Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér
A magyarok még Krasznahorkai új regényében is a csodát várják – írtuk anno a Báró Wenckheim hazatérről, amely azóta hatalmas utat járt be, itthon besöpörte az Aegon-díjat és a külföldön is nagy sikereket ért el. „Összetett, nagyszerű, ráadásul szórakoztató regényt írt Krasznahorkai László, aki kivételesen érzékeli szereplői motivációit, nagyravágyásukban rejlő kicsinyességüket, vagy a magyar társadalom jelenlegi állapotát. Nyelvezete, stílusa elemelt, mégis minden szereplőjét igyekszik megérteni, nem akar moralizálni döntéseikről vagy karakterjegyeikről.” – írtuk akkor a regényről. A csoda azonban ebben a történetben sem érkezik meg, hiába is várja az mindenki a híres Báró személyétől, aki Buenos Airesből tér haza szülőföldjére. Van helyette viszont égő Csipkebokor, magyar rögvalóság, alaptörvényben rögzített félelem, és van Magyarországot beszántó apokalipszis.
„Kigyulladt a Stréber, és kigyulladt az állomásépület, és kigyulladt a Nagyromán templom, a Prekup-kút, az Aranyháromszög, a Városháza a könyvtárral és a Vágóhíd a Tejporgyárral együtt, a Vár, a Fürdő, az Árvaház és a parkok és az utcák és a kertek, ugyanakkor így leírni a dolgot félrevezető, mert arra gondolna az ember, hogy valaki azt mondja, hogy valaki elmeséli, hogy valaki szavakba önti, hogy egyszer csak kigyulladt a Stréber, és kigyulladt az állomásépület, és kigyulladt a Nagyromán templom, a Prekup-kút, az Aranyháromszög, a Városháza a könyvtárral és a Vágóhíd a Tejporgyárral együtt, a Vár, a Fürdő, az Árvaház és a parkok és az utcák és a kertek, mert nem, erről szó nincs így, ebben a sorrendben, mert nem volt semmiféle sorrend, mivel nem egymás után gyulladtak ki a dolgok, hanem pontosan ugyanabban a pillanatban”
Krasznahorkai: Az a borzasztó helyzet áll elő, hogy semmit sem tudunk a saját valóságunkról - Könyves magazin
Fotó: Valuska Gábor Krasznahorkai László kapta idén az Aegon Művészeti Díjat Báró Wenckheim hazatér című regényéért. „Bele sem merek gondolni, hogy micsoda teher lehet egy ilyen, egy ekkora életmű. Azazhogy mekkora erő kellhet ahhoz, hogy valaki egy ilyen, egy ekkora teherrel játsszon. Merthogy, kérem szépen, Krasznahorkai játszik, Krasznahorkai mulattat, Krasznahorkai bohóckodik, Krasznahorkai gúnyolódik, Krasznahorkai ironizál.
Kőrösi Zoltán: Az ítéletidő
Kőrösi Zoltán utolsó regénye kísérteties módon egy világvége-történet volt. Az ítéletidőben az apokalipszis csak Magyarországot érinti, egészen pontosan az Angyal és a Mester utca sarkán kezdődik el egy őszi délutánon: egyszerűen csak megnyílik a Föld Ferencvárosban és elkezdődik a végítélet, a két főszereplő, Borisz és Robi bácsi pedig az események közepében találják magukat egyik pillanatról a másikra. A különös történések persze egyre nagyobb bajt okoznak, elmegy az áram, furcsa lesz a Duna, angyalok jelennek meg, anarchia lesz, szóval minden pont úgy zajlik, ahogy annak egy jó kis apokalipszis közben lennie kell.
„Az áramszünet úgy terjedt ki a városra, mintha egy titkos, földalatti földrengés koncentrikus körei hullámoztak volna szerteszét: előbb a Tölcsér közvetlen környékén aludtak ki a lámpák, álltak meg a gépek, némultak el a készülékek, majd gyorsan elsötétült a Ferencváros, egyidejűleg a Belváros és Buda, s az áramszünet megbénította a Soroksári út mentén és az Üllői út túloldalán lakók életét is. Egy napja még világosság volt, estére sötétségbe és némaságba borult a város.”
"Kilyukadt a térkép, és Magyarország kiesett rajta" - Kőrösi Zoltán (1962 - 2016) - Könyves magazin
"És disznóság, hogy a világnak egyáltalán van eleje és vége is, ráadásul akkor és úgy, amikor az a világ kénye és kedve szerint történik, mármint a világ természete és saját törvényei szerint. Soha nem akkor, amikor az emberek számítanának rá, s főleg nem akkor, amikorra kiszámolják, hogy vége kell hogy legyen" - írja utolsó könyvében a 2016.
Margaret Atwood: MaddAddam-trilógia
Margaret Atwood nagyszabású, háromrészes disztópiájában levezette, hogyan fog kihalni az emberiség, ráadásul mindezt úgy tette, hogy csupa olyan jelenségből, technológiából és ötletből indult ki, amely már létezik vagy fejlesztés alatt áll (vagy már megvan rá az elméleti lehetőség). A klímaváltozás mellett a könyvekben hangsúlyos téma az új vírusok és baktériumok megjelenése okozta veszély. Igaz, ezek a trilógia világában nem feltétlen maguktól terjednek hipersebességgel. A világvége, vagy más néven a víztelen özönvíz jön, csak ezentúl nem az Isten az, aki el akarja törölni az emberiséget, hanem maga az ember.
A trilógiáról kritikánkban ezt írtuk:
„A MaddAddam-trilógia nagyon jól felépített disztópia, amelyben jó ritmusban váltakoznak a súlyos és könnyed részek, és amelyet mondatszinten és történetszinten is átsző Margaret Atwood sajátos fekete humora. Ráadásul megjelenik benne számos olyan téma is, ami mostanában élénken foglalkoztatja a közvéleményt, és aminek súlyos következményei lehetnek a jövőben. A MaddAddam világában is vannak ugyanis olyanok, akik tagadják a klímaváltozást, akik falat emelnek a menekültek ellen, és akik nem félnek áthágni a természet törvényeit. Atwood a könyvekben világossá teszi, hogy az ilyen folyamatok ellen tenni kell valamit, mert a következményeket nemcsak ők, hanem az egész emberiség fogja elszenvedni. "
„Fogtuk a világot, amit megkaptunk és gondatlanul elpusztítottuk a szövetét is, a Teremtményeit is.”
Atwood kihalásra ítélte az emberiséget - Könyves magazin
„Bár a , melyeknek egyelőre megjósolhatatlan a kimenetelük (az interjúnkat a szerzővelMaddAddam fikció, egyetlen olyan technológia vagy biolény sem szerepel benne, ami nem létezik, nem áll fejlesztés alatt, illetve nincs rá elméleti lehetőség már jelenleg is" - írja Margaret Atwood a MaddAddam-trilógia utolsó oldalain.
Selyem Zsuzsa: Az első világvége, amit együtt töltöttünk
Selyem Zsuzsa novelláskötete egyéni és közösségi világvégék felől közelít a számára legfontosabb kérdéshez, milyenek is vagyunk mi emberek. Hogy viselkedünk normális és határhelyzetekben. Hogyan határozza meg lehetőségeinket a körülöttünk lévő világ, ami nehéz, letehetetlen teher. A kötetről ezt írtuk: „Már csak két perc van hátra a pusztulásig, olvasta az elbeszélő a New York Timesban. Ugyanez az elbeszélő azt is tudatosítja magában, hogy születésekor még 12 perc volt hátra az emberiség történetéből. Ötven éve számolunk vissza, csalunk a kis- és nagymutatóval is, hátha megváltozik az emberiség története, a tudósok meg minden évben megállapítják, mennyit romlott a helyzet, aszerint állítják be az órát. Az atomháború hívta elő a tudósok figyelmeztetését, de valójában nagyon sokat nem számít a kezdeményezésük, úgy tesszük tönkre a körülöttünk lévő világot, hogy már csodálkozni sem tudunk rajta.” (Beszélgetésünket Selyem Zsuzsával ITT tudjátok visszanézni.)
„Az én falamra egy óra van rajzolva, rajta még 3 perc van a világvégéig, ó, azok a régi szép idők!”
Selyem Zsuzsa: Ötven éve aktuális a világvége - Összekötve - Könyves magazin
Négy év után ismét új kötettel jelentkezett Selyem Zsuzsa: Az első világvége, amit együtt töltöttünk című novelláskötet pedig sajnos nem is lehetne aktuálisabb. A szerzővel a számtalan megidézett világ alakjainak személyes katasztrófáiról, zoomorfizált emberekről, izolációról, szexizmusról és humorról is beszélgettünk az Összekötve szerdai műsorában.
