"Kilyukadt a térkép, és Magyarország kiesett rajta" - Kőrösi Zoltán (1962 – 2016)

Valuska László | 2016. március 18. |

“És disznóság, hogy a világnak egyáltalán van eleje és vége is, ráadásul akkor és úgy, amikor az a világ kénye és kedve szerint történik, mármint a világ természete és saját törvényei szerint. Soha nem akkor, amikor az emberek számítanának rá, s főleg nem akkor, amikorra kiszámolják, hogy vége kell hogy legyen” - írja utolsó könyvében a 2016. február 5-én szívinfarktusban elhunyt Kőrösi Zoltán, a Szívlekvár, a Milyen egy női mell?, a Budapest, nőváros írója. Halála előtt adta le kiadójának Az ítéletidő című apokaliptikus fantasy regényét. Úgy terveztük, hogy a Sorvezető című rovatunkban kérdezzük Kőrösit az első könyvéről, az 1993-as Felrombolásról, de úgy alakult , hogy az utolsó könyvéről kell írnunk, aminek egyik keserű konklúziója, hogy “a boldogság csak a múltban létezik, mi több, ott is csupán a képzelet utólagos teremtménye” (139.).

Az Angyal utca és a Mester utca sűrűjében senki nem számított arra, hogy a világnak vége lehet, de a reggeli megszokásokat felülírta, hogy váratlanul egy óriási Tölcsér nyílt a földben rögtön az elviselhetetlen szarszag és csőtörés után. A Tölcsér beszippantott mindent, a remegés nem hagyott alább, a lyuk fölött fura, angyalszerű szárnyas lényeket lehetett látni, és sajnos ránézésre nincs is különbség az ördög és az angyal között, “”egy angyal sokáig élhet ördögként, s egy ördögből is lehet még angyal” (102.). Akad egy kiválasztott család, akiknek az életét lazán követjük, bár attól sem leszünk sokkal jobb hangulatúak: Borisz szülei meghalnak, nagybátyja, Robi bácsi költözik hozzá. Párosuk a túlélésre játszik, de önkéntelenül is találnak boldog pillanatokat, például a két Lili személyében.

Kőrösi Zoltán: Az ítéletidő

Jelenkor, 2016, 216 oldal, 3499 Ft

 

Áram, ennivaló  nincs, az újságokat írógépen írják, a miniszterelnök szokás szerint a harcról beszél, Magyarország egy sötét lyukká válik, ami soha többé nem lesz vonzó senki számára, és mintha a katasztrófa is a közhangulat eredménye lenne, nem egy külső erőé. Az emberek viszont egymás felé fordultak, újra segíteni kezdték egymást, beszélgettek, “végképp eltörölték a boldog unalmat, a megszokást, a hétköznapokat” (92). A katasztrófa nem más, mint egy tükör nemcsak a társadalom, hanem az egyén számára is: belenézünk, és meglátjuk, milyenek is vagyunk valójában: “A világnak, ennek a világnak esze ágában sincsen, hogy bármire is tanítson minket. Véleménye sincsen rólunk, és nem is érez irántunk semmit, de semmit. Mindent lehet, mindent” (102).

Elkerülhetetlen, hogy ne a tragikus halál nézőpontjából olvassam a regényt: “...ami a szórakozást és az idő múlását és múlatását illeti, az angyalok számára ujjpattintás csak az emberi élet, legyen benne akár sok-sok évtized, viharos szerelem vagy megszenvedett magány: Értsük így: az angyalok unatkoznak rettenetesen, de néha egy kis szórakozás enyhíti a szenvedésüket” (13-14). Kőrösi új regényében az Angyal utcai apokalipszist énekli meg, aminek a vége az, hogy "Kilyukadt a térkép, és Magyarország kiesett rajta". A szomorú világvége-mese főszereplője egy ország, egy város és egy társadalom, amire lesújt a végzet, csak a Duna partján nem kötött ki Noé bárkája, hogy egy utolsó esélyt adjon az emberek újjászületésére, mert bár behorpadt a föld, de “mind többen számoltak be arról boldogan, hogy színes és szép álmaik vannak, még azoknak is, akik korábban soha nem álmodtak semmit” (138).

Könyves magazin 2016/1.

LIBRI-SHOPLINE NYRT, 2016, 76 oldal, 5 pont + 199 Ft

 

Kőrösi Az ítéletidőben is kedvenc témáiról, Budapestről és Magyarországról ír, és persze a benne élő emberekről, bár soha ennyire sötét és reménytelen képet nem festett ezekről az önállóan lélegző létezőkről: “Ráadásul, miként a lakóinak, úgy a városoknak is van gyermekkoruk, fiatalságuk és érett koruk, s persze megvan a maguk története is, van eleje és van közepe, van vége is, azt már ne is emlegessük, hogy minden történet számtalan más történetből tapad össze, minden elmesélés máris új történetet teremt, s ha felidéznek valamit, akkor új és újabb utakra kell térnünk, ha magunkkal akarjuk vinni az emlékeket, járatlan bozótokon át kell ösvényeket hasítanunk, folytonosan ráébredve, hogy nincsenek készen még azok a szavak, amelyekkel egy újabb történet kezdődhetne el, s folytonosan új szavakká vedlenek a régiek” (6)

A cikk eredetileg a Könyves Magazin téli számában jelent meg.