Az apokalipszis előtt minden pont olyan volt, mint most

Rostás Eni | 2015. március 22. |

het_konyve1_1_10.JPG

Néhány év múlva emberi zsigerekből összepréselt titokburgerrel tömjük magunkat, étrend-kiegészítőket gyártó vállalatok kísérleteznének rajtunk vitaminoknak álcázott kapszulákkal, életünket egy Száraz Özönvíz nevű járvány fenyegeti, halálunk után pedig szemétolajként végezzük, és megvalósítjuk Ambrose Bierce legmerészebb álmát. Margaret Atwood szerint nagyon is lehetséges, hogy a szekták világvégejóslatai egyszer valósággá válnak, és az emberiség felzabálja önmagát. VadÁdám-trilógiájának második kötetében a jövő gyanúsan ismerős jelenből alakult, egyesített erőinkből pedig leginkább profit- és fogyasztásorientált vállalatszörnyek kelnek életre, és nem a Bolygó Kapitánya. A hét könyve Az özönvíz éve, ami bár elsőre sci-finek tűnik, valójában nyomasztó, ám nagyon szórakoztató szatíra.  

„Az özönvíz éve fikció, de a könyvben fellelhető általános tendenciák és sok részlet riasztóan közel áll a valósághoz”

– írja regénye köszönetnyilvánításában Atwood, azt viszont tagadja, hogy könyve, sőt trilógiája science fiction lenne. Inkább spekulatív fikciónak nevezi, aminek minden sora fölött ott lebeg a fenyegető kérdés: Mi lenne, ha? Úgy véli, ha a könyveiben megénekelt bioformákban lenne bármilyen potenciál, akkor a tudósok már rég kifejlesztették volna az első műhajbirkákat, vagy az ártatlant (juh) és a gyilkost (oroszlán) egy testbe záró juszlánokat. Előbbi szerinte elég jó üzlet lenne, hiszen melyikünk ne akarna olyan műhajjal parádézni, ami nem varrással illeszkedik a fejünkre, hanem egyé válik a szöveteinkkel. Különösen, ha a szóban forgó hajzuhatag lila, rózsaszín, vagy csillogó élénkpiros. A vállaltan sci-fi szerző Ursula K Le Guin viszont teljesen más véleményen van. Szerinte Atwood igenis sci-fit ír, hiszen mind a VadÁdám-trilógia, mind pedig A szolgálólány meséje, melyben egy demokráciától és emberi jogoktól megcsömörlött, ultrakonzervatív és erősen hímsoviniszta világ kel életre, jól példázza a science fiction egyik fő jellemzőjét. Szatirikus jóslatként, a jelen tendenciáiból inspirálódva vetíti elénk a jövőt.

De épp ezt teszi Atwood spekulációs fikciója is - abból táplálkozik, amit a jelenben tapasztal. A Leonardo DiCaprio-i utolsó órából, az óriásvállalatok és a génmanipulált élelmiszerek térhódításából, a kihalás szélére sodródó fajokból, és napjaink üresre koptatott rohanó társadalmából, amelynek, legyen bármekkora is a rohanás, egy dologra mindig marad ideje. A fogyasztásra. A szolgálólány meséje 1987-ben megkapta minden idők első Arthur C. Clarke-díját, amellyel a britek a legjobb sci-fiket díjazzák. Ezzel akár egy-nullt is hirdethetnénk Le Guin javára, Atwood viszont úgy érzi, mivel a könyvében olyan dolgokról ír, amik már megvalósultak (pl. emberi szervek reprodukálása állatok szervezetében, sötétben világító állatok), vagy nagyon is lehetségesek (pl. egy megfékezhetetlen járvány), szövegeit nem lehet science fictionnak minősíteni, hiszen a műfaj lényege éppen az, hogy olyan dolgokról mesél, amelyeknek megvalósítására ma még nincs lehetőségünk.  

Margaret Atwood: Az özönvíz éve

Fordította: Varga Zsuzsanna, Horváth Viktor, Európa Könyvkiadó, 2015, 560 oldal, 3790 HUF

 

A trilógia első részének, a Guvat és Gazellának főhőse, Hóember azt hiszi, ő az egyetlen túlélője egy világméretű járványnak. A földet mesterségesen előállított emberek, a saját egyéniséggel nem rendelkező, tökéletesre formált, kékpéniszű guvatkák lakják, akiket kizárólag a fajfenntartás vezérel. Hogy elejét vegye a magányból fakadó őrületnek, Hóember visszagondol azokra az időkre, amikor még Jimmynek szólították, az utolsó jelenetben pedig társasága is akad. A jelenet az ember győzelmét hirdeti az apokalipszis felett, Hóember ugyanis megpillant egy csapat hús-vér túlélőt, akik húst sütögetnek a tűz körül.  

Az özönvíz évében Atwood visszatér a női narrációhoz és csavar egyet a perspektíván. Újrameséli a történetet két erős nő, Ren és Toby szemszögéből, az utolsó fejezetben pedig visszaültet minket a korántsem békés tábortűz mellé. Az apokalipszist ugyanis nem csak jó emberek élték túl. Ren, vagy ahogy az anyja hívja, Brenda a Pikkelyek és Farkak szexklub trapéztáncosa és jól tartott szexmunkása, Toby pedig a babarózsaszín MegÚj Spa menedzsere. Mindkettőjüket az elszaparálás mentette meg az emberi testet elcseppfolyósító, majd lassan kiszárító járványtól, és előző életükben mindketten az Isten Kertészei nevű zöld szekta tagjai voltak. Előbbi azért, mert anyja összejött a Kertészek lázadójával, Zebbel, vagy ahogy a szektában nevezték, Ádám Hattal, és lányát is magával vitte a tetőre. Utóbbi pedig azért, mert a Kertészek úgy mentették meg főnökétől, az őt szexrabszolgaként tartó, agresszív és kegyetlen Blancótól, hogy felvitték magukkal csináld magad oázisukba, az Édenszikla Tetőkertre. A Kertészek hűen követik Atwood Hogyan éld túl a zombiapokalipszist? útmutatóját. Idejük nagy részét egy elhagyatott gyárépület tetején töltik, mindig van a kezük ügyében egy hosszúnyelű kerti szerszám, és ha Lord Baden Powell nem is, de ismerős nevű szentjeik, Robert Burns, Christopher Smart, Dian Fossey bármikor a segítségükre sietnek.

Toby a szerencsés menekülés után szektatag marad, és magába szívja az emberi lények elpusztíthatatlanságát megéneklő, altruista kertészeszméket. A megéneklést szó szerint kell érteni, ugyanis vezetőjük, Ádám Egy minden naiv, elvakult ám nagyon lelkes szónoklatának végén dalra fakadnak, hogy megünnepeljék végtelenszámú ünnepük egyikét. Atwood pedig, aki nemcsak zseniális prózaíró és lelkes környezetvédelmi aktivista, de remek költő is, zsoltáraikban megvillanthatja pátosszal teli, liturgikus énekeket megidéző líráját.

„Ha körül örvénylik a vész/e bárka az enyém/s benne az Ararátra visz/a Lélek és a fény.”  (124.o.)

Isten Kertészeinek zsoltárait a regény eredeti megjelenése, vagyis 2009 óta bárki meghallgathatja a Hymns of the God’s Gardeners című kiadványon. Itt egy videó, amin Atwood olvassa fel Ádám Egy egyik monológját, majd az énekek zeneszerzőjével, Orville Stoeberrel együtt dalra is fakad.

Ádám Egy szónoklatai nemcsak pátoszban, de parodisztikus humorban is bővelkednek. A csupabéke, csupaszeretet szektavezérről Chris Traeger (Rob Lowe, Városfejlesztési osztály) és Parker (Alec Baldwin, Jóbarátok) figurái juttatták eszembe. „Nem lett volna szabad hagynunk, hogy Melissa úgy lemaradjon tőlünk. Egy vad kutyafalka közvetítésével Melissa a végső Ajándékot adta teremtménytársainak, és Isten nagy fehérjekörtáncának részesévé vált. Tegyünk köré Fényt a szívünkben” - kántálta Ádám Egy, én pedig biztos voltam benne, hogy nemsokára csinál egy mentális képet.

Bár Atwood története egy posztapokaliptikus disztópiában játszódik, ahol az apokalipszisért, vagyis a cseppfolyós járványért az ember a felelős, a regény legnagyobb drámái mégsem az emberiség, hanem az egyén síkján játszódnak. Mert a háttérben hiába pusztul halkan a világ, ha a szeretett férfi visszautasít, a legjobb barátnőnket pedig a Kíngolyó nevű börtönerdő szökött fegyencei erőszakolják halomra. A szereplők saját mikroválságaikra helyezik a hangsúlyt, a járvány pedig csak felerősíti a magányt vagy épp a szerelmi bánatot. Az igazi fenyegetést nem a Száraz Özönvíz jelenti, hanem az elvadult, gyilkos ösztönöktől hajtott ember, aki a könyvben fellelhető összes gonoszság kiindulópontja. A regény egyik felében Ren és Toby Száraz Özönvíz alatti életét ismerjük meg, a másikban flashbackek mesélik el az Isten Kertészei között töltött éveiket. A járvány, melynek részletezését Atwood a második kötetben sem tartotta fontosnak, a tagjait uniformizáló szekta dinamikájára is hatással van, ő pedig épp annyit árul el a csoport felbomlásáról, hogy biztosak lehessünk benne, a MaddAdam című zárórészben felfejti majd a történteket. (A MaddAdamben Zeb és Ádám Egy gyerekkorára helyeződik a hangsúly - a szerk.) Az özönvíz évét még a belezsúfolt ötletmennyiség sem teszi súlytalanná, bár elég nehéz visszatalálni a történethez, ha minden Atwood által kreált bioforma olvastán meglódul a fantáziánk. A kizárólag mellet és combot növesztő csirkebimbóval például milliókat lehetne kaszálni, bár a kizárólag farhátat növesztő talán még népszerűbb lenne.

A regényt nehéz nem a fogyasztói társadalom kritikájaként értelmezni, ám Atwood nem moralizál, és nem is kínál megoldást, mindössze felvillant egy nagyon is lehetséges alternatívát. Nem határozza meg a történet helyét vagy idejét, mivel szépnek nem nevezhető új világa bárhol, bármikor bekövetkezhet. A bolygó megmentéséről szóló monológokat a külvilág által őrült, elvakult és veszélyes szektának tartott Isten Kertészeinek szájába adja, akik hozzá, a lelkes környezetvédő íróhoz hasonlóan kisebbségben vannak társadalmukban, ahol mindenki túl szomorú mindenhez.

„Óvakodj a szavaktól. Gondold meg jól, mit írsz le. Ne hagyj nyomot”

– tanították a Kertészek, ám Atwood nem hallgatott rájuk. Az ő könyve lesz ugyanis az első darabja a skót művész, Katie Paterson új projektjének, a Future Librarynek. A regényt, amiről Atwood még akkor sem árulna el semmit, ha vadlovakkal próbálnánk kirángatni belőle, 2114-ben publikálják majd, és a könyvtárszoba, ahol a még meg nem született, vagy nagyon jó génekkel megáldott olvasó kézbe veheti, egy 2014-ben elültetett erdő fáival lesz burkolva. Az, hogy Atwood elsőként vállalta, hogy könyvet ír egy olyan generációnak, amelynek tagjaival már nem lesz lehetősége találkozni, csak egyet jelenthet. Hogy minden posztapokalipszis és disztópia ellenére azért bízik benne, hogy az ember végül mégsem pusztítja el a bolygót maga körül. Legalább a következő száz évben.