Fotó: Valuska Gábor
Krasznahorkai László kapta idén az Aegon Művészeti Díjat Báró Wenckheim hazatér című regényéért. „Bele sem merek gondolni, hogy micsoda teher lehet egy ilyen, egy ekkora életmű. Azazhogy mekkora erő kellhet ahhoz, hogy valaki egy ilyen, egy ekkora teherrel játsszon. Merthogy, kérem szépen, Krasznahorkai játszik, Krasznahorkai mulattat, Krasznahorkai bohóckodik, Krasznahorkai gúnyolódik, Krasznahorkai ironizál. Nagybani alapon, vadabbul, mint eddig bármikor” - írta laudációjában a zsűri elnöke, Bazsányi Sándor. Mi az irodalmi díjak terhéről, az otthon elhagyásáról és a regényt alakító álhírekről (vagyis a pletykáról) kérdeztük a díjazottat.
A Báró Wenckheim hazatér megjelenésekor azt mondta, hogy “A pályám elejétől fogva mindössze egyetlen regényt szerettem volna megírni, de azt jól. És mert soha nem sikerült igazán, folyton újra megpróbáltam. A Báró Wenckheim hazatér már nem akarja ezt: egy kudarc bevallásának terhe alatt készült, azaz sok egyéb mellett a beismerése annak, hogy nekem ennyire futotta: a próbálkozásra". Az Aegon-díj zsűrije az év könyvének választotta a regényét. Akkor ezt egy sikeres próbálkozásnak lehet tekinteni?
Bármennyire is örülünk valamennyien, ha az elismerés bármilyen formájával találkozunk, az a keserű helyzet, hogy az se nem segít, se nem árt, ha az ember díjat kap. Ha odamennek hozzá, és megszólítják, hogy olvasták vagy látták, egyáltalán nem befolyásolja. Egy művésznek nincs kétfajta szempontja , hogy megítélje a művét, ezért én nem látom kétféleképpen a saját produkciómat a manézsban, most, hogy díjazták. Itt egyfajta fanatizmusról van szó. Azért mondom, hogy egyfajta, mert ez nemcsak egy üres szó ebben az esetben, hanem azt akarom vele mondani, hogy van olyan fanatizmus, amely soha nem produkcióban méri önmagát. Tehát az, hogy egy zenész, aki zenét alkot, leüt vagy megpendít a hangszerén egy hangot, nem jelenti, hogy akkor nem zenél, amikor ezt nem csinálja. Ez vonatkozik rám is, hiszen én is sajátosan viszonyultam a művészi tevékenységhez. Egyáltalán nem minősíti a művész életét, azt a folyamatot, amit a saját életének tekint, hogy éppen most egy produkcióval előrukkol vagy nem rukkol elő. Én pontosan annyit dolgozom, amikor nem rukkolok elő egy művel, mint amikor előrukkolok. Tudni illik az érzékenységemet, amivel megítélem a dolgokat, azt, hogy a dolgok menetében magam is inkább “dologként” veszek részt, nem lehet felfüggeszteni, és nem lehet időlegessé tenni. Ez nem egy művi hozzáállás a kérdéshez, hanem éppen hogy nagyon is reális hozzáállás. Számomra az mesterséges, ha az ember azt mondja, hogy igenis van különbség a civil életem és a művészi értelemben vett életem között. Ugyan miért volna? Mondjuk Franz Kafkának, innen nézve legalábbis, miért volna egy külön élete? Azért, mert kimegy a mosdóba? Ott majd más lesz? Kicsit morbid a példa, de a kérdése eredetileg csak arra vonatkozott, hogy módosítja-e az én megítélésemet a saját művemről az, hogy egy díjat kaptam. Elég bonyolultan válaszolva erre, nemcsak, hogy nem módosítja a véleményemet, de nem is szól bele.
Könyves magazin 2017/2.
LIBRI-BOOKLINE ZRT, 2017, 72 oldal, 5 pont + 199 Ft
A Báró Wenckheim hazatérről beszélgetve általában a visszatérést szoktuk emlegetni, de a bárónak el is kellett innen mennie. Mit jelent az otthon elhagyása? Ez fontos és aktuális téma: a regényben egy bezárt magyar társadalom jelenik meg, miközben egyre többen költöznek külföldre, illetve ezzel párhuzamosan az egész kultúránkat, társadalmunkat meghatározza, hogy nagyon sok embernek el kell hagynia az otthonát a háborúk miatt.
A báró gyerek volt, 17, majdnem 18 éves, amikor elhagyta Magyarországot, de ez nem a saját döntése volt, hanem a családja hagyta el az otthonát. A könyv bárója beteges módon érzékeny, fiatal korában is az volt, és később sem változott. Az ő viszonya az otthonhoz azt hiszem, gyökeresen más, mint amit normális viszonynak tekintünk, és ennek az egyik oka, hogy számára az otthon nem magától értetődő hely. Nem tartozik azon szerencsések közé, akiknek a lélegzés például magától értetődő. Báró Wenckheim még a saját lélegzetvételét sem tekinti magától értetődőnek, mivel semmit sem képes annak tekinteni. Az emberek számára a lélegzetvétel egy olyan adottság, ami csak úgy megy magától. Senki nem gondol arra, hogy vajon mekkora az a belélegezhető levegőmennyiség a Föld körül, amelyből ő is beszippantja egy életen át a magáét, és ha megszorozza azt 7 milliárddal, akkor az körülbelül mennyi időre elég, amennyiben nem termelődik újra és újra ez a fajta belélegezhető levegőtömeg. Mi van, ha egyszer csak belélegezzük a Föld körüli levegőt? A báró például kiszámolta fiatalkorában, hogy hány embernek kell élnie ahhoz a Földön, hogy egy adott pillanatban a lélegzésvétellel eltüntessék a belélegezhető levegőmennyiséget. Mi most mosolygunk ezen, de a báró nem mosolygott annak idején. Számára minden kérdés átgondolandó volt, és az átgondolás után súlyos krízisek álltak elő. Mert mindent képes volt a végletekig elvinni, és ilyen módon alakult ki az élettel szembeni alapvető bizalmatlansága. A báró egyik legmélyebb tulajdonsága, hogy abszolút bizalmatlan az élet bármilyen megnyilvánulásával vagy szereplőjével szemben, ennek tünete a bátortalanság és a félelem. Egyetlen emberrel szemben alakult ez másként, és ez az a kislány, akibe tizenvalahány éves korában beleszeretett, akit az életét megtartó erőként, élete értelmeként kezel, és akihez aztán öreg korában ebben a regényben visszatér.
Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér
Magvető Könyvkiadó, 2017, 508 oldal, 4990 Ft
A báró számára számára ugyanakkor annak a ténynek, hogy nincs otthon, súlyos következményei vannak. Mert felismeri, hogy semmi sincs csak úgy, magától. Semmi nem adottság. Hanem erőfeszítések, kollapszusok és dolgok összeütközésének az eredménye. Véges, de számára mégis fölfoghatatlan, gigászi kiterjesztésben események történnek elemek összetalálkozásával. Ezekből vagyunk mi is, meg a körülöttünk létező tér is, gondolja ő, és az, hogy ebben az univerzumnak nevezett, általunk még belátható egészben nem érezzük magunkat otthon, az szerinte a legésszerűbb hozzáállás. Neki tehát a bizalmatlanság azt jelenti, hogy komolyan vesszük az életet. A szeretet pedig azt, hogy generális bizalmatlanságának van egy gyenge pontja, ahol nem bizalmatlan, ez a gyenge pont, ahol a cél tartalma a tökhomályban van. Itt lehet rá lecsapni, ezen a résen, ezen a hajszálrepedésen át, így, mint mindenki, ő is, sőt, ő különösen, innentől sebezhető.
A regényben nagyon sok nézőpont jelenik meg, sok szereplőt ismerünk meg. Nincs egy nézőpont, pedig mindenkit szemmel tart az elbeszélő, és így az olvasó is. Erre az elbeszélői szerkezetre szerintem a panoptikusság jellemző, amiről Foucault írt egy börtön tervéből kiindulva, és ami a hatalomgyakorlás egyfajta eszköze: mindent látok, mindent tudok rólad. Ezzel szemben nincs omnipotens elbeszélő, aki mindent tudna. Ez az elbeszélői szerkezet olyan zárt helyként képzi meg Magyarországot a regényben, mint egy börtönt, amiben az elbeszélő mindenkit szemmel tart.
Jól érzi, nincs omnipotens szerző, és nincs is meg a panoptikum, vagy ha alkalmazzuk ezt a Foucault-i szimbólumot, akkor ha van is, a közepén álló toronyból senki nem nézi a rabokat. A toronyban nincsen senki. Üres. Lehet, hogy volt benne valaha valaki, de száműzték.
Premier. A Margón mutatják be az Aegon-díjra jelölt írókról szóló 50 perces filmet. Főszerepben: Jászberényi Sándor, Krasznahorkai László, Kun Árpád, Németh Gábor, Spiró György, Szabó Róbert Csaba, Szilasi László, Térey János, Tóth Krisztina, Zoltán Gábor. Időpont: június 8-a, csütörtök, 17.30.
A bárót megelőzi a híre, ami rengeteg problémát okoz helyi szinten: láthatjuk, hogyan működik a társadalom, mert bár nem tudják, mi fog történni, már előre lejátszottuk a forgatókönyveket, és a fejünkben megképződő narratívához igazítják a tetteiket. A regény megjelenése után pörgött fel az amerikai elnökválasztás, aminek központi témája volt hamis hírek terjesztése (fake news). A ki- és elszabaduló információt nem lehet kezelni, az lesz a hihető, amit hangosabban vagy többen mondanak.
Valamit fölfedek. Már egy másik művel, a Háború és háborúval kapcsolatban is terveztem és részben meg is valósítottam azt, hogy egy könyvet nem a könyvpiacra kell bevezetni, hanem a valóságba. Sajnos az akkori technikai körülmények még nem voltak alkalmasak arra, hogy ezt megoldjam.
A Báró Wenckheim hazatér esetében is szükségét éreztem annak, hogy még a megjelenés előtt bevezessük a valóságba ezt az egész szavakon át bekéredzkedő világot. A báró kikényszeríti, hogy valóságosan viszonyuljunk hozzá, ahogy a regény összes szereplője is egy valóságos viszonyt igényel. Dosztojevszkij Raszkolnyikovja is egy valóságos viszonyban létezik, noha állítólag egy fiktív személyről van szó. De erről szó nincsen, Raszkolnyikov egyáltalán nem fiktív. Azzal állítottam be egy szép nyári, vagy őszi, vagy téli délutánon a Magvető Könyvkiadóba, hogy legyenek olyan kedvesek, jöjjenek velem, hogy manipuláljuk a valóságot. Ezúttal a jóra. Keressünk a magyar bulvársajtóban olyan újságírókat, akik megírnák az első olyan cikkeket, melyek szerint egy bizonyos Báró Wenckheim Argentínából Magyarországra készül. A tőlünk kapott információk alapján az egyik cikkben azt írná az újságíró, hogy a báró Chilében aranybányák tömege felett rendelkezik, de meglett kora miatt egyfajta nosztalgiából és természetes hazavágyásból Magyarországra, a szülővárosába kíván hazatérni. Hazatérése pedig gyökeresen meg fogja változtatni a város jövőjét. Egy másik arról írna, kérésünkre, hogy tengerhajózási vállalkozó báró Wenckheim, aki egész egyszerűen már nem kívánja tovább növelni mérhetetlen vagyonát, a világra kiterjeszkedő vállalkozását, hanem megpróbál valamit visszaadni abból, amit eredetileg gyerekként, kisfiúként, kamaszként a szülőföldjétől kapott, és ezért hazatér Magyarországra. Az egyik azt mondja, hogy Berlinben van, a másik szerint már Madridban, a harmadik Londonról beszél.
Aztán emelünk egyet a szinten, és a HVG, a Magyar Narancs és a Magyar Nemzet megírná, hogy a bulvársajtónál elterjedt egy hír, miszerint egy bizonyos Báró Wenckheim visszaköltözik Békés megyébe, pedig báró Wenckheimről nem tudunk, mert a család már régen kihalt, és csak gróf Wenckheimek léteznek. Azután az első televízió- és rádióinterjú jönne olyanokkal, akik helyszíni jelentések alapján számolnának be arról, hogy Milánóban vagy Bécsben kiszúrták a repülőtéren. És amikor már teljesen összezavarodik az ügy, és nem lehet tudni, hogy ebből az egészből igaz-e egyáltalán bármi is, akkor jelenne meg a könyv. Szóval ez volt az ötletem, de minden szórakoztatóan mély volta ellenére a drága kiadóm elhárította, mint teljes mértékben finanszírozhatatlan és veszélyes akciót, úgyhogy maradtunk annál, hogy a könyv egyszerűen csak megjelenik.
Talán mondanom sem kell, hogy mindebben nem marketingszempontok vezettek. Egyáltalán nem érdekelnek a marketingszempontok. Az érdekel, hogy erőteljesen hangsúlyozzam: abból a kényelmes állapotból, hogy jön egy regény, amit egy szerző kitalál, de benne semmi "nem igaz", átkerülhetnénk egy kényelmetlen, de fölöttébb gyümölcsöző, izgalmas változatba, hogy ugyanis ha valóban van oka komolyan gondolnia a szerzőnek a regénybeli világot, akkor annak a világnak súlya van, olyan súlya, amely elég ahhoz, hogy a mi fenségesen kegyes gravitációnkban bizonyítsa: a regényben bevezetett szereplők valódiak, és a történetük, a világuk is az! Nem a mesében hiszek, hanem a mágiában.
Az információ és a társadalom viszonyát milyennek látja? Miközben az információhoz való hozzáférés demokratikus alapjog, addig a hamis hír, információ rombol is. A Báró Wenckheim hazatérben az információ, a pletyka a regény cselekményének fontos alakítója.
A legnagyobb bajom az, hogy hogyan beszélhetünk egyáltalán hírről, ha nem tudunk semmit arról, amiről tulajdonképpen a hír tudósítani akar. Ha visszagondol az elmúlt két óra bármilyen eseményére, tudja interpretálni? Hát, persze! De hányféleképpen tudná interpretálni? Hányféle nézőpontja van annak, ami történt? Én például egy baleset szemtanúja voltam idefelé jövet. Ezt a balesetet én egy mozgó, egy lelassuló, egy egészen lelassuló, majd egy lassan fölgyorsuló autóból láttam, ami az események egyetlen interpretációját engedi meg, és csak azt. Ugyanakkor a rendőr, aki minden nap, nem tudom én hányszor, kimegy egy ilyen helyszínre, egészen másfajta interpretációt fog adni erről az eseményről. Aztán ott a túlélő, az ő szempontjából az a baleset hogy írható le? Először is, ő az első személy, aki ebben a hírben úgy jelenik meg, mint aki nagyon sokat veszít. Érzelmileg iszonyatos állapotban van. Aztán ott a puszta bámészkodó, akit sokkol, hogy lát egy szerencsétlenséget, életében mondjuk az elsőt, ahol egy vérző embert fekszik a járdán. Aztán: a türelmetlen autóvezetők tömege, akik agresszív módon reagálnak erre: miért nem húzzák már le onnan? Mit kell krétázni harminc órán keresztül, miközben mi meg itt állunk a sorban? Nem arról van szó, hogy tévednek, vagy az ő interpretációjuk részleges, szubjektív, mit tudom én, micsoda, ellenkezőleg, ezeknek a beszámolóknak mind van létjogosultsága, és az esemény körülírásához nélkülözhetetlenek. Egyszerűen nem lehet fölsorolni azoknak a nézeteknek az összességét, amikkel a kör közepén álló eseményt definiálni tudjuk. Hát, még összegezni, és végül megmondani, mi történt! Azt akarom ezzel mondani, hogy tehetetlenek vagyunk. Az nem elég, hogy azt mondjuk, történt egy baleset. Ez nem történetírás. Ez hír a mediában. És ez döbbenetes.
A maga területén rendkívüli fontosságra szert tett történész, Hayden White azt állította, hogy egzakt módon semmilyen eseményt nem tudunk leírni, épp ezért azt sem tudjuk, mi történt. A hírek készítői egy olyan valóságot, egy olyan világot teremtenek, amelynek - mivel az esemény leírásában magának a hírkészítő kizárólagos jogot kíván meg, és ezt el is ismerteti - semmi köze a valóságos életünk világához. Ha valaki egynél több újságot olvas minden reggel, azt hiszi, van egy képe a valóságról. Ezzel szemben az a borzasztó helyzet, hogy semmit sem tudunk erről a valóságról.
De akkor sem tudnánk többet, ha kizárólag a falusi mendemondákra támaszkodnánk. Ha Marika néni jön a boltból, leszáll a bicikliről, és azt mondja, hogy képzelje, a kereszteződésben már megint elütöttek egy kisgyereket, és így meg úgy történt, ugyanott tartunk, csak nincsen benne egy olyanfajta szándék, mint a manipulatív sajtóban.
Nincs szentírás.
Nem arról van szó, hogy ez a hírtermelő ipar foszt meg minket a valóságunktól, ez egy szamárság. Egy hírtermelő befolyásolni akar minket, idáig érthető, de a lényeg az, hogy maga a hírtermelő tevékenység is képtelen arra, hogy a saját valóságunkat közölje velünk. És erről nem tehet. Úgyhogy nincs más lehetőségünk, mint sokkal szorosabbra húzni azt a valamit, amit valóságnak nevezünk, mármint magunk köré szorosabbra, és azt mondani, hogy a saját intelligenciánkon múlik, hogy körülbelül mennyit tudunk a valóságról. Például olyan dolgokba kezdünk, hogy végignézünk egy naplementét vagy egy napfelkeltét, de végig, és az elejétől, és végig. Erre azt mondaná egy gyári munkás, hogy elmész te a jó ... büdösbe, nem nézek végig egy naplementét, mert 4-kor kelek, hogy elérjem az ötös villamost, be kell érnem a gyárba hatra. Különben is létszámleépítés van, 56 éves vagyok, mit csináljak? Menjek nézni naplementét? Ez a hétmilliárdból néhány százmillió, de ebben nincs benne a szíriai menekült, akinek magyarázhatom azt, hogy nézze a naplementét. Meg az a líbiai menekült sincs benne, aki most ott dekkol a szerb oldalon a magyar határnál. Ez az okfejtés persze nem menti fel a sajtót. Nagy baj van a hírekkel. Rendkívül manipulatívak, álságosak, cinikusak, és így rendkívüli károkat okoznak. Azaz csak rontanak a helyzeten. De a média nem tehet arról, ami a mi legsúlyosabb gondunk. Filozófiai gondolkodás hiányában, mely artikulációs forma lényegében elpárolgott, itt élünk egy világban, teljesen megzavarodva, hitegetjük magunkat azzal, hogy ez a világ ilyen meg olyan, hogy ez a világ nem tetszik vagy tetszik, miközben pontosan sejti minden egyes ember, hogy hacsak nem kábítja el magát a fanatikus gondolkodásmód valalyik újkori borzalmával, akkor fogalma sincs -- és tudja, a legszívesebben két g-vel, nem!, három g-vel mondanám -- ,hogy fogggalma sincs, mi van. Fogggalma sincs, ki ő, mi az a világ, amelyik körülveszi, nincsenek valóságos támpontjai, egyéni utat keres, vagy beleveti magát a tömegbe, vagy ki se lát ebből a tömegből -- mindenképp bajban van tehát. Egyetlen esélyünk, igaz, csak pillanatokra, a jóhiszemű varázslat. És ez a költészet.
A cikk eredetileg a Könyves magazin 2017/2. számában jelent meg.
