Mivel a Nulla K az egyik leghíresebb amerikai író tizenhetedik regénye, célszerű lenne a recenziót azzal kezdeni, hogy ez a könyv mégis hol, mihez képest, hogyan helyezkedik el a masszív életműben. Azonban ez a híres író nem más, mint Don DeLillo, akinek számos amerikai pályatársával ellentétben (Paul Austertől Bret Easton Ellisig vagy Philip Roth-tól Jonathan Franzenig) sajnos elég kevés munkája jelent meg magyarul.
Viszont ha olvastuk a magyarul nemrég újra kiadott Fehér zajt, akkor már szerencsésebb a helyzetünk, hiszen az a regény is hasonló témákat jár körbe, mint a Nulla K:
halálfélelem, szorongás, diszfunkcionális család és nem utolsósorban a katasztrófa mibenléte.
Természetesen ezek mindkét esetben sokkal összetettebb módon jelennek meg, mint a címszavak felsorolása, és további hasonlóság, vagyis inkább DeLillo-módi, hogy mindkét esetben tobzódnak a nyelvi rétegek, és a humoros vagy drámai, de nagyon pontos megfigyelések.
Közvetlen pusztítás ugyan nem következik be a Nulla K-ban, de a történet fő helyszínén, egy nagyon titkos, nagyon modern laboratóriumban mégis minden erről szól: a folyosók kivetítőin folyamatosan háborús szörnyűségek, természeti vagy vegyi katasztrófák, tömeges elhalálozások képsorai peregnek. Itt, valahol Kirgizisztán és Kazahsztán határán, a Konvergencia nevű központban, mindenki arra számít, hogy
előbb-utóbb úgyis megtörténik a világvége, de nem tétlenül várják azt, hanem egy megoldáson dolgoznak, ami nem más, mint a halál legyőzése.
Manapság már ez, mármint a halál legyőzése vagy az élet meghosszabbítása nem kizárólag a tudományos-fantasztikum területe, gondoljunk csak a Szílicium-völgy evangelistáinak hasonló törekvéseire, genetikai kutatásokra, biohackelésre. A Nulla K-ban mindenesetre hagyományosabb megoldást választanak, a test lefagyasztását, de azért van párhuzam a valósággal: ott is és itt is egy kiváltságos elit, már-már szekta teheti meg akár csak azt is, hogy egyáltalán kutassa ezt a területet.
A Nulla K-ban megjelenő elitnek több célja is van a halál legyőzésével vagy inkább kikerülésével. Van, aki arra bazíroz, hogy ha úgyis eljön a világvége, akkor majd azután is uralkodni kell valakinek, ehhez pedig nemcsak a hibernálás jön jól, hanem az is, hogy az eljárás során “felfrissítik a szerveket”, “regenerálják a szervrendszert” és “nanobotokkal telepítik be a testet”. Ez persze nem feltétlen csak azoknak hasznos, akik mindenáron ragaszkodnak a pozíciókhoz, hanem azoknak is, akik gyógyíthatatlan betegségben szenvednek, mint például a regény főszereplő narrátorának, Jeffreynek a mostohaanyja, aki végstádiumos szklerózis-multiplexesként kerül a Konvergenciába. Persze azt, hogy mi lesz a lefagyasztott, kapszulában tárolt páciensekkel, pontosan senki nem tudja, de bíznak benne, hogy a jövő tudománya erre is talál majd megoldást.
Az alapvetően kiüresedett életet élő Jeffrey dollármilliárdos apja miatt van jelen, aki bőkezűen támogatja a programot, és talán azért is menekül a jövőbe vetett hitbe, mert a múlt hibáit már nem tudja kijavítani - azt, ahogyan magára hagyta fiát és első feleségét (aki azóta meg is halt). A leginkább az élet és a halál viszonyát, a világ sötét és világos oldalának kapcsolatát vizsgáló regénybe így kúszik bele a jelenkori amerikai irodalom nélkülözhetetlen motívuma, a helytelenül működő család.
(“Nem voltam katolikus, a szüleim nem voltak katolikusok, nem tudtam, mik vagyunk. Egyél és Aludj voltunk. Vidd El Apa Öltönyét a Tisztítóba voltunk.”)
És ez valamennyire kitart a Nulla K második részében is, amikor a New Yorkba (vagy ha úgy tetszik, a halálból az életbe) már visszatért Jeffrey párkapcsolatát is megismerjük. Ehhez egy bravúrosan megírt taxis jeleneten keresztül vezet az út (Jeffrey útitársa még barátnője és annak Ukrajnában örökbefogadott fia), ami megidézhet egy másik, a magyar olvasó számára szintén elérhető DeLillo-regényt, a Cosmopolist. Csak amíg ott egy egész regényt töltünk a kocsiban, itt csupán egy fejezet egy részét.
Don DeLillo sosem boncolgat egyszerű témákat és amint látjuk, a Nulla K is messzemenően beleillik a sorba. A regény eredeti megjelenésekor a szerző 80 éves volt, a hagyományos témái mellett valószínűleg ezért is hangsúlyos az élet és a halál kapcsolata, és az, hogy mi lesz az emberiség sorsa.
A magunk részéről talán maradjunk annyiban, hogy amíg Don Delillo alkot, addig nem lehetünk annyira rossz kezekben.
