Tizenöt szélsőségesen különböző novellát tartalmaz a kötet, mintha egy Netflix-sorozat tizenöt különböző epizódból adna ki valami közöset, mint például a Black Mirror, ami egyfajta technológiai disztópiában mutatja meg a jövőnket. A Netflix azon kevés szolgáltatáshoz tartozik, aminek drasztikusan emelkedtek a számai a pandémiában, az elmúlt két hónapban 15 millió előfizetővel nőttek. A Netflix forradalmasította a történetmesélést, illetve a történetfogyasztást is.
Erős párhuzam lesz, de a novella műfaja sokban hasonlít a sorozatokra: közös szervezőelemek, hasonló hosszúságok, jól megtervezett cselekmények, fordulópontok és erős világteremtés jellemzi őket.
A novellától tartunk, a Netflix-sorozatokat meg zabáljuk.
Már csak két perc van hátra a pusztulásig, olvasta az elbeszélő a New York Timesban. Ugyanez az elbeszélő azt is tudatosítja magában, hogy születésekor még 12 perc volt hátra az emberiség történetéből. Ötven éve számolunk vissza, csalunk a kis- és nagymutatóval is, hátha megváltozik az emberiség története, a tudósok meg minden évben megállapítják, mennyit romlott a helyzet, aszerint állítják be az órát. Az atomháború hívta elő a tudósok figyelmeztetését, de valójában nagyon sokat nem számít a kezdeményezésük, úgy tesszük tönkre a körülöttünk lévő világot, hogy már csodálkozni sem tudunk rajta.
Előbb megtanultuk, meg kell akadályozzuk, hogy 1,5 fokot emelkedjen az átlaghőmérséklet, pár hét alatt megértettük, hogy mit jelent kilapítani egy púpot a grafikonon.
A világvégéket egyénileg próbáljuk elkerülni, személyes döntésektől függően izoláljuk magunkat otthon, hordunk maszkot a boltban. Elhisszük, hogy a világ a saját döntéseink sorozatán múlik, mert a globális rendszer ezt akarja, addig sem a nagy környezetpusztító országokkal vagy cégekkel foglalkozunk. A Már csak két perc című novella elbeszélője Teslát vezet, de a fejében és a szívében ez a két perc kezd lassan leperegni.
Selyem Zsuzsa novelláskötete egyéni és közösségi világvégék felől közelít a számára legfontosabb kérdéshez, milyenek is vagyunk mi emberek. Hogy viselkedünk normális és határhelyzetekben. Hogyan határozza meg lehetőségeinket a körülöttünk lévő világ, ami nehéz, letehetetlen teher.
Selyem Zsuzsa: Ötven éve aktuális a világvége - Összekötve - Könyves magazin
Négy év után ismét új kötettel jelentkezett Selyem Zsuzsa: Az első világvége, amit együtt töltöttünk című novelláskötet pedig sajnos nem is lehetne aktuálisabb. A szerzővel a számtalan megidézett világ alakjainak személyes katasztrófáiról, zoomorfizált emberekről, izolációról, szexizmusról és humorról is beszélgettünk az Összekötve szerdai műsorában.
Rögtön az első novella első mondatában filmes referenciákat hív játékba az elbeszélő, amikor azt mondja, hogy Simon Ádámot úgy kell elképzelni, mint Michael Fassbendert, akit két filmjéből, 80%-ban a Machbetből, 20%-ban a Shame-ből gyúrunk össze. De Ádám egy 1300-as Daciából néz ki. Mintha két idősík közé szorultunk volna, de ez lényegtelen is, mert a menekülés érzése kortalan, ahogy a szabadság vágya is.
Rögtön az első elbeszélésben egyértelművé válik, hogy a kötetcímben szereplő világvége először is egyénileg értendő: így indul a definíciós kísérlet, mit is értünk világvége alatt.
A második novella biciklibalesetet szenvedő főszereplőjének története csak ráerősít erre: a világ elsősorban a saját világomat jelenti, ebből a szempontból nagyon nehéz kiterjeszteni az egész emberiségre, és talán lényegtelen is, ha már személyes síkon billegünk élet és halál között. Az intézetis Teri lehetőséget sem kapott arra, hogy megismerje az ún. normális világot, a zsidó származása már kiskorában meghatározta az életét, egy zsilettpenge jelentette a világvégét számára, az ügyetlensége meg a túlélést. A világvége soha nem egy jól körülírható pont, vonal vagy időpont, hanem maga a felismerés, hogy az életünket soha többet nem tudjuk úgy élni, ahogy korábban.
Selyem Zsuzsa Moszkvában esik című kötetének fülszövegét Nádas Péter írta, amiből most csak annyit emelnék ki, hogy a szerző “őrületesen tud mesélni”. Ez alapvetően nehéz teher, de Nádast ismerve, a mesélés szónál kell leragadnunk. Selyem Zsuzsa ugyanis tényleg mesél, ezért engedheti meg magának azt a szabadságot, hogy a komolyat könnyedén keverje az ironikussal, az abszurdot a drámával. A Mu, a menekülő csillag című novella ezért mutathatja magát egy közel-keleti mesének, ami mégis meneküléstörténet (másik nyelvi regiszterben migránsnovella).
És egyébként mesél és mesél, például állatokról, akiknek a tekintete tükörként szolgálhat saját emberségünk megértéséhez. Állatok a mesékben vannak, a kulturális hagyományunk erre szoktatott rá, de mi történik akkor, ha a szerző kifordítja ezt a játékot, és az állatokat komolyan véve meséli el történetüket? Jobban megérthetjük állat és ember viszonyát?
A hangyák boldogsága című novellában állatok találkoznak Ted Kaczynskivel az erdőben. Ez a felütés lehetne egy vicc is, de Selyem ennél sokkal bizarrabb és szórakoztatóbb irányban írja tovább a történetet. Kaczynski egy zseniális elme, aki Az ipari társadalom és jövője címmel írt tanulmányt arról, hogy milyen veszélyei vannak az iparosodásnak és a technikai fejlődésnek (itt el is lehet olvasni), és egyben amellett érvelt, hogy azért kell szélsőséges tetteket végrehajtania, mert máskülönben nem jut el az üzenet az emberekhez. A nagy elméletalkotó húsz éven át küldött levélbombákat egyetemeknek és légitársaságoknak (innen jön az UNABOMBER név is), az FBI legköltségesebb vadászatát követően most életfogytiglani börtönbüntetését tölti.
Az első világvége, amit együtt töltünk történeteinek szereplői általában valamibe be vannak zárva: egy országba, egy származásba, egy családba, egy kapcsolatba, egy elmébe, egy rossz döntésbe vagy egy sorsba, de az is lehet, hogy ezt is a több hónapos izoláció miatt olvasom rá a szövegekre.
Jachtozni vagy vitorlázni életforma, kiváltság és szabadság, nem az jut elsőre az eszünkbe, hogy az maga a börtön, ami fogva tart, hogy elnyeljen minden hangot és történetet. Ez egy évekkel ezelőtti novellája Selyem Zsuzsának, amiből minden másodvirágzását élő omnipotens férfi megtanulhatta volna idő előtt: a jachton csajozás akkor sem szabadság, ha közben lyukas zoknit hordhatunk a haverjainkkal, a háttérben meg Fekete Pákó szól. A Bibi halállistáján című elbeszélésben Selyem Zsuzsa fikcióját majdnem lehagyta a politikai abszurd: egy kiváltságosok számára szervezett baráti vitorlázás történetét beszéli el, aminek látszólag az egyetlen érdekessége, hogy az elbeszélő nőnek egy ponton beavatásként át kell úsznia a hajó alatt. Arra senki sem gondol, hogy a férfiak bebasznak és dugni akarnak majd. Az erőszakos jelenetsor után viszont tökéletesen filmes képi világgal megteremti Selyem Zsuzsa azt a metoo utáni pillanatot, amit bizony le kellene forgatni:
a két nő ledobja a horgonyt, kifekszenek a hajó orrára napozni és dumálni
(szorosan nem tartozik ide, de hangulatában megidézte Harmony Korine filmjét, a Spring Breakerst, amikor James Franco a naplementében a medence partján zongorázik és Britney Spearst énekel). Egyébként ugyanez a két nő visszatér egy ikernovellában, csak ott nem vitorlásba, hanem egy reality showba vannak bezárva, bár a testi kiszolgáltatottság ott sem kisebb.
A Netflixezésben megfáradt agyunkat állítsuk kihívások elé, binge-eljünk Selyem-novellákat, szórakozzunk, akadjunk ki, háborodjunk fel, hogy a végén belássuk, most töltjük együtt életünk első világvégéjét, és ha ennek vége lesz, akkor egy sor dolgot nem folytathatunk tovább ugyanígy.
