„Egész életem küzdelem azért, hogy ne maradjon félbe minden" [Térey 50]

„Egész életem küzdelem azért, hogy ne maradjon félbe minden" [Térey 50]

Ma Térey Jánosra emlékezünk, aki ezen a napon ünnepelné 50. születésnapját. Ebből az alkalomból jelenik meg hátrahagyott önéletírása, a Boldogh-ház, Kétmalom utca. Térey a halála előtti években ezen a könyvön dolgozott, közölt is belőle néhány fejezetet Egy cívis vallomásai alcímmel. Bár az emlékiratot befejezni nem tudta, a nagy részével elkészült, gyerek és fiatalkorának meghatározó eseményeit mesélte el benne. Olvassatok bele!

Könyves Magazin | 2020. szeptember 13. |

„Az a kérdés, hajlandó vagy-e lemenni az őseidért a kútba, vagy sem, és kibírod-e, amit felhozol" - írja a könyvben Térey János. A halála előtti években ezen a kéziraton dolgozott, közölt is belőle néhány fejezetet Egy cívis vallomásai alcímmel, azt azonban senki nem sejtette, hogy terjedelmes részével elkészült. A Boldogh-ház, Kétmalom utca című memoárt befejezni már nem tudta, de a tervezett mű egész struktúráját kidolgozta.

Térey János
Boldogh-ház, Kétmalom utca - Egy cívis vallomásai
Jelenkor, 2020, 472 oldal
-

Az emlékiratban az író debreceni gyermekkorának és ifjúságának majdnem két évtizedét beszéli el. A meghatározó családi kötelékekről, a család eredetének kutatásáról, a szülőváros kulturális és történeti hagyományairól mint a személyiségét, a nevelődését formáló együttes hatásokról számol be ez a lezáratlanságában is sokrétű epizódokban kidolgozott vallomásfüzér. Az emlékirat fent idézett mondata arról tanúskodik, hogy nem csupán a szemérmesség, az érzelmességtől erősen ódzkodó alkat, de a feltárandó-feltárulkozó múlt, a távoli ősök elképzelt-kutatott élete és az örökölt-átélt traumák is nehezítették a szerző számára ezt a soha el nem odázott munkát, amely a Térey-hagyaték végességében "egy cívis vallomásai"-ként elénk tárul.
2020. szeptember 14-én lenne ötvenéves Térey János, erre az alkalomra jelent meg ez a hátrahagyott memoár.

Térey a.k.a. Godfather Termann hagyatéka - Könyves magazin

Építésznek készült, de költő lett, aki minden művével kockáztatott. A kilencvenes évek közepén rapverseit kötetbe rakta, a nagy német mitológiával ugyanolyan bravúrosan küzdött meg, mint 1956-tal vagy a budai középosztállyal. Konzervatív punk volt, aki soha nem akart megfelelni vagy megalkudni. Különös nyelvi teremtőerővel bírt, új utakat keresett a magyar irodalomban.

„Egész életem küzdelem azért, hogy ne maradjon félbe minden. Amit nem írok le, az elvész. Mindig úgy érzem, hogy valamit tennem kell, állandó elégedetlenség és kielégítetlenség kínoz, s tetézi mindezt az érzés, hogy nem kapom meg az élettől azt, amit esetleg meg tudnék kapni. Hatalmas vágy kínoz az elismerés iránt, s az a rögeszme mérgez, hogy mindenért meg kell küzdenem, ami másoknak eleve megadatik. S hogy mindez a gyermekkori szenvedésből és stresszből ered. Majdnem teljesen ez vagyok én. Mások maximalizmusnak hívnák."

Mégis minden félbemaradt - Térey János 50 - Könyves magazin

"A szenteste előtti délutánon rendszerint kimentünk a szüleimmel a Köztemetőbe" - így kezdődik Térey János posztumusz kötete, a Boldogh-ház, Kétmalom utca - Egy cívis vallomásai június 3-án tragikus hirtelenséggel elhunyt költő, író évek óta dolgozott a memoárján,. Ez az ő korában elég szokatlan, ilyenkor még nem az összegzésen gondolkoznak az alkotók.

Térey János: Boldogh-ház, Kérmalom utca - Egy cívis vallomásai

Apám karácsonya

(részlet) 

A szenteste előtti délutánon rendszerint kimentünk a szüleimmel a Köztemetőbe. Gyalog végig a Kút utca innenső, azaz jobb oldalán, elhaladva az óvodám, majd az iskolám mellett, át a már akkor is forgalmas Szabadság útján, aztán az Árpád téri saroktól előbb a sárga, városi busszal, majd a nyolcvanas évek elejétől kezdve trolival tovább. A Gördülőcsapágy Műveknél az erdő szíve felé kanyarodik a körút, arra van a temető. Szeretném azt hinni, hogy ropogós hóban léptünk ki a házból, de az igazi hóesés a nyolcvanas évek elején ugyanolyan ritkaság volt, mint manapság, legalábbis karácsony első napján; általában januárig kellett rá várni. A január a Hajdúságban igen kemény tud lenni. Nemcsak apai nagyszüleim, bácsikáim és nénéim pihennek a Nagyerdőn, hanem a hatvanas évek vége óta a nővérem is, aki alig öt hónapos korában halt meg. Amikor egy őszi reggel anyám elvitte a bölcsődébe, a kislányuknak még semmi baja sem volt. Aztán ebédidőben egy falatot félrenyelt, és megfulladt. Anyám, akinek száz méterre volt a munkahelye, legközelebb holtan, lepedőn kiterítve látta viszont a kisbabáját. 

A szüleim mély és maradandó sebet szereztek, olyan fájdalmat, amelynek íze minden későbbi örömüknek az aljára leülepedett.

-

Anikó 1969 májusától októberéig élt. Gyerekkoromban ellentmondásos történetek keringtek a családban a tragédiájáról. Elkerülhetetlen volt, bizonygatták néhányan. Többen említettek agyhártyagyulladást, utánanéztem, még a halotti anyakönyvben is az szerepel. Anyai nagyanyám előre tudni vélte a halálos betegséget. Egyik levelében azt írja, hogy hónapokkal korábban, már a keresztelőn megborzongott, amikor simogatva a kislányt kitapintotta, milyen puha és érzékeny a feje lágya. Apám ezzel szemben élete végéig meg volt győződve róla, hogy gondatlanság történt, és alighanem ételmérgezést tussoltak el a bölcsőde dolgozói. De hát mit keresett a kislány nem egészen félévesen a bölcsődében? Adhattak neki bármilyen, nem pépes élelmiszert, úgymint krumplit, céklát, egyebet? Elvileg nem. Akad olyan bölcsőde, amelyik egyben csecsemőmegőrző is? Igenis, akad. Bár a gyest 1967-ben vezették be a munkaerő-fölösleg problémájának kezelése és az alacsony demográfiai mutatók följavítása miatt, ők mindketten hajnaltól késő estig dolgoztak, sőt minden szombat délelőtt is, nem maradhatott ki az a nap sem, amikor tompa hangon telefonáltak anyámnak a szomszédos rendelőintézetbe.

Bármilyen hihetetlen, az édesanya mindössze száz méterre tartózkodott a bölcsődétől, amikor meghalt odabent a kislánya. Néhány óra telt el a keserves viszontlátásig. A mérgezést semmilyen vizsgálat nem támasztotta alá, de a gondatlanságot sem.

A szüleim mindketten összeroppantak akkor.

Porig sújtva, harmincöt, illetve harminchat évesen. Anyám hívő ember volt, apám hitét az önbizalom pótolta, egyedül saját szerteágazó képességeiben hitt; onnantól kezdve talán semmiben. De a sokféle tevékenység életben tartotta, a lába, a keze szinte nélküle is moccant, mint a pók lemetszett, mégis mocorgó tagja. Túlélték; igaz, később apám eltöltött pár hónapot a szolnoki MÁV-kórház idegosztályán. (Akkor volt vadonatúj épület a zöld mozaikcsempés folyosóival; évtizedekkel később megálltunk ott Regős János barátommal, hogy megnézhessem belülről.) A kezelés után, mivel nem tehettek mást, nyugdíjazták a munkaadói. Borika, vagyis anyám lett a családfenntartó. Alig kevesebb mint egy év múlva születtem én. 

A mi családunk erős embere anyám volt.

Úgy láttam, általában képes uralni a fájdalmát („Parancsolj magadnak”, intette levélben az édesanyja, Tuza Borbála Julianna, és ő tudott is parancsolni), de az egyik ilyen temetőbeli alkalommal keservesen elsírta magát, rázta a zokogás, támogatnunk kellett.

-

Anyámnak szép arca volt, kissé kiugró járomcsonttal, halvány szeplőkkel a szemzugában, finoman púderezte. Száraz, barna haja jóval korábban kezdett őszülni, mint apámé. Télen szürke szövetkabátot hordott, és maga kötötte, puncsfagylaltszínű sapkát. Apám téli ruházatára nem igazán emlékszem. Emlékezetemben ő leginkább csíkos nyakkendőt, öltönynadrágot, barna, kordbársony zakót és ugyancsak barna orkánkabátot visel; egyszer le is kapta egy kiállításon a Hajdú-bihari Napló fotósa, ahogy hátranyalt hajjal, vastag keretes szemüvegben egy tablót böngész. Na de télen mit viselt? Akkor is orkánt? Talán mégsem volt olyan hideg aznap a temetőben?

„A szeretet soha el nem fogy”, ismerkedtem Pál apostol mondatával, amikor összefogózva haladtunk kifelé. Ez volt a leggyakrabban előforduló véset a szürke gránitoszlopokon meg a márványsztéléken. Meg ez: „Én vagyok a feltámadás és az élet.” A harmadik pedig egy, a mi református vidékünkre különösen jellemző rövidítés: A. B. F. R. A., vagyis „a boldog feltámadás reménye alatt”. Ez az alatt mint helyhatározó névutó olyan furcsa. 

Furcsa, mintha drága halottaink nem csupán a föld, hanem egyben a remény nulla szintje alatt is tartózkodnának.

Észrevettem, hogy a bejárat után jobbra, a díszsírkertben pihen egy ismerős költő bácsi, Fazekas Mihály, a Lúdas Matyi szerzője; viszont kedvencemet, a Petőfi-vers szerint csapot-papot odahagyó Csokonait hiába kerestem az egykori polgármesterek, élsportolók és tüdőgyógyász-professzorok között. Az ő csontjait, bár tervezték, sohasem hozták át eredeti nyughelyükről a Nagyerdő földjébe. Az ő komor acélgúlájával csak évekkel később találkoztam a Dorottya utcán. A Köztemetőben orosz parcella is volt, mellette pedig rábukkantam egy olyan sarokra is, amelyet úgy hívnak, hogy „a bombázottak sírkertje”. Egy márványlap tanúsága szerint 1944. június másodikán egy apa a feleségét, a fiát és mindkét lányát elveszítette egyetlen napon, a vasútállomás bombázásánál, miközben ő maga a munkahelyén volt. A magam előéletével részvétet éreztem iránta. Sőt megpróbáltam kiskamaszként ugyanúgy érezni, mint az ismeretlen apa aznap. Természetesen ugyanazt a tébolyító fájdalmat nem érezhettem, de kétségtelenül erősebben rezonáltam a márványon olvasott tragédiára az általam ismert kisdiákoknál.

-

A Nagyerdőn álló, lila téglás krematóriumot komornak, mégis csodaszépnek és méltóságteljesnek találtam. Annak látom ma is, pedig hány rokonomat és ismerősömet ravatalozták föl időközben ugyanitt, apai nagyanyámtól, Boldogh Margittól egészen Borbély Szilárdig. Már nem a végletekig letisztult art nouveau, hanem inkább a keleties beütésű art deco, bár vegytisztán egyik sem, hanem a két stílus termékeny határvidékén. Boglyaíves árkádsorával, fedelének tintakék zománccserepeivel, mozgalmas freskóival és színes üvegablakaival olyan volt, mint valami távol-keleti szentély vagy egy rangrejtett kínai herceg palotája. Előtte üres tómeder tátongott, egy halacskát szorongató fiú bronzszobrával a peremen. A halat mindig sajnáltam, gondolva, megfullasztja szegényt az a jókedvű és felelőtlen nagyfiú.

Anikóról készült ugyan fénykép, de élő tanúk híján utólag nem azonosítható, melyiken szerepel ő, és melyiken én, csecsemőkorunkban nemigen lehetett közöttünk különbséget tenni. Most már soha többé nem lehet. Alighanem örököltem a kelengyéjét is, nem tudni.

 Az egyik játék mackómról mindig elmondták, hogy még az övé volt.

-

Valamiért a temetést is végigfotózta valaki, fogalmam sincs, ki és miért, nekünk soha nem volt odahaza fényképezőgépünk. Az a hátborzongató sorozat máig megvan. Hányszor hallottam otthon, hogy ha ma is élne a nővéred, négyen volnánk, kisfiam. Milyen boldogok lennénk mi akkor. (Ezek szerint így nem vagyunk azok.) Komolyan belegondoltak, hogyan játszanánk egymással mi ketten, gyerekek, milyen lenne Anikó mint kisiskolás lány (komoly, szorgalmas, figyelmes és udvarias, legyél ilyen te is, kisfiam!), hová szeretne járni, hogyan bírná a hideget és a meleget. Éreztem e kegyes hazugság öngyógyító voltát, tiszteletből és tapintatból nem is válaszoltam rá soha semmit. Tudtam, hogy ha a szüleim nem veszítik el Anikót, én sohasem születtem volna meg. Mert hiszen hová érkezett volna nálunk a kistestvér? Olyan szobakonyhás lakásba, mint a miénk? Olajkályhás félkomfortban éltünk, még telefonunk sem volt, pedig anyám belgyógyász főorvosnő. Vajon miért? Mert nem kaptunk vonalat. Az orvosoknak jár telefon az államtól, nem? Gondoltam naivan, de nem alaptalanul. Jóval később tudtam meg keresztanyámtól, hogy a levelet, amelyben örömmel értesíti a megítélt vonalról a Magyar Posta, anyám eldugta apám elől, mert tudta, hányféle módon élne vissza a helyzettel a férje, újabb bonyodalmakba keveredve. Tudta, hogy ezzel milyen sötét folyamat indulna el, végeláthatatlan és értelmetlen hívások sora: egy csalódott, megkeseredett, rabiátus ember, egy nyugdíjas mérnök-közgazdász, egy notórius föltaláló, sajtólevelező, újító és pereskedő küzdelme a világgal, új frontokon, új vehikulumok segítségével. Mosógép, fényképezőgép és telefon: ez a három alapeszköz, amelyek egyike sem számított ritkaságnak, pláne luxuscikknek az osztálytársaim körében, hiányzott a mi Kétmalom utcai repertoárunkból, mindegyik hasonló ok miatt: költségkímélésből, de leginkább óvatosságból. Anyám az én egykori kék kiskádamban öblögette a ruhát, s ha egy ismerősével kellett megbeszélnie valami fontosat, a rendelőből telefonált neki. El ne feledjem, autónk sem volt, mert bár a kényelmét élveztük utasként, de szorongás is társult hozzá: még egy gép, amely bármikor elromolhat.

-

 Legyen minél kevesebb felület, ami sérül, gondolom.

Lehel hűtőszekrényünk és Hajdú centrifugánk viszont volt, úgy emlékszem, soha semmilyen gond nem adódott velük. De a kályháinkat szinte egyfolytában javítani kellett, s a „kályhás bácsi” gyakori vendég lett nálunk. A férfi, akit Pereszlényi Gyulának hívtak, elvitt magával néhányszor motorozni, persze csak a környéken, végig a Kétmalmon, a Bem téren, meg az akkor is, ma is csöndes Kút utcán. Emlékszem a bőrkabátja meg a benzin átható szagára. Anyám páciense volt, nem szívességből, de jutányos áron járt „a főorvos asszonyhoz”, s bizonyára őt is meglepte, hogyan élünk.

Mindenesetre az sem volt véletlen, hogy én már mosógépet vettem az első fizetésemből, Energo Luxot, az is Hajdú, nem baj.

-

Kapcsolódó cikkek
...
Hírek

Szeptemberben érkezik Térey János önéletírása

Várhatóan ősz elején jelenik meg Térey János önéletírása, A Boldogh-ház, Kétmalom utca. Az író szeptember 14-én ünnepelte volna 50. születésnapját, erre az alkalomra jelenik meg ez a hátrahagyott kézirat.

...
Kritika

Térey János utolsó kötete önmagunkkal szembesít

...
Nagy

Térey a.k.a. Godfather Termann hagyatéka

A hét könyve
Kritika
Mégis minden félbemaradt - Térey János 50
...
Gyerekirodalom

Berg Judit és Varró Dániel - Lételemük a mese

A  kortárs magyar gyerekirodalom két meghatározó alakja Berg Judit és Varró Dániel, akik az elmúlt években tovább építették és bővítették azokat a meseuniverzumokat, amelyeket nemcsak a gyerekek fedeznek fel örömmel, hanem a felnőttek is szívesen bolyonganak bennük. Páros interjúnkban generációs hatásokról, olvasói szokásokról és sorozatokról beszélgettünk velük.

Polc

Elena Ferrante hőse hazugsággal lázad a felnőttek képmutató világa ellen

...

A kamaszkor minden lehetséges értelemben a szélsőségek kora

...

Rumban és szómágiában ázik a havannai éjszaka

...

Rubik Ernő nem akarta megírni a kocka történetét, mégis megmutatta, hogyan gondolkodik

...
Még több olvasnivaló
...
Nagy

„Itt nincs történelmi igazságtétel” - Anna Politkovszkaja: Orosz napló

A 2010-es évek szerte a világon a demokratikus berendezkedések, ezzel együtt a szabad sajtó gyengüléséről, illetve a mindent elárasztó propagandáról is szóltak. Magyarországon különösen. Többek között erről beszélgettünk az orosz újságírót, Anna Politkovszkaját alakító Fullajtár Andrea színésznővel és az Orosz napló szerkesztőjével, Filippov Gábor politológussal. A darabot február végén mutatták be a Katonában, a pandémia miatti szünet után pedig jövő héttől ismét színre kerül.

...
Nagy

„A fennmaradó házasságokat boldognak tekintjük, még ha nem is boldogok” – Taffy Brodesser-Akner: Fleishman bajban van

Taffy Brodesser-Akner Fleishman bajban van című regényével több cikkben is foglalkoztunk már. Ezúttal a könyvből vett kedvenc idézeteinket gyűjtöttük össze.

...
Nagy

Rubik Ernő nem akarta megírni a kocka történetét, mégis megmutatta, hogyan gondolkodik

Rubik Ernő szórakoztató és szerény megtaláló, aki a feltaláló szót nem szereti. A világon egymilliárdan játszottak már a kockájával, ami kulturális jelenséggé vált. 1983-ban már majdnem írt egy könyvet, de az végül nem jelent meg. Megjelent A mi kockánk.