Amint az a fülszövegben olvasható, Térey János posztumusz kötetének kompozícióját még ő maga állította össze, de a megjelenését már nem érte meg. Egyik legjelentősebb kortárs írónk, költőnk, drámaírónk halála visszafelé óriási súlyt helyez a karcsú kötetre. Létösszegzést, végső üzenetet, halálsejtelmet keresünk a versek és prózai sorok között – de szerencsére nem találunk. Az olvasónak inkább az az érzése, hogy egy férfikora deléhez érő, negyvenhét éves alkotó fúj egy nagyot, megtörli a homlokát, nekiveti a hátát a kötetbeli Zöld Vadász vendégfogadó egyik szilvafájának, és eltöpreng azon, hogy eddig milyen munkát végzett, és most mi következik. És a válasz meg is születik, amint a kötet utolsó versének utolsó versszakában olvashatjuk:
„Gyászmunkás, hallasz-e?” Én már nem.”
„Csomagolsz?” „Maradok.” „Mi az új munkád?”
„Temetem a birkatürelmet,
Mától lázadok.”
Akkor hát nézzük, milyen elvégzett munkáról is számol be a Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba című kötet.
Térey János: Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba
Jelenkor Kiadó, 2019, 105 oldal, 2499 HUF
Mindenek előtt a legtágabb értelemben vett európai kultúrával való eleven, merész hangvételű, alkotó erejű dialógusról. Az első, Elfüggönyözött ország című versciklus az európai kultúra eredetvidékéről indulva, a mi magyar történelmi tájékunkon át jut el a személyes, alkotói életút kezdeteinek retrospektív megalkotásáig. Elindulunk a mocskos, bűntől bűzlő Athénból, ahol most is halljuk az utcán Euripidész veszekedését és Menandrosz röhögését, megmártózunk a szerelméért anyja ellen lázadó Perszephoné mítosz-parafrázisában, hogy aztán megpróbáljuk visszapörgetni a magyar kataklizmák rémfilmjét, majd József Attila „Az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik” megállapításával vitázva vessünk számot genetikusan multikulturális eredettörténetünkkel, fiúi lázadásunkkal, hogy megérkezzünk, a hajdani, a konformizmus békáját lenyelni nem tudó, ifjú barbár alkotást választó lázadásáig, melynek drámai tere egy barbárságba süllyedő ország lesz.
A kötetnek címet adó, második, zseniális ciklus versei és prózai szövegei Ibsen Rosmersholm című (meglehetősen gyenge) drámájának óriásmetaforáján át alkotnak meg egy elképesztő élességű és pontosságú önismereti történetet társadalmi és személyes vonatkozásában egyaránt.
Ibsen kusza kompozíciójú és kicsit szájbarágósan pszichologizáló drámájában arról van szó, hogy Rosmersholm patinás lelkészlakában generációk óta rend és fegyelem uralkodott, itt a gyerekek sohasem sírtak, a felnőttek pedig sohasem nevettek. Rosmer lelkész úr viszont felesége öngyilkossága utáni gyászmunkája eredményeképpen elveszíti a hitét, ezt az eseményt pedig felszabadulásként éli meg, és elhatározza, hogy egyrészt politikailag is aktív szabadgondolkozó lesz, másrészt házasságra lép hajdani, depressziós feleségét és az ő háztartását oly önfeláldozóan gondozó Rebekkával. Aztán kiderül, hogy az ellene forduló kisvárosi közvélemény atrocitásaitól és új elvbarátai kisstílű helyezkedéseitől azonnal összeomlik, másrészt, hogy Rebekka azzal a tervvel érkezett a házába, hogy öngyilkosságba hajszolja az előző asszonyt, és a helyébe lépjen. Rosmer ki is szabja a bűnvallomást tevőre és önmagára az öngyilkosság vezeklését. Rosmersholm elátkozott falai közül nincs kitörés, a falakról figyelő ősök tekintete nem ismer irgalmat.
Térey elátkozott tere a Zöld Vadász nevű svábhegyi fogadó, a falról pedig egy vadkantrófea üvegszeme figyeli az eseményeket, amelynek középpontjában az 1944-es nyilasuralom áll. Ugyanis a nyilas fogadós veje és párttársa itt szokott egy kis pihenőt tartani az embereivel, ha turnust visz a Duna-partra. Egyrészt jó a hidegben egy-két kupica a kertbéli szilvafák gyümölcséből, másrészt szét kell osztani a turnus tagjaitól elvett bőröndök tartalmát a testvérek és testvérnők között.
A szöveg – szemben a mottóban megidézett Zoltán Gábor-művekkel – fantasztikus arányérzékkel adagolja hol Radnóti eklogáit idéző időmértékes soraiban, hol tűpontosra csiszolt prózai mondataiban az iszonyatot, a kisember felelősséghárítását, nyüszítő halálfélelmét, ügyeskedéseit, miközben jönnek az oroszok, van, akit meggyilkolnak, van, aki elmenekül, van, akit kirabolnak, van, aki visszatér. És telnek az évtizedek, a hajdani patinás vadászvendéglő lassanként szocreál szemétkupaccá esik-rohad szét, a vadkan üvegszeme előtt kislányból özvegy öregasszonnyá vált Lili kitart amellett, hogy ő soha nem játszott más gyerekektől elvett babával, egy amerikás rokon pedig kapirgál a hajdani hordócsúszda helyén, és váltig állítja, hogy nagybátyja, akinek neve az új kurzusban ártatlan polgári áldozatként került fel a kerületi hősi emlékműre, itt aranyat és ékszereket ásott el.
A Vendéglő a Zöld Vadászhoz című elbeszélést két Ibsen-átirat követi: az Átadás prózájában a szabadgondolkodóvá vált, formátumos értelmiségi Rosmer úr megérkezik a feleségével egy hegyi házba, hogy dolgozzon ezért a szerencsétlen országért. Az Átvétel drámaszövegében, Rosmer immár négygyerekes családapaként beszélget arról Rebekkával, hogy új házukban mindig szellőztetni kell, a neon villog, a net kihagy, hiszen a levegőben, a falban ott lakozik a gyilkosok és legyilkoltak szaga és hangja. Újra nincs más út, mint a holtak emlékét idéző fehér kísértetlóról a vízbe vetni magunkat. Az Utolsó idők című prózai utóhang pedig immár szülői házként néz vissza a fogadóépületre, amelyben a kiégett, megkeseredett szülők halála után már csak egy róka keresi még egy darabig a macskaeledelt, hogy aztán a hajdani fogadó helyén ne maradjon semmi más, mint dudva és üszög. És mire az olvasó magára marad ebben a lepusztult kertben, addigra már saját, tönkregyalázott otthonának érzi és gondolja a magyar Rosmersholmot.
Az Udvari kultúra című ciklus versei és egyetlen novellája mintha a dudva és az üszög alakváltozatait írná le mindennapjaink vonatkozásában: a tűrhetetlen hamisságban való hétköznapi elevickélés és a halmozottan hátrányos helyzetűek kilátástalanságba való beleőrülésének módozatait latolgatva. Az Élete augusztusában című záróciklus versei józan, pontosan exponált pillanatfelvételek az életközépkrízis és a társadalmi erózió történetéből, hogy aztán a már idézett záróvers határozott lázadásprogramjához jusson el.
Szép kötet ez, nem csupán belbecsét, hanem a külcsínt is tekintve. A borítón Vermeer híres levélolvasó nőjének 1899-es, Vilhelm Hammershoi dán festő által korabeli kispolgári környezetbe áttett képének szürkére stilizált, csendes koncentrációjában merülhetünk el. A kötet Térey-szövegei viszont korántsem introvertáltak, melankolikusak, elmerengők, hanem pontosak, (ironikusan) szenvedélyesek, önismereti munkára felszólítóak. A borítón szereplő nőalak csendes figyelme valószínűleg nekünk, az olvasóknak szól. Ezeknek a szövegeknek súlyuk, élük, időnként maró hatásuk van. Ne kapálózzunk ellenük, hanem csendes koncentrációval adjuk magunkat oda nekik. Igazabbá válhatunk tőlük.
Szerző: Szarka Judit
