Idén a Tavaszi Margó Irodalmi Fesztiválon ünnepeltük Spiró György húsz éve megjelent történelmi nagyregényét, a Fogságot, amit júniusban követett a Padmaly. Közös bennük, hogy fontos eredettörténetekről mesélnek: a Fogság a hétköznapjainkat meghatározó és alakító zsidó-keresztény kultúra kezdeteiről mesél, míg a Padmaly 19. századi eseményei a magyar nemzeti identitást meghatározó nagy történetről. Spiró új regénye az év nagy dobása, jártunk a bemutatón, a szerzővel podcastben beszéltünk.
1848 és a hétköznapok
Azt nem kell hangsúlyozni, hogy társadalmi és kulturális szempontból is milyen izgalmasak és fontosak, hogy a közös nagy történeteinket megismerjük, korszakonként újrameséljük, hiszen a történelem is bizonyos szempontból fikció, amit mindig másképp keretezünk. Viszont a történelem tudomány is, sok új adat és nézőpont alakíthatja a korábbi kánonokat.
A nemzeti identitásunkat meghatározó 1848-as események nem pár mondatban elmondható történetek, hanem összetett folyamatok, amiket nemcsak politikai, hanem személyes harcok is alakították. Spiró korábbi regényeihez hasonlóan a Padmaly is sok-sok apró részleten keresztül, alakulásában mutatja meg, miből lesz a történelem, mármint a mi közös történelmünk.
Átélhetően, sokszor egészen hétköznapi események láncolataként ábrázolja a korszak legfontosabb figuráit és eseményeit.
A Padmaly történelmi regény, de nem kosztümös kalandregény, hanem egy sokszorosan rétegzett történet valós szereplőkről, akik 150 évvel ezelőtt is hasonló kérdésekkel néztek szembe, mint mi. A szuverenitás kérdésével, a sajtószabadsággal, a kapitalizmussal, politikai konfliktusokkal, a személyes és közösségi célok ütközésével, a megélhetéssel, szóval alapvetően azzal, hogy mi, magyarok hogyan élhetnénk jobban közösségként. Szóval: politikai regény, ami élesen megmutatja, hogyan alakulnak a jobb- és baloldali gondolkodások, a szabadságért vívott hétköznapi harcok.
A nyár olvasmánya
Nem véletlen, hogy Orbán Viktor miniszterelnök és Karácsony Gergely főpolgármester is a Padmalyt olvasta a nyáron. Előbbi az MCC Feszten ajánlotta az olvasmányt, ami “kemény dió”, és amibe “beletört a bicskája”, de a nyár végéig át akarta rágni magát rajta. Utóbbi szerint a Padmaly “fantasztikusan lebilincselő könyv”.
Mindkét állítás a maga módján igaz:
a 600 oldalas regény valóban kemény dió, hiszen Spiró György írói programjának legjavát mutatja be, adatokból, tényekből kiindulva egy valóban lebilincselő könyvet írt.
A Padmaly első ránézésre valódi hősök nélkül beszél a magyar nemzeti öntudatot meghatározó évtizedekről, miközben két hőst is teremt: kelet-európai hősöket, egy férfit, aki élete végéig mániákusan küzdött a sajtószabadságért, a munkások jogaiért, valamint az ő feleségét, aki mindezt közelről végigkövette, és akik együtt borzasztó dolgokon mentek keresztül a gyerekeik halálától az üldöztetéseken és erőszakokon keresztül a párkapcsolati elszigetelődésig.
A főszerepben: Táncsicsné Seidl Teréz
„Teréz március végén született, amikor az oroszok elfoglalták Párizst, ám ilyen nevű városról ők nem hallottak” – ez a Padmaly első mondata. Seidl Teréz születésével nemcsak egy élet és a regény kezdődik el, hanem egy Európát meghatározó politikai esemény közepébe kerülünk: a Napóleon ellen alakult koalíció sikeresen foglalta el Franciaország fővárosát.
Spiró szinte észrevétlenül játszatja egybe a rendkívüli hatású nagy politikai eseményeket és a személyes történeteket. Se Kosuth, se Széchenyi, se Petőfi – egy átlagos nő a főszereplő, ami kijelöli az elbeszélés kereteit is: milyen információkhoz fér hozzá, mire van rálátása, vagyis honnan beszélik el a történetet (olvass bele).
Kockázatos döntésnek tűnhet ez a nézőpont a regény egésze szempontjából, mert akármilyen izgalmas is alulról végignézni a hatalmi változások közel száz évet, Teréz sokszor eltűnik az elbeszélésben. Például amikor egyes fontos történelmi eseményeket részletesebben be kell mutatni, az összefüggéseket elmagyarázni.
Adat és tény a fikcióért
Spiró totális regényt írt, amihez olyan adatbányászatot mutatott be, hogy minden mondatának tényszerűségéért, hitelességért felelősséget tud vállalni. Ez egy történelmi nagyregény jogos ambíciója lehet, de sokszor megakasztja az olvasást.
A fikció működését az adatoknak és tényeknek kell ebben a konstrukcióban biztosítaniuk.
Spiró – hasonlóan a Fogság Urijához – olyan szereplőt keresett, aki nem a történelmet mondja el, hanem az életeseményein keresztül ismerhetjük meg a kor politikai, hatalmi, szellemi vagy gazdasági konfliktusait. Ami nehéz, kényelmetlen, lemondásokkal és áldozatokkal teli, ami nem a hőst ünnepli, hanem megmutatja, hogyan válhat valaki történelemalakítóvá.
Teréz férje, akit sokáig szándékosan elrejt a szerző, a magyar reformkor nagy hatású alakja a tudásunk, az iskolai ünnepségek és a tankönyvek szerint. Táncsics az emlékezetünkben nem egy valós személy, hanem az a karakter, akinek segítségével például a sajtószabadságról beszélünk.
Az ismerős és ismeretlen Táncsics
A regény meglepően és magától értetődően sokáig nem nevezi meg a másik főszereplőt. Elsősorban egy öntörvényű, magának való, szedett-vedett újságírót, örök forradalmárt ismerünk meg a Padmaly lapjain, aki mindent saját ambícióinak, céljainak rendel alá.
Spiró nem a nevet akarta feltölteni az élettörténettel: el akarta kerülni, hogy az általános iskola óta nem változó Táncsics-képünk felől ismerjük meg a szereplőket.
Egy ismerős alakot teremt meg az író: már amennyiben 150 évvel később is sokan óvják a sajtószabadságot, sokan gyűjtenek előfizetőket, hogy kiadványaikat el tudják készíteni. Különbség tényleg nincs: technikai, szellemi, kulturális és gazdasági függetlenségre is szükség van a sajtószabadsághoz, meg a szabadsághoz úgy általában.
Padmaly, ami biztonságos, de fogva tart
Táncsicsról könnyen beszélünk az 1848-as forradalom és szabadságharc ikonikus alakjaként, miközben felforgató gondolkodása és élete se önmaga, se szerettei, se politikai közösségei számára nem volt könnyű.
Hogy mennyire nem volt könnyű az élete, azt a regény címén keresztül érdemes megmutatni: amikor a Magvető bejelentette a könyvet, akkor rá kellett gugliznom a szóra, viszont az olvasás közben kiderült, milyen erős metaforáról van szó.
Táncsics az 1848-49-es szabadságharcot követően egy padmalyban, egy földbe vájt lyukban vagy odúban rejtőzött. Spiró bravúrja, hogy nemcsak fizikailag zárja a szereplőjét padmalyba, hanem képletesen is: saját gondolkodásának és testének is foglyává válik Táncsics („Élethosszig tartó padmaly a test, koporsóban kell lenni elevenen”), ahogy az országnak is. (És itt megemlítem a címben is idézett Beton.Hofi dalszövegét, aki Spiró regényével egy időben jött ki a Be vagyok zárva című dalával, vagyis ez a 2025-ös közérzet.)
Pont emiatt az olvasónak se könnyű a dolga, mert nagyon nehéz a szereplőkkel menni az elbeszélésben.
A Fogság Urijával nagyon könnyű volt: egy szemüveges fiatal srác, aki kellően nyitott, okos, aki sokféle szempont alapján hozza döntéseit, de mindig tudjuk, hogy milyen elvárásoknak kell megfelelnie. Seidl Terézt születésétől nyomonkövetjük a regényben, aminek a végén nemcsak az lesz a feladata, hogy férje, Táncsics betegségében és halálában is társa maradjon, hanem a Táncsics-kép gondozása, a hagyaték is az ő felelőssége lesz.
Teréz sok borzalmat élt át, de neki alapvetően a Táncsics nevű és alakú padmaly jutott, ő abba a történetbe lett örökre bezárva.
Ő is áldozat, ahogy férje is. Mármint mindenféle történelmi eredményei ellenére Táncsicsra a Padmaly alapján így tudok tekinteni, ami abból a szempontból felkavaró, hogy eddig egy nagyon egyszerűen és jól keretezhető alakként élt a fejemben. A reformkor ikonikus alakját Spiró varázstalanítja, amivel nem az elért eredményeit veszi el, csak az olvasói élményt, mivel nem engedi közel az olvasóhoz a karaktert.
