Thomas Mann-díj 2016-ban, Nemzetközi Booker-díj tavaly, az év regénye a The Economist, a The Times és a The Sunday Times szerint és említés a The New York Times 100 legfigyelemreméltóbb könyveinek listáján – Jenny Erpenbeck Kairosz. című regényét az elmúlt években elhalmozták irodalmi elismerésekkel, nem véletlenül. A német szerző lebilincselő és megrázó regényében (itt mutattunk egy részletet) egy álomszerűen induló szerelem pokoli mélységekbe zuhan, miközben a háttérben összeomlik az NDK és közelebb kerülünk annak megértéséhez, hogy a berlini fal megszűnése nem jelentett minden kelet-német számára felszabadulást.
Jenny Erpenbeck kelet-berlini írócsaládba született, író, színház- és operarendező. A Kairosz. (jelentése: a szerencsés pillanat istene) a harmadik, magyarul is olvasható regénye: az Otthon 2012-ben, a Megy, ment elment 2017-ben jelent meg. A Park Könyvkiadó gondozásában, Fodor Zsuzsa fordításában megjelent kötet lapjain olykor már-már kollázsszerűen olvadnak egybe a zene-, irodalom-, színház- és művészettörténeti utalások, miközben a szöveg különleges ritmusban áramlik, váltakozó nézőpontokkal, jelöletlen párbeszédekkel, hogy a végén kikerekedjen belőle az egyik legdühítőbb és legmegrázóbb regény a mindent leuraló toxikus párkapcsolati dinamikáról, amit eddig idén olvastunk.
Egy romboló kapcsolat krónikája
„Eljössz a temetésemre?” – ezzel a mondattal indít Erpenbeck. Ezt kérdezte Hans Katharinától négy hónappal azelőtt, hogy a férfi tényleg meghalt volna. A nő pont a születésnapján hallja a halálhírt – már ez a nap sem lehet csak az övé, ebbe is visszavonhatatlanul befészkeli magát a férfi.
A halál sem állítja meg Hansot abban, hogy a nő csakis az ő függvényében határozza meg önmagát.
Katharina dobozokban őrzi a kapcsolatukat dokumentáló leveleket, feljegyzéseket, fényképeket, kollázsokat, újságcikkeket és számlákat. A férfi halála miatt vele együtt nézünk bele ezekbe, hogy megismerjük ezt a mindegyik fél számára sorsdöntő viszonyt és szakítást. A személyes emlékmúzeum első darabja 1986-ból, az utolsó 1992-ből származik.
Kelet-Berlinben járunk, a megismerkedésük évében Katharina 19, Hans 53 éves. Az egyetemista lánynak még csak akkor kezdődik a nagybetűs élete, a középkorú író és rádiós meg már egy csomó mindent átélt: férj és apa, megannyi szerető, olvasók, rajongók és sikeres könyvek formálták a személyiségét, és az életére mindvégig súlyként nehezedik a gyermekkora és a történelem. Hansnak emlékezete van, Katharinának jövője:
„Az átmenetekhez erő kell, néha több, mint amennyi a megérkezéshez egy új életbe. Ő tudja ezt. Katharina még nem tudja. Neki az új idő nem vívmány, hanem pusztán állapot. Osztja a férfi lelkesedését, de azt a zavaros talajt, amelyből a lelkesedés kinőtt, és az erőfeszítést, amelyre szükség volt ahhoz, hogy gyermekkora romjaiból újra emberré rakja össze magát, nem ismeri, nem ismerheti.”
A 21. századi, MeToo-korszakot megélt olvasónak elég hamar görcsbe rándul a gyomra a kapcsolat elején is jelen lévő red flagektől, a 34 év korkülönbségből adódó aszimmetrikus, kiegyenlítetlen erőviszonytól.
Ezzel szemben a nyolcvanas évek végére helyezett történetben senkiben nem keltett akkora megütközést Katharina és Hans mindent elsöprő szerelme, hogy megpróbálja azt időben megállítani, vagy újra és újra kísérletet tegyen a lány kijózanítására.
Egészen elképesztő belelátni például Katharina édesapjának a gondolataiba, pedig Hans még nála is tíz évvel idősebb:
„Ez a te Hansod, mondja az apja, megértette, hogy ő maga is anyag, történelmileg gondolkodik, sokat tanulhatsz tőle. Katharina komolyan bólint, mintha valami nehéz küldetést kellene teljesítenie azzal, hogy szerelmes.”
„A oldal. B oldal. 60 perc.”
Aki élt már toxikus, manipulatív, bántalmazó párkapcsolatban vagy látott erre közeli példát, az felkavaró olvasmányra számítson. Nem lesz könnyű átrágnia magát azokon a megrázó részleteken, amelyek nagyon is hitelesen rajzolják meg, hogy a felhőtlenül boldog ismerkedés után hogyan mutatkozik meg a bántalmazó igazi arca – hogyan telepedik rá minden cselekedetére és gondolatára, hogy a másik a végén azt érezze:
„Hogy lehet, hogy Hans jobban ismeri őt, mint ő maga?”, és
„Eddig azt hitte, ezen a világon Hansra van leginkább szüksége, de most kiderült, hogy a világgal szemben van szüksége a férfira.”
Ha Katharina hibázik, téved, rosszul dönt, azt hatványozottan kapja vissza a férfitól: kazettákra rögzített hangfelvételeken olvassa a lány fejére a bűneit, felelőssé téve őt minden vélt vagy valós szenvedésért, amit a férfi miatta érez. Katharina, akár csak egy titkosszolgálati Stasi-ügynök a Mások élete című filmben, ül az íróasztalánál és hallgatja fülhallgatóval a fején, ahogy a férfi hangja egyenesen belebeszél az agyába, közben pedig szorgalmasan jegyzetel: „A oldal. B oldal. 60 perc.”
„Ostalgie”
Nem véletlenül említem Florian Henckel von Donnersmarck elsőfilmes Oscar-díjas alkotását. A szerzőnek feltett szándéka volt, hogy a könyvében hangot adjon a kelet-német embereknek, akik az NDK összeomlásával elvesztették az országukat. Eredetileg egy olyan könyvet akart írni a korszakról, amiben a kelet-német titkosszolgálat, a Stasi nem is szerepel – bár ez elkerülhetetlenül belecsúszik a történetbe.
„Azt tapasztaltam, hogy az emberek csak annyit tudnak Kelet-Németországról, hogy ott volt a Stasi meg egy fal. Látták a Mások élete című filmet, és körülbelül ez minden. Szerettem volna kiegészíteni ezt a képet” – fogalmazott Erpenbeck a The Guardiannak. A díjeső ellenére pont emiatt kritizálják is a szerző új regényét Németországban: egyes hangok „ostalgie”-val, azaz az NDK iránti nosztalgiával vádolják az írót, szerintük túlságosan torzítva beszél a Nyugatról, míg a Keletet idealizálja.
Katharina valóban nem ájul el attól, amit a falon túl lát Kölnben, amikor a nagymamáját meglátogatja. Például az Ariel, a Mercedes, a Peugeot, az Opel és a Nutella varázsán túl a lányt meglepi a koldusok látványa az utcán.
A fal leomlása után Katharina idegennek érzi magát: „Az idegenség a saját városa testében, ugyanaz a név, ugyanaz a nyelv, még a házak is hasonlóak, mégis idegen város. Egy második szív, dupla szívverés, eggyel több a kelleténél.” Egy ponton pedig a Brandenburgi kapuhoz keveredő amerikai turisták attól félnek, hogy sosem jutnak ki Kelet-Berlinből, lecsap rájuk a Stasi, és bedobja őket egy kommunista üstbe.
Sok külföldi kritikus az NDK bukásának allegóriájaként olvassa Katharina és Hans kapcsolatát, ahogy a nagy reményekből eldurvuló viszony, majd visszafordíthatatlan és örök sebeket ejtő elválás lesz.
„Csak egy alapos rombolás után jöhet a feltámadás”
– hangzik egy idézet a könyvből, ami a regény mottója is lehetne. De annak megválaszolása, hogy valóban szükségszerű volt-e az összeomlás mind Németország, mind Katharina számára az újjáépülés és a fejlődés érdekében, már az olvasóra van bízva.
Nyitókép forrása: penguin.de
