Miklya Luzsányi Mónika legújabb Abszolút töri kötetében a II. világháború utáni Budapestre utazik a főhősünk, Sári. Megismeri Sztehlo Gábor lelkész gyerekköztársaságát, és azt is megtudja, hogy a családja történetében vannak olyan részletek, amiket még senki nem mesélt el neki. Lehet, hogy több köze is van ehhez a zsidóüldözések és az ostrom során árván maradt gyerekek számára alapított menedékhez, mint elsőre gondolta, amikor átlépett az időkapun. Olvass bele!
Miklya Luzsányi Mónika: Gaudiopolis, az öröm városa
A szlöjdműhely
Hogy a Pax iskolája egészen más, mint otthon a sajátja, arra már az első napokban rájött Sári. Élvezte is nagyon ezeket az alternatív órákat, de igazság szerint Theo miatt maradt. Azonban sehogy sem tudott hozzá közelebb kerülni, hiába teltek a napok.
„Olyan, mint a Batman – gondolkodott magában –, kívülről a jó fej srác, aki mindenkinek a haverja, az apacsok főnöke, de hogy mit rejteget a szíve mélyén, azt senki sem tudja. Pedig nekem épp azt kéne megtudnom.”
Tóbi viszont nagyon cuki volt, tényleg mindenben segített Sárinak, és végül a szlöjdműhelybe is ő juttatta be, ami az első lépés volt Theo felé. A Paxban ugyanis délután gyakorlati foglalkozások voltak, amin mindenkinek részt kellett vennie. Sári először húzta a száját, amikor meghallotta, mert a suliban náluk is volt technika, de nem sok értelmét látta.
Ám itt ez is egészen másként ment. Mert nemcsak elméletben tanulták meg, mondjuk, a kertészkedést, hanem mindenkinek volt egy saját kis parcellája, amibe azt vetett, amit akart. Tóbi szerint kincset ért tavasszal meg nyáron a friss, érett zöldborsó, répa, saláta, újhagyma.
Az ősz beálltával meg a műhelyekben szorgoskodtak a gyerekek. Praktikus volt ez is, mert sok mindent meg tudtak csinálni maguk is, amit egyébként nehéz volt megoldani a háború utáni ínséges világban. Kezdetben egy-egy mester tanította ki a fiúkat, de mire Sári megérkezett, a gyerekek maguk vezették a műhelyeket.
A cipészműhelyben megtanultak cipőt javítani, az asztalosműhelyben az alapvető famunkát, de volt lakatos-, sőt villanyszerelő-műhely is.
– Hát, ezek engem annyira nem érdekelnek – fintorította el az orrát Sári, amikor Tóbi lelkesen mesélt neki a műhelyekről. – Nekem valami más munka kell.
– Pedig így szerezhetsz napi két Gapo-dollárt – próbált a lelkére hatni a nagyfiú.
Sári bólintott, mert akkor már lassan egy hete a Paxban élt, és tudta, hogy Gaudiopolisnak saját pénze is van, és minden óráért egy Gapo-dollárt kapnak a gyerekek, amit ha összegyűjtenek, beválthatnak Gábor bácsinál. Van, aki színház- vagy mozijegyet vesz belőle, de leginkább ételre költik a pénzt, amit a Gapo-dollárokért kaptak. És bizony elég sok órát le kellett dolgozni, hogy összejöjjön valami finomabb harapnivaló ára. Sárit azonban nem érdekelte a Gapo-dollár. Sokkal inkább Theo, mert ugye miatta maradt itt.
– Azt csinálnám legszívesebben, amit ti, az apacsok – mondta Tóbinak, mert tudta, hogy az apacsok vannak megbízva tűzifabeszerzéssel. És ha bevennék a csapatba, akkor több időt tölthetne a dédnagyapjával.
– Áááá, az nem lányoknak való meló. A légópince veszélyes…
Tudod, meséltem. De ha máshonnan hozzuk a fát, akkor is. Az a talpfa is majdnem kifogott rajtad.
– Azt azért nem! – háborodott fel Sári, mert ugyan majd kiköpte a tüdejét, amíg felcipelték a talpfát a Paxba, de kitartott végig. – Én is ugyanúgy cipekedtem, mint ti.
– De a fakitermelés akkor is veszélyes… Ellenben – gyúlt ki az örömtől Tóbi arca, ahogy eszébe jutott az ötlet. – Nem lenne kedved a szlöjdműhelyhez?
– A mihez? – kérdezett vissza Sári, mert még életében nem hallotta ezt a szót. – Mi az a szlöjd?
– Hát, ilyen izé… – magyarázta rém értelmesen a srác –, ilyen kis pepecs munka. Vékony falapokat vágnak ki, aztán díszek lesznek belőle. Olyan kivágós fadíszek, na.
– Karácsonyfadíszeket is csinálnak? – kapta fel Sári a fejét.
– Aha – bólintott a nagy busa fejével Tóbi. – Honnan tudod?
– Á, csak találgattam – lódított Sári, mert nem mondhatta el, hogy otthon a karácsonyfadíszek között van egy nagyon régi kis facsillagocska.
Az apja azt mondta, filigrán fafaragás, és hogy a háború után a nagyapja készítette gyerekkorában. Aki nem más, mint Theo.
– Oké, az a szlöjdműhely jó lesz – egyezett bele nagylelkűen. – Te is oda jársz?
– Ezekkel a kezekkel? – mutatta lapáttenyerét Tóbi. – Dehogy! De Theo meg Rác igen. Meg talán Colos is. Nekik ilyen finomabb kezük van.
Sári megnyugodva lélegzett fel, hogy akkor jól gondolta, Theo is ott szokott dolgozni a szlöjdműhelyben, és ahogy sejtette, itt is Theo volt a főnök. Aki először ugyan húzta a száját, amikor Sári beállított, de mint a műhely vezetője kötelességének érezte, hogy megmutassa neki, hogyan is kell ezeket a finom, áttört mintázatú dísztárgyakat elkészíteni.
– Ezek itt a minták – bökött egy asztalra, amin csomó zsírpapírdarab feküdt cirádás rajzokkal. – Válassz egyet, aztán majd átkopírozzuk a falapra!
Sári turkált egy kicsit a rajzok között, de hamarosan megtalálta, amit keresett: annak a karácsonyi csillagnak a mintáját, ami nekik is megvolt otthon.
– Ezt akarom – jelentette ki határozottan.
Theo megrázta a fejét.
– Nem fog menni. Elsőre túl filigrán munka ez ahhoz, hogy meg tudd csinálni.
Sári elmosolyodott a szóra, filigrán munka, mondta az apja is mindig, amikor kézbe vette azt a régi csillagot.
– Nem baj – jelentette ki Sári határozottan. – Ezt akarom.
– El fogod rontani.
– Akkor is.
Theo megrántotta a vállát, de segített a lánynak tintaceruzával átmásolni a faanyagra a csillag mintáját, aztán megmutatta azt is, hogyan kell elkezdeni a faragását a keskeny élű szlöjdfűrésszel. Theo erősen koncentrált, és furcsamód úgy tűnt, a munka segít neki. Ellágyultak az arcvonásai, és mintha oldódott volna benne a feszültség, ami azóta munkált benne, mióta meglátta Sárit. A lány úgy érezte, hogy most megkockáztathat egy kérdést:
– Nálatok is volt karácsony? Díszítettetek fát?
Theo rákapta a pillantását, persze hogy volt, hogyne lett volna, plafonig érő karácsonyfáik voltak a Nyúl utcában, ezer fényben csillogtak az üvegdíszek a gyertyák fényében, a csillagszórók vetették a sziporkákat, apa elővette a csellóját, és halkan húzta a dallamot, ők meg énekeltek, Csendes éj, szentséges éj, a húga táncra perdült a szoba közepén, mint mindig, ha zeneszót hallott, pedig alig volt még ötéves. Theo gyomrába belehasított a görcs, ez kellett még neki, ez az emlék, jobb lenne mindent elfelejteni, nincsen már apa, anya, Thea sincs, és nem lesz több karácsony sem, mert nem, nélkülük nem lehet többé karácsonyfa meg Kisjézus.
– Semmi közöd hozzá – vakkantotta oda Sárinak. – Ha volt is, elmúlt. És jobb, ha te se nosztalgiázol. Fölösleges a régi dolgokon rágódni.
– Miért?
– Mert szar – vágta ki dühösen Theo.
– Rágódni szar – bólintott Sári –, de emlékezni jó.
Theo felugrott a munkapad mellől, és sarkon fordult:
– Most már boldogulsz egyedül is. Csak ki kell fűrészelned – hagyta faképnél a lányt.
Sári persze nem boldogult, tényleg túl bonyolult és aprólékos volt neki a csillag faragása elsőre, bele is tört a bicskája, pontosabban elszakadt a szlöjdfűrész éle. De nem bánta, mert így másnap megint megkérhette Theót, hogy segítsen, és ő kelletlenül bár, de megtette. Az elején Theo megint nem szólt hozzá. De Sári nehezen tűrte a hallgatását.
– Nagyon megy ez neked. Van benne gyakorlatod – bökött a munkapad felé, csak hogy megtörje a csendet. – Régebben is csináltál ilyesmit?
– Nem – rázta meg a fejét a srác –, bár néha barkácsoltam egy kicsit. Egyszer a húgomnak is készítettem egy babaházat.
– Azta! – lelkesedett Sári, és eszébe jutottak a babaházak, amiket a 19. században látott. – Ilyen emeleteset, amit be lehetett rendezni?
– Aham – bólintott Theo –, apu is segített, csináltunk a húgomnak pici szekrényeket, ágyat, nagyanyám meg varrt rá ágyterítőt. Thea úgy örült neki, hogy majd kibújt a bőréből.
– Thea a húgod? – kérdezte Sári, és a fiú bólintott. – Tök jó név! Theo meg Thea. Mint egy mesefilmben.
– Hát, Thea tényleg olyan volt, mint egy mesefigura – mosolyodott el ismét Theo. – Imádott velem játszani, és mindig a nyakamon lógott, hogy meséljek neki.
– Akárcsak az öcséim! – vágta rá Sári. – Imádom őket, de néha azért az agyamra mennek.
Theo felkapta a fejét a mondatra.
– Élnek még?
Sári rémülten nézett rá. Most megint elszólta magát, hiszen eddig azt állította, hogy nem él senkije.
– Nem… – válaszolta a fejét leszegve – Nem élnek. Csak tudod… Furcsa, hogy nincsenek. Egyszerűen nem tudom megszokni.
– Én se… – bukott ki Theóból az őszinte mondat. De úgy tűnt, ez már túl sok volt neki. Azon nyomban megfordult és faképnél hagyta Sárit. Nem is szólt hozzá többet aznap.
Sárinak eszébe jutott, hogyan szelídítette meg a kis herceg a rókát. Türelemmel. Mindennap csak egy kicsit ült közelebb hozzá.
„Nem szabad sietnem – gondolta Sári –, ha túl gyors vagyok, bezárul. Meg kell szelídítenem, hogy meséljen magáról.”
Úgyhogy Sári külön örült, hogy szombaton csak gyakorlati foglalkozások voltak, és egész nap a szlöjdműhelyben lehet. Hátha közelebb kerülhet Theóhoz. Csak egy picit. Egy egészen picit. Már az is haladás lenne.
Fotó: Gordon Eszter – Pagony
