A nyilasterror története nem ott ért véget, amikor a szovjetek benyomultak Budapestre. És nem is akkor, amikor elkezdték népbíróság elé állítani és kivégezni az elkapott nyilasokat. Zoltán Gábor Orgiája a brutális naturalizmusa és nyíltsága mellett azért szólt akkorát 2016-ban, mert azt mutatta meg, hogy ez a történet még ott visszhangzik a falak között, amikben élünk, ott kopog az utcákon, amiken járunk, ott remeg a nagyszülőktől örökölt vagy antikosnál vett porcelán tányérban felszolgált levesben. Az öröklődő kölcsönös bizalmatlanságban.
A lezáratlanság okai között találjuk a háború végét jellemző zűrzavart, a felálló új, szovjet típusú rendszert, ami tabusította a holokauszt tényét, és tulajdonképpen a társadalmi igényt, hogy ne nagyon firtassuk ennek a pár hónapnak az eseményeit. Ez utóbbi remekül megfér egy olyan nemzeti önképpel, ami elsősorban elszenvedő félként akar magára tekinteni, és nem tudja elfogadni, hogy társadalomként lehetünk egyszerre áldozatok és elkövetők/csendes támogatók is.
Takács Tibor történész beszélt arról a Tavaszi Margón, hogy ahhoz, hogy jobban értsük az összetett és kritikus történelmi helyzeteket, illetve benne az emberek viselkedését, döntéseit, nem a nagy, és emiatt szükségszerűen leegyszerűsítő történetek elmesélésére van szükség, hanem
meg kell ismerni a sok kisebb párhuzamos történetet.
Ilyesmire vállalkozott Zoltán Gábor is, aki a nyilasterror hónapjairól szóló Orgia, a XII. kerületben élők nyomába eredő Szomszéd, és a korban születő verseket összegyűjtő Szép versek 1944 antológiája után megírta az első – ahogy az alcímben nevezi – „ikerregényét”.
A Tavaszi Margón bemutatott Ólomszív (olvass bele!) egy szokatlan nyomozás története, ami a klasszikus krimi eszközeit felhasználva mutatja be, miért zajlott olyan tökéletlenül a nyilasok elszámoltatása a háború után. A rövid és egyszerű válasz: mert a háború és a sűrűn váltakozó politikai/ideológiai szempontok miatt kiesett (meghaltak, eltávolították, mentek maguktól stb.) a hatóságok kötelékéből rengeteg hozzáértő nyomozó és ügyész, a helyükre pedig gyakorlatilag amatőrök érkeztek. A gyors kivégzések miatt pedig sok elkövető még azelőtt meghalt, hogy teljesebb körűen, tehát valamivel később felbukkanó ügyekben is tanúként kihallgathatók legyenek.
Van összetettebb válasz is, ezt próbálja elmondani Zoltán a regényben.
„Tessék felsorolni, kiket. Név szerint.”
Az Ólomszív metszéspontja az Orgiával az a nyilas központként funkcionáló XII. kerületi villa, aminek fürdőszobájában tartják fogva a korábbi regényben megismert Renner vasgyárost, valamint a kilencéves Tamást is az anyjával, az özvegy Klárával. Itt indul az alapvetően dialógusokra épülő cselekmény (de erről még később), aminek első felében a kis Tamás az ólomkatonájával, Ólom Pállal detektívesdit játszva próbálja felderíteni, ki dobhatta fel őket a nyilasoknál. Hiszen keresztény, ráadásul huszáralezredes apja révén a törvények szerint az anyjával nem számítanak zsidóknak. Ki lehet tehát a bűnös?
- A masszőr, aki embermentési akciókban is segített az anyjának?
- A szomszéd nő, akinek a testvére nyilas?
- A nyilas párttagsága miatt elbocsátott inas, aki fenyegetőzve hagyta el a lakást?
- Valaki más, akiről nem is sejtenék?
A személyes motivációt (az áldozat próbálja megérteni, miért és ki miatt történik vele az, ami) váltja a regény második felében egy, már a közösség szempontjait is képviselő nézőpont. Ólom Pál itt a saját kezébe veszi a dolgokat, és több későbbi időpillanatban, múltbéli ügyként próbálja feltárni Tamásék elárulásának körülményeit. A nyomozómunka viszont folyamatosan beleütközik nemcsak a korábban említett hiányosságokba (kevés a szakember és a használható tanú), hanem egy tágabb értelemben vett igénytelenségbe is – a valódi tényfeltárás igényének hiányába.
„Ólom azt sem érti, mi az, hogy nyolc-tíz zsidó.
Nyolc és tíz között tudvalevőleg kettő a különbség.
Már egyetlenegy emberi élet kioltásáért simán akasztanak Angliában, guillotine alá kerülnek elkövetők Franciaországban és villamosszékbe Amerikában. Itt meg nem kötnek bele abba, hogy Bokorék hány zsidót öltek meg szenteste! És hogy kiket. Tessék felsorolni, kiket. Név szerint.”
Annyit elárulhatok, hogy a regény végén ki fog derülni, ki a gyilkos, azaz az áruló. Volt egy szakasz, ahol tartottam tőle, hogy egy nagyívű gesztussal Zoltán majd megelégszik annyival, hogy az egész társadalom a bűnös, mert hagyta (és/vagy támogatta) a holokausztot és azon belül a nyilasterrort megtörténni. Szerencsére Zoltán ennél érzékenyebb és a mindenkori aktualitása miatt meglehetősen nyugtalanító megoldást választ.
Andersen és a jóindulat
Az Orgia annak idején gyakorlatilag letaglózta az olvasóit, és aki nem fejezte be a könyvet, az inkább azért tett így, mert nem bírta befogadni benne a tömény embertelenséget – és nem azért, mert rosszul lett volna megírva. Az Ólomszív sajnos ennél jobban próbára teszi az olvasói jóindulatot.
Az új regényben Ólom Pál, a játékkatonából lett kitartó detektív beszélget különböző emberekkel, előbb Tamással, majd elkapott, illetve le nem bukott nyilasokkal is. Zsebekben, táskákban, polcokon, járdahasadékban rejtőzve szemtanúja lesz változatos kegyetlenségeknek, kihallgatásoknak, levonja a maga következtetéseit és végül profi módszertannal eljut a bűnösig.
A regény nem olyan brutális, mint az Orgia, de az olvasottak ettől még bőven felkavaróak.
A döntés, hogy Zoltán egy ólomkatonát választ főhőséül, lehetne frappáns, viszont számos következetlenség táplálkozik aztán részben ebből.
A gyerekszemszög kudarca. Ez minden írónak kihívás, aki gyereket választ főbb szereplőjéül, a kilencéves Tamás pedig túl gyakran gondolkodik, érvel és használ kifejezéseket felnőtt módon. „Ha azt képzelem, akkor azt is el tudom képzelni, hogy csak úgy, ok nélkül vitetett el minket valaki. Illetve hogy annak, aki elvitetett, semmivel se volt több oka elvitetni, mint mindenki másnak. Hogy mindenki más ugyanúgy elvitethetett, mint az az egy, aki történetesen elvitetett. (...) Ez esetben ha kijutunk innen, csupa potenciális bűnös közé megyünk ki. És ha úgy hozza a kedvünk, akármelyik bűnöst elővehetjük.”
A didaktikus dialogikus forma. Mivel Zoltán alig jelöli, ki beszél éppen, ezt gyakran nehéz követni. A regény első felében így olyan érzésem volt, hogy ez mindegy is: itt az író beszél, és ami információt, érveket elmond, az valójában fontosabb neki, mint az egyre erőltetettebbé váló szerzői szerepjáték.
Az elbeszélői-formai koncepció felrúgása. Ahogy haladunk a regényben, Zoltán időről-időre egyszerűen félreteszi a dialógust, illetve beleerőlteti a szereplői szájába az oldalakon át tartó szikár történelmi háttéradatokat egyes személyekről. Van, hogy a regény korábbi építkezésétől eltérően azt engedi el, hogy minimálisan megmagyarázza, hogyan jut az ólomkatona egyik helyszínről vagy szituációból a másikba – ezután elég kellemetlenül hat, amikor mégis megpróbál visszatérni ezekhez a magyarázatokhoz.
Végül is az történik, hogy kétféle szerzői szándék egyszerűen szétfeszíti a könyvet.
Az egyik az információátadásé, hiszen most is egyértelmű, hogy Zoltán milyen iszonyúan nagy tudást mozgat a korról, amiről ír. A másik az irodalmi igény, hogy ezt a tudást és a mondanivalóját regénnyé szervezze. Ennek a szépírói akaratnak talán legszembeötlőbb jele a központi Andersen-motívum, a dán meseírótól választott mottótól („Kezdjük elölről a történetet? Akkor sem lesz másképp.”) az ólomkatona főhősig. Egy jobban felépített regénybe szervesebben illeszkedett volna, így kissé öncélúan fityeg a történeten.
Pedig a szimbolika nagyon is passzol: Andersen hőse is örök rendíthetetlenséggel keveredik egyik kalandból a másikba, látja a maguk valójában a társadalom különböző szereplőit, megismeri a város fényeit és mocskát, hogy a végén a puszta rosszakarat okozza, hogy a tűzre vetve elolvadjon. Andersen, a romantikus író szívformába dermeszti ólomkatonáját, Zoltán detektívjének dermedt szívre van szüksége, hogy mindazt, amit végül lát és hall, elviselje.
