Zoltán Gáborral Ács Dániel beszélgetett a 12. kerület nyilas korszakát feldolgozó Ólomszívről, Kukorelly Endre két új kötettel érkezett, Krusovszky Dénes pedig a túlkommunikált világ kérdéseit feszegette: így telt a Tavaszi Margó esős-napos, fülledt-fényes első napja.
Kukorelly Endre: Az őrült, akivel mindenki szembe vezet
Kukorellynek rögtön két új kötete jelent meg az idei Margón: egy Laikus tájékozódás című, képzőművészeti témájú esszégyűjtemény és a Ház, háború, halott, ami a TündérVölggyel és a Cé cé cé pével együtt alkot trilógiát. (Az új regénybe itt tudsz beleolvasni.)
Ugyan az esemény, melyen Mészáros Sándor beszélgetett a szerzővel, bemutatóként indult,
hamar anekdotákkal fűszerezett, rögtönzött kreatívíró-szeminárium lett belőle.
Ami nem is baj, adták tudtunkra, hiszen senki sem a felolvasásokért jár irodalmi fesztiválokra.
„Megkésett írónak gondoltad magad, azt hitted, talán néhány köteted lesz. Aztán lett vagy harminc is” – kezdte a beszélgetést Mészáros. Pedig Kukorelly már a gimnázium alatt is írt – elsősorban szerelmes verseket, valamint egy törökgyepálós nagyregényt –, tizenhatéves korában, a Bűn és bűnhődés hatására pedig eldöntötte: ő ezzel akar foglalkozni.
„Le tudnám filmezni, olyan élesen él bennem a kép.
Ahogy ott ülök apám rökamiéján, és leteszem magam mellé a könyvet.
Teljesen mellbe vágott” – emlékezett vissza. Azonban akkoriban nem volt senki, akivel irodalomról beszélgethetett volna, és hiába forgatta szorgosan az irodalmi lapokat, a magyar neoavantgárd felfedezéséig nem olvasott egy kortárs írót sem, aki tetszett volna neki.
„Egy ponton rá kellett jönnöm, hogy én vagyok az az ember, akivel mindenki szembe vezet az autópályán: ha semmivel sem vagyok elégedett, akkor talán velem van a baj. Úgyhogy beláttam, hogy ez nem fog menni, és néhány évre irodalmi elvonókúrára mentem. Aztán jött megint egy fordulat, és elhatároztam, hogy lesz, ami lesz, én írni fogok.”
A májból kell írni
1993 óta tart kreatív írás kurzusokat, és úgy tűnik, a szerep mostanra levetkőzhetetlenné vált. Összegyűjtöttünk hát 4 tanácsot, ami a bemutatón elhangzott, hogy mindenki okulhasson belőlük:
- Ha irodalommal akarsz foglalkozni, menj magyar szakra. Nem baj, ha szörnyű dolgokat tanítanak, később sokat fog számítani, hogy bizonyos dolgokat a megfelelő pillanatban olvastál el.
- Kísérletezz minél több műfajjal. Próbálj meg minden lábbal kapura rúgni, sőt: növessz pótlábakat is. Ha valami nem megy, annál jobb.
- Ne ragaszkodj az igazsághoz. Nem tartozik senkire, hogy amit leírsz, az pontosan úgy volt-e vagy sem – a szöveg magáért felel.
- Írj minél mélyebbről. Ahhoz, hogy az írásod szóljon valamiről, ahhoz, hogy abban te is benne legyél, minél mélyebbről kell megszólalnod. A legjobb, ha egyenesen a májadból írsz.
A beszélgetés végén Mészáros a költészetre terelte a szót. „Hibátlan verseket írsz, és mégsem beszélsz róluk. Miért?” – kérdezte.
„Nem érzem, hogy tízezer ember várná türelmetlenül az új kötetemet, és gimnazista korom óta mindig kicsit gáznak tartom a verseket. Úgyhogy elsősorban a saját szórakozásomra írom őket” – válaszolta Kukorelly. De azt, hogy bármikor felhagyna velük, nem tudja elképzelni. Három dolog létezik ugyanis, amit igazán szeret: a versek, a foci… a harmadikat meg mindenki találja ki magának.
Krusovszky Dénes: Kódokban beszélünk, amiket nem értünk
Krusovszky új verseskötetével, az Életrajzi kísérletekkel érkezett a Margóra. (A kötetbe itt tudsz beleolvasni.) A Nagyszínpadon ülve Turi Tímea visszaemlékezett utolsó közös eseményükre, Krusovszky Áttetsző viszonyok című kötetének bemutatójára, amire a 2020-as Könyvhéten kerül sor – online. „Úgy érzem, az Életrajzi kísérletek is nagyrészt ennek a tapasztalatnak a lenyomata” – mondta felvezetésében.
„Mindig is nyomasztott a technikai világ problémája, de 2020 óta még fontosabb lett számomra – válaszolta Krusovszky. – Arra próbálok rájönni, hogyan lehet mozogni ebben a túlkommunikált világban. Hogyan találhatod meg a helyedet, amikor egyszerre nyomaszt a technológia és egyszerre csúszol egyre mélyebbre benne.”
Példaként Bináris ima című versét hozta fel, amit bináris kódra lefordítva jelentetett meg. „Sokat gondolkoztam azon, vajon mit jelent az, hogy amikor írok, az is azonnal kódokra fordítódik.
Mintha folyamatosan bináris kódokban kommunikálnék, miközben fogalmam sincs, hogy mik azok a bináris kódok.”
Az önreflexió derűje
A kötet három ciklusból áll, a versek azonban ömlesztve kerültek a könyvben. Elsőként az életrajzírás nehézségeivel küzdő, Életrajzi kísérletek-ciklus versei születtek meg. Később azt vette észre, hogy más hangok betüremkedtek a versek közé és szétfeszítették őket; más nézőpontból, egyfajta reakcióként jelentek meg az Életrajzi kísérletek-ciklus által felvetett problémákra.
A végeredmény így nem egy életrajz lett, hanem az életrajzírás lehetetlenségének beismerése. Ez azonban nem kudarcot jelent: a lehetetlenség elfogadása Krusovszky szerint segíti a továbbélést, és végeredményben érdekesebb, mint egy életrajz. A kötet versei elfogadják, hogy
az időben való otthonosság nem létezik,
és az önreflexió derűjével figyelik a világot alkotó emlékek, álmok, kérdések szövetét:
„Hiszen ez a fajta otthonosság csak egy fausti pillanatban jöhetne létre. Amikor megáll az idő. De nem áll meg, és mi egyre csak távolodunk, elveszítünk dolgokat – más szóval, még működünk.”
Zoltán Gábor: Nincsenek vaskos dossziék
Zoltán Gábor lassan tíz éve foglalkozik a 12. kerület nyilaskorszakával. Új könyve, az Ólomszív a 2016-ben megjelent Orgia ikerregénye. (Itt tudsz beleolvasni.) Főszereplői a Bajvívó utca 8. alatt lakó festő, Klára, és kisfia, Tamás, akiket 1944. december 24-én gyilkoltak meg a Városmajor utcai nyilasház udvarában.
Ahogy arra Ács Dániel a beszélgetésben rámutatott, az Ólomszív központjában egy krimiket idéző kutatás áll Klára és Tamás feljelentője után.
„Az, hogy ki ölte meg őket, tíz személyre leszűkíthető. Tömeggyilkosság volt, a nyilasok felsorakoztatták a foglyokat, és egymásnak adták a fegyvert. De azt, hogy ki a feljelentő, már akkor sem lehetett tudni” – magyarázta Zoltán.
„Amikor kutatni kezdtem, mindenféle előzetes feltevésem volt, amik aztán mind megdőltek. Például De nem voltak.
Mintha nem lett volna elég érdekes; trivialitás csupán.
Ahogy Márai írta: »Elvitték a nagymamát, megették a szilvalekvárt«.”
Ha nincs meg a szó, nincs meg az alak
Klára és Tamás alakjára a kutatásai során bukkant rá, és érezte, hogy róluk írnia kell. Létező emberek voltak, a Bajvívó utcai festőnő és a fia, ennek ellenére – az Orgia mintájára – Zoltán új nevet adott nekik. „Bár a dokumentumokból megismert emberekről írok, az, amikor megszólalnak, fikció.
Én csak a csontvázakat találom meg, erre kell rekonstrukcióként húst, bőrt, szőrszálakat adnom.
És a művészi rekonstrukció sosem lehet tökéletes – mondta, majd hozzátette: – Azért nem használom a szereplők eredeti nevét, mert borzalmas, szisztematikus megaláztatásban volt részük. Ezt nem akartam emberhez kötni, függetlenül attól, hogy élnek-e a leszármazottaik vagy sem. Inkább – jobb szó híján – áldozatot mutatok be az emlékükre.”
Ács a könyvben megjelenő nyilasbeszéd, nyilashumor fontosságát is kiemelte: azt, hogy a szerző felkutatta és rekonstruálta a pontos szavakat, kifejezéseket, vicceket.
„Enélkül nem írtam volna meg a könyvet – értett egyet Zoltán. – Örkény, Mészöly, Kertész óta fontos, hogy milyen nyelvet használunk: megtalálni, rácsodálkozni a szavakra. Mert ha nincsen meg a szó, nincsen meg az alak.”
„Elősorban a periratokra hagyatkoztam. Az ilyen dokumentumoknak formalizált, trehány nyelve van, de így is van, ami megragad. Amikor a nyilas azt mondja: »és akkor legaluskáztuk őket«. Ahogy Pilinszky írta, ezek a szavak átvérzik a történelem szövetét.”
Ez nem múltfeldolgozás
Az Ólomszívben központi szerepet játszik az igazságkeresés – elsősorban a feljelentő személye utáni kutatás – és ezzel párhuzamosan a háborút követő eljárások iránti indulat.
„Azt hinnénk, hogy az emberi élet fontos, és ha kioltják, akkor utána kell járni. De nem ez történt – magyarázta Zoltán. – A vészkorszakot követően ment tovább az élet, és ez nem tett jót a világnak. Hiszen hogyan mehet tovább a világ, ha elvihetik a nagymamákat és belelőhetik őket a Dunába?”
Zoltán Gábor hangsúlyozta, hogy a könyveinek budapesti fókusza a legkevésbé sem jelenti azt, hogy ez lett volna a holokauszt központi színtere. Auschwitzhoz képest a budapesti egy perifériás történet – ugyanakkor éppen ez teszi fontossá:
„Budapesten nem voltak gázkamrák, itt nem lehetett sterilen gyilkolni. Ez egy működő nagyváros volt, ahol még ’44 novemberében is volt színház, miközben embereket ki lehetett emelni, és bármit meg lehetett velük csinálni. Budapest az a hely, ahol kivitték az embereket a Dunához, majd felsorakoztatták és a Dunába lőtték őket.
És mi pontosan ugyanazokon a tereken, utcákon járunk, ugyanazokban a lakásokban élünk.”
A beszélgetés lezárásaként Ács Dániel feltette a kérdést, hogy hogyan lehet megbirkózni, együtt élni a nyilas korszak kutatásával; mit tesz az emberi lélekkel, testtel, idegrendszerrel, ha ennyit foglalkozik a múltunk ezen pár hónapjával?
„Ez nem múltfeldolgozás, hanem a jelen – válaszolta Zoltán. – Azért visel meg olyan rettenetesen, mert ez egy kimerevített jelen. Az egész állati egyszerű lenne, ha lett volna valami kisiklás, ami ’44-’45-ben véget ért. De nem. Ezek vagyunk mi, akik járkálunk a városban.”
