Teljes verzióban előkerült Tarr Béla és Krasznahorkai László 35 évvel korábban készített kisfilmje, amely az irodalmi Nobel-díjas szerző két novelláját dolgozza fel. A legendás párosról általában a híres Sátántangó vagy a Werckmeister harmóniák című feldolgozások jutnak az eszünkbe, pedig vannak kevésbé ismert alkotásaik is: ilyen például az 1990-ben megjelent Az utolsó hajó, amit eddig csak töredékes formában lehetett látni, bemutatója sosem volt.
Az utolsó hajó Krasznahorkai két elbeszéléséből, a címadó Az utolsó hajó és a Borbélykézen című művekből készült, a két szöveg 1986-ban jelent meg a Kegyelmi viszonyok – Halálnovellák című kötetben. A film eredetileg a City Lights elnevezésű nemzetközi epizódfilm része volt, amely a Rotterdami Nemzetközi Filmfesztivál igazgatója, Hubert Bals kezdeményézésre jött létre. A feldolgozás egyetlen DVD kópiával rendelkezik, amit Tarr nemrég a Film.hu szerkesztőségének rendelkezésére bocsátott – olvasható a filmes magazin oldalán.
A Sátántangó előfutára
Az utolsó hajó Tarr és Krasznahorkai hosszú és gyümölcsöző együttműködésének egyik első állomása, legelőször 1987-ben, a Kárhozaton dolgoztak együtt, aminek közösen írták a forgatókönyvét. A film fordulópontnak számít a rendező életében, ugyanis a korábbi dokumentarista stílust egy sokkal líraibb, kozmikusabb formanyelv vette át. A cselekmény háttérbe szorult, és a szereplők belső világa került előtérbe, a miliő és a táj metaforikussá vált.
Itt már minden megtalálható abból, amit a páros 7 évvel később csúcsra járatott a Sátántangó utólag legendássá vált adaptációjában.
Sem a Kárhozat, sem később a Sátántangó nem kapott nagy figyelmet Magyarországon, de ezek a filmek hozták meg Tarr Bélának a nemzetközi elismerést, amely révén idővel a kortárs szerzői film kiemelt alakjává vált.
Nem hagyományos film, melankólikus hangulattal
A lírai fordulat erősen érezhető Az utolsó hajó című filmen: a két-három dramaturgiai csúcsponton túl egy montázsszerű, lazán kapcsolódó jelenetekből álló alkotást láthatunk, amelyben a kameramozgás, a látvány és a motívumok jelentik a narratív elemeket. Sötét helyszíneken járunk: vidéki házak, kietlen gyártelepek, egy hajó belseje vagy éppen egy elhagyatottnak tűnő kórház vagy barakk.
Váltakozó ritmusban haladunk a sötét helyszíneken keresztül, néha csak sejtjük vagy asszociálunk a történésekre, a filmet a melankólia, a rettegés és a kilátástalanság hatja át.
Magányos, szótlan figurák elevenednek meg előttünk, akik látszólag otthonosan mozognak az éjszakában, nem menekülnek, az ijedtség vagy az izgalom teljes hiányával találkozunk. Itt mindenki halad valahova, tudatosan, talán még unottan is. A pusztulás a világ természetes részévé válik, ami sem meglepődést, sem félelmet nem vált ki, a sötétség a világ vele született része, ezeknek az embereknek az otthona.
Az adaptáció két helyen is csúcspontra érkezik. Először akkor, amikor egy kórházi ágyon ülő férfi a halál megállapításának orvosi kritériumait sorolja, mint például hogy mi történik a halál beállta után, hogyan észlelhető a lélegzés megszűnése, továbbá, hogy mik a testi folyamatok megállásának következményei. A későbbi jelenet pedig egy hajvágásnál történik, amikor a fodrász monológban ismerteti a kliensével, hogy a fodrászat egy bibilai eredetű szakma, ami az ősi rend fenntartásának eszköze:
„Itt nem lesznek Sámsonok. Itt rend lesz.”
Mintha a szöveg kelne életre
A Tarr-Krasznahorkai-filmek ismerőinek talán nem is kell ecsetelni, hogy mennyire bravúrosan ér össze szöveg- és filmvilág. Az utolsó hajó tele van izgalmas megoldásokkal, mint például a vízen dülöngélő hajó mozgására emlékeztető kamera jobbra vagy balra tartó folyamatos dőlése, a hajómotor zúgásának és a hegedűszólam dallamának egybemosása, a kitartott, hosszú mondatokra emlékeztető jelenetek. Utóbbi egy ponton meg is jelenik a film végén, amikor Az utolsó hajó című szöveg zárósorai keresztülúsznak a képernyőn.
A film hipnotikus hatást vált ki a nézőből, a kamera állandó mozgása és a hosszú jelenetek miatt olyan érzésünk lehet, mintha egy jól megkomponált táncot néznénk, amelyben az explicit jelentés másodlagossá válik és a jelenetek összesége ad ki egyetlen érzést, hangulatot.
A másik hasonlat a vers lehetne, hiszen Tarr filmje, akár egy kiváló posztmodern vers, rengeteg motívummal szolgál, hogy aztán a néző alkossa meg a saját jelentését.
Természetesen a filmnek a címéből és a Krasznahorkai szövegből vett zárósorokból adódóan van egy érdekes kerete. Az adaptáció 1990-ben jelent meg, pontosan a rendszerváltás után, így könnyen kiolvasható belőle egy tragikus, nehéz, de mégis az évek során talán otthonossá vált világ lezárása, ahol a menekülés és a maradás sem opció, csak a folyamatos úton levés, az állandó távozás. Az utolsó hajóban magunk mögött hagyjuk Magyarországot, és vele az ismert és belakott múltat, és az ismeretlen felé távozunk.
Az utolsó hajó szerepeiben Gálffi László, Székely B. Miklós, Michael Mehlmann, Kistamás László, Pauer Gyula és Víg Mihály látható, forgatókönyvét Tarr Béla és Krasznahorkai László írta, operatőre Medvigy Gábor, zeneszerzője Zbigniew Preisner és Víg Mihály, vágója Hranitzky Ágnes.
