A tavalyi hideg és esős Margóra előbb csak néhány sötétebb felnő, majd futó záporok is emlékeztettek szombaton, idén viszont az idő kegyes volt, és még késő este is könnyű dzsekiben álldogáltunk, miközben pion x krizso népi líra című lemezének bemutatóját hallgattuk. Ez már a Margó zárása volt, előtte még persze várt a fesztivál legsűrűbb napja: ügynökökkel, fantasyvel és bugyiszabályokkal.
Megszülettem: enyém lettem
A Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány és a Lampion Könyvek együttműködésében jelent meg május 15-én az első magyar nyelvű kötet, ami a bugyiszabályokra tanítja a kicsiket és a felnőtteket. A Minden gyerek kicsi kincs című kötetben Szabó T. Anna meséjét és versét találjuk, utóbbit Palya Bea zenésítette meg és énekli, Gyurkó Szilvia gyerekjogi szakértő pedig a felnőttek számára írt bele szakmai ismertetőt. Gyurkó Szilviával, Balázs Eszter Annával, a Lampion vezetőjével és Szél Dávid pszichológussal Szeder Kata beszélgetett.
Az Európa Tanács (ET) 2000-es években készített felmérése szerint Európában minden ötödik (!) gyerek érintett szexuális visszaélésben. (A Hintalovon idei gyerekjogi jelentése szerint a gyerekek 79,6 százaléka a családon belül szenvedi el a visszaélést, több mint 90 százalékuk esetében az elkövető általuk ismert, bizalmi személy.)
Az ET által kidolgozott program célja a gyerekek testi integritásának megerősítése. Fontos, hogy a gyerekek meg tudják különböztetni a jó és a rossz érintéseket, illetve jó és rossz titkokat, hogy tudjanak róluk beszélni egy megbízható felnőttel, és persze felismerjék, ha egy felnőtt számukra „nem oké” módon érinti meg őket, erre tudjanak nemet mondani, stb. A szabályok angol nyelvű kezdőbetűiből áll össze a PANTS betűszó, magyarul ‘bugyi, alsónadrág’.
Az előkészületek mintegy hat évet ölelnek fel, a feladat súlya és a téma hazai érzékenysége miatt egyre több szempontnak kellett megfelelniük. A cél az volt, hogy olyan kiadvány és olyan dal szülessen, ami egyszerre nagyon hasznos, de élvezetes is, így a gyerekek és a szülők örömmel forgassák, illetve énekeljék.
„Ez a kötet nem a bántalmazásról szól, hanem arról, hogyan tudjuk jól szeretni a gyerekeket”
– mondta az ötletgazda és szakmai felelős Gyurkó Szilvia.
A beszélgetés során kitértek tabukra, a nemet mondás képességének fontosságára, valamint arra is, mennyire nincs itthon a szülőknek iránymutatás arra vonatkozóan, hogyan segíthetik a gyereküket az egészséges énhatárok kialakításában. Sőt, gyakran az az alapvető tudás is hiányzik, hogy a szexuális nevelés nem merül ki az egyszer 45 perces felvilágosító iskolai órában, hanem kisbaba kortól kezdődik a gyerekekkel a pelenkázással, fürdetéssel, a testrészeik megnevezésével (vagy meg nem nevezésével) – tehát a szexuális nevelés jelentős részének nincs köze a szexhez.
Dlöf népei megátalkodott ellenszenvvel viseltetnek egymás iránt
Bartók Imre első ifjúsági regényének bemutatója azzal a meglepően játékos bejelentéssel indult, hogy a kötet illusztrátora, Krizbai Gergely végigrajzolja a beszélgetést. Így is történt, a bemutató záró pillanataiban aztán felmutatta a jegyzetfüzetében készült rajzot, amin nemcsak a regény figurái, de a szerző és ő maga is feltűnt elég hatásos módon.
Az irodalomhoz általában súlyos, tragikus dolgokat társítunk, mondta Bartók a kötet kiindulópontjairól Ruff Orsolyának, őt viszont most inkább a barátság, a szeretet ábrázolásának lehetősége foglalkoztatta. A Dlöf alkonya annyiban hasonlít Bartók eddigi könyveihez, hogy ebben is tettenérhető a vonzódása a filozófiai, teoretikus, egzisztenciális problémákhoz, csak itt ennek egy fantasy világ a háttere.
A regény három hőse egy ork, egy troll és egy elf, akiket a szerző a zsáner hagyományos kliséitől eltérő módon igyekezett megragadni: így ebben a világban az orkok a költők, az elfek pedig faragatlanok. A nagy világépítő író előddel, Tolkiennel ellentétben Bartók a történetet a három karakterből bontotta ki, a cselekmény a klasszikus vándorlástörténetek szerint halad előre, a szereplők pedig egy korábban ismert, de megsemmisült világ romjai közt járnak.
A beszélgetésből és a felolvasott részletekből is egyértelművé vált, milyen fontos elem a regényben a játékosság és a humor, valamint hogy a zárásban felvillan némi irodalmi-szerzői önreflexió is.
Krizbai Gergely elmondta, hogy alkotóként a puritán, de erős fekete-fehér illusztráció mellett teszi le a voksát, egyfelől, mert nyomdatechnikai okokból kevésbé problémás, másfelől, mert szerinte a szín akkor érdekes, ha plusz információt hordoz a képben.
A nem nyilvános ügynökakták és más tévedéseink
Takács Tibor történész a Jaffa Kiadó Modern Magyar Történelem sorozatában jelentette meg Ügynökök, informátorok, jelentések című új kötetét (olvass bele), amiben az állambiztonság múltját mutatja be. A szerzővel Müller Rolf történész beszélgetett.
A kötet megírását egy hibásan elterjedt vélekedés motiválta, ami szerint az ügynökakták nem nyilvánosak, nem hozzáférhetőek. Takács szerint a tévedés oka lehet, hogy az akták egy része valóban elveszett a folyamatos selejtezések során, illetve volt, amit ‘89 után utódszolgálatok vittek magukkal, és „onnan csorognak fokozatosan vissza”, esetleg személyiségvédelmi okból még titkosítva vannak. A közbeszéd pedig erre a hiányra koncentrál, miközben az iratok zöme az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából kikérhető, kutatható.
Az aktákat kezelő levéltárat 1997-ben létesítették, utána búvópatakként fel-felbukkant a téma, például Medgyessy Péter kapcsán vagy most frissen A besúgó című sorozat apropóján. Utóbbi történelmi hibái arra is példák, hogyan mosódnak össze az átlagemberek fejében a különböző korszakok az állambiztonság működésében – ezekre a tévedésekre a szakemberek feladata rámutatni.
A kötetben Takács az állambiztonságot övező tévhiteket is igyekszik eloszlatni, mint például a szervezet mindenhatóságáról. Hiszen ha így lett volna,
hogyan állhatott volna útjukba egy olyan banális akadály, mint amikor egy ügynöknek nem volt könyvtárjegye, ezért nem tudta tovább követni a megfigyelt személyt?
Takács több ügynöktörténetet is bemutat, ‘56 előttről és utánról, a ‘70-es, ‘80-as évek érett kádári időszakából és a rendszer végnapjaiból is. Tudatosan kerülte az olyan moralizáló kifejezéseket, mint spicli, tégla, besúgó, mert úgy véli, történészként az a feladata, hogy megértse ezeknek az embereknek a döntéseit, nem az, hogy ítélkezzen felettük. A feldolgozott esetek ráadásul arra is rámutatnak, hogy ezek az emberi történetek sokkal árnyaltabbak, mint amilyen szélsőséges kategóriákban a nyilvánosság gondolkodik róluk.
