Ezekről olvashatsz a cikkben:
- Nyirő élete, szerepe a nyilas mozgalomban, spanyol emigrációja.
- A közelmúlt botrányai a személye kapcsán: székelyudvarhelyi újratemetésének kérdései.
- Műveinek értékelése esztétikai szempontok szerint: erős kezdés után giccsbe és modorosságba fulladó folytatás.
A kiugrott pap, a népszerű író
Nyirő József 1889-ben született Székelyzsomboron katolikus családban, filozófiát és teológiát tanult, utóbbiból doktorátust is szerzett. 1912-ben pappá szentelték, de szolgálatából hét év után kiugrott, és 1919-ben feleségül vette gyerekkori szerelmét, akitől később három gyermeke született. Ettől kezdve elsősorban újságíróként dolgozott, novelláival egyre ismertebbé vált, a Pásztortűz főszerkesztője, majd az Erdélyi Helikon főmunkatársa, az Erdélyi Irodalmi Társaság és a Kemény Zsigmond Társaság tagja lett, valamint bekapcsolódott a Benedek Elek körül kialakuló székely irodalmi körbe is. 1924-ben jelent meg első elbeszéléskötete, a Jézusfaragó ember, mely
az erdélyi magyar irodalom egyik legnagyobb könyvsikere volt,
1944-ig mintegy ötvenháromezer példányban kelt el.
Szerepe a nyilas mozgalomban
1942-től erdélyi képviselőként a magyar országgyűlés tagja lett, székelyudvarhelyi otthonából Budapestre költözött. Az 1944-es nyilas hatalomátvételt követően a nyíltan antiszemita Nyirő tagja volt a hungarista törvényhozásnak, annak munkájában rendszeresen részt vett. Ezen időszakban más módon is aktív szerepet vállalt az önkényuralmi rendszer fenntartásában, ugyanis a Törvényhozók Nemzeti Szövetsége felkérésére az Eleven Újság szerkesztése révén nemzetiszocialista propagandatevékenységet folytatott, és előbb Sopronba, majd a Nagynémet Birodalomba is követte a Szálasi-kormányt.
Nyirő 1950-ig különböző bajor városokban élt, és emigráns lapokba írt. Rajk László belügyminiszter 1947-ben eredménytelenül próbálta kikérni a Szövetséges Ellenőrző Bizottságtól mint háborús bűnöst. Az írót végül Franco tábornok volt hajlandó befogadni, így Spanyolországban telepedett le, és egy madridi klinikán halt meg tüdőrákban 1953-ban.
Az újratemetés
Bár a legtöbb átfogó irodalomtörténetben találkozhatunk a nevével, megítélése nemcsak politikai, de esztétikai szempontból is vitatott. Művei a rendszerváltás óta újra kiadhatók, de legtöbbször mégsem irodalmi, hanem politikai kontextusban hallhatunk róla. 2012-ben
az újratemetésétől volt hangos a magyar és a román sajtó.
A pünkösd vasárnapjára Székelyudvarhelyre tervezett esemény politikai feszültség forrásává vált Románia és Magyarország között, az eseményt a román hatóságok minden eszközzel meg akarták akadályozni. Végül a hamvak eltemetése azért hiúsult meg, mert az író nevére a székelyudvarhelyi polgármesteri hivatal által május 25-én kibocsátott temetési engedély formai hibát tartalmazott. A városban így nem valódi temetést, csak ökomenikus áhítatot tartottak Nyírő emlékére.
Persze a legendagyártás elkezdődött, egyesek szerint ugyanis az akkori államtitkár, a temetésen is beszédet tartó Szőcs Géza táskájában voltak Nyirő földi maradványai. Szőcs cáfolta ezt az értesülést, és azt mondta, táskájában nem az író hamvait, hanem Uz Bence című könyvét vitte magával, és hozzátette: „Annyira felajzott volt a hangulat, hogy gondoltam, kielégítem az igényeket, s ha a táskát odateszem, mindenki azt hiszi, benne vannak a hamvak. Közben végig Budapesten voltak.”
Közintézmények, utcák elnevezése
De Nyirő neve nem ekkor bukkant fel utoljára a sajtóban, hanem például 2019-ben is cikkeztek róla, a székelyudvarhelyi könyvtár elnevezése kapcsán. „A Székelyudvarhelyi Városi Könyvtár Nyirő József Városi Könyvtárrá való átnevezéséről döntöttek ma a tanácsosok. Indoklásukban az előterjesztők nevében Orbán Árpád alpolgármester kiemelte, hogy erkölcsi kötelessége a városnak a székely apostol irodalmi munkásságának ilyen formában történő elismerése”, írta öt évvel ezelőtt a város lapja, de a döntést sokan nehezményezték.
Hargita megye prefektusa újragondolási kérelmet címzett Székelyudvarhely önkormányzatához az elnevezéssel kapcsolatban, de olyan is volt, aki módosító javaslatában azt kérte, inkább Kányádi Sándorról nevezzék el a közintézményt. (A könyvtár a honlapja szerint jelenleg a Székelyudvarhelyi Városi Könyvtár nevet használja, de vannak a Székelyföldön iskolák, például Máréfalván és Csíkszépvizen, melyek Nyirő nevét viselik.)
Magyarországon is adódtak problémák Nyirő nevével, Kecskeméten és Szigetszentmiklóson is volt ugyanis róla elnevezett utca, mely ellen a Tett és Védelem Alapítvány azzal az érveléssel tiltakozott, hogy a hatályos törvények szerint magyarországi közterület nem viselheti olyan személy nevét, aki a 20. századi önkényuralmi politikai rendszerek megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában részt vett. „Márpedig a Szálasi-kormányt a Nagynémet Birodalomba is követő író a Magyar Tudományos Akadémia állásfoglalása szerint is tevékeny részt vállalt önkényuralmi rendszer fenntartásában, így nevének közterület-elnevezésként való felhasználása törvényileg tilos”, írta a szervezet, mire Szigetszentmiklóson meg is változtatták, Kecskeméten pedig a neves elme- és ideggyógyász Nyírő Gyula nevére változtatták a közterület elnevezését.
Az élet és a művek szétválasztása
Az újratemetéssel kapcsolatos botrányról az író életművét jól ismerő irodalomtörténész, a tavaly elhunyt Pomogáts Béla is megemlékezett a Tiszatáj 2012/11-es számában megjelent Temetetlen halott című tanulmányában, melyben a Nyirő-temetés tanulságait kívánta levonni, elsősorban az irodalmár perspektívájából. Ebben határozottan megfogalmazza az író személye és az általa létrehozott életmű elválasztásának szükségességét: „Nyirő mégiscsak író volt, és emberi világát, személyiségét, erkölcsi karakterét mindenekelőtt írói munkássága, szépirodalmi művei nyomán lehet (kell) megítélni, és nem politikai helykeresése és nyilatkozatai nyomán. Különben ez a valóban elfogadhatatlan és kárhoztatható politikai szerepvállalás a hazai szélsőjobboldalon igen sokat rontott az író megítélésében, és ez okozta azt, hogy most – erdélyi újratemetése körül – nemcsak felerősödtek a Nyirő József körüli viták, hanem időnként szinte eszeveszettekké váltak, és jóformán lehetetlenné tették azt, hogy az író józan irodalomtörténeti megítéléshez jusson.”
Pomogáts írásában azt is hozzátette, az író életének eseményei és a művek szétválasztása nem kifejezetten problematikus, hiszen „Nyirő szépirodalmi műveiben a szélsőjobboldali radikalizmusnak alig van nyoma”.
antikvarium.hu
„Modoros”, „sallangosan népies” a Spenót szerint
A legfontosabb irodalomtörténeti kötetekre rápillantva úgy tűnik, ez a szétválasztás meg is történt, a szerzőt ugyanis a legtöbb fontos kiadvány tárgyalja, szövegeinek értékelésekor eltekintenek az író politikai szerepétől, de irodalmi tehetségére, műveinek színvonalára (szigorúan leválasztva közéleti tevékenységéről) vonatkozóan így sem teljesen egyértelmű az elismerés. Az Arcanum oldalán böngészve sok, a szerző munkáit esztétikai szempontból értékelő írással találkozhatunk, ezek nagyrészt egyetértenek abban, hogy Nyirő valódi műfaja a novella volt, nem igazán tudott regényt szerkeszteni, és abban is, hogy az életmű első, nagyjából az Isten igájában című kötetig tartó időszaka után lejtmenet következett,
prózája egyre inkább giccsbe fulladt, közhelyekbe merevedett.
A klasszikus irodalomtörténet, a Spenótként is emlegetett A magyar irodalom története a két világháború közötti időszak konzervatívnak nevezett alkotói közé sorolja és a következőket írja a Nyirőről: „(…) született elbeszélőként köszöntött be első műveivel az új erdélyi irodalomba”. A portrét jegyző Béládi Miklós szerint elsősorban Nyirő novellái az értékesek, hosszabb prózai szövegeivel kapcsolatban felmerül, hogy a nagyobb struktúrát nem tudja egyben tartani.
Első kötetéről (Jézusfaragó ember, 1924) azt állítja, hogy „modoros”, „sallangosan népies”, és ezt a stílust igazából „nem szárnyalta túl soha”. Az 1933-ban keletkezett Kopjafákban még megismételte, amit tudott, és az önéletrajzi elemekben gazdag regényről, az Isten igájában kapcsán is elmondható ugyanez, de a pályát innen alapvetően hanyatlásnak tekinti, „giccsbe fulladó ismétlésnek” hívja.
Kiemeli még, hogy Nyirő jelentősége abban áll, hogy az elsők között szólaltatta meg a székely világot, a hegyvidéki táj szépségét és zordságát, az ott élő emberek mindennapjait. Innen tehetsége és érzékenysége vihette volna előbbre, de „egyre kevesebb hitelű tragédiákba vetette magát”, „havasi mítoszt” teremtett, és a „góbéság álnépies cifrázatait hímezgette.” Béládi állásfoglalása egyértelmű, szerinte Nyirő a legjobban akkor írt, amikor nem akart „nagyot” és „szépet” mondani.
„Egyenetlen és zűrzavaros életmű”
Hegedüs Géza A magyar irodalom arcképcsarnokában az irodalmi művek vizsgálata után az egyre hanyatló pályát összeköti a politikummal és így fogalmaz: „Nyírő útja az írásművészetben a fokozódó zavarosság, a stilisztikai pongyolaság, a politikában pedig a fasizmus. Ezzel a művészi és politikai eltévelyedéssel nem is lehet megírni a székely múlt nagy tragédiáját, pedig ennek készült a Madéfalvi veszedelem (1939). A Nyírőt igazán szerető olvasók valamennyire is értelmes része nagy csalódással olvasta ezt a történelmi regényt.”
Később így folytatja: „Nyírő József háborús uszító, tömeggyilkosságok felbujtója, büntetőjogi értelemben is háborús bűnös lett. Odatartozott Szálasi szellemi vezérkarához. Még az emigrációban is, Amerikában és Spanyolországban megjelent könyveiben is ezt a szellemet próbálja igazolni”. Ettől függetlenül az „egyenetlen és zűrzavaros” életművet olyan örökségnek nevezi, melyből az utókornak előbb-utóbb mindenképpen ki kell majd válogatni a maradandó értéket, melyek közé ő is korai novelláit és önéletrajzi regényét (Isten igájában) sorolja.
Vannak jó kötetei, például a Kopjafák
Esztétikai értékítéletét osztja az íróként és irodalomtörténészként is jelentős, egyetemi oktatóként is elismert Grendel Lajos, aki 2010-ben megjelent irodalomtörténetében (A modern magyar irodalom története) két teljes oldalt szentel a szerzőnek,
nem feledkezik meg a nyilas múltról sem,
de az írói életművet határozottan leválasztja az életrajzról, majd így mutatja be Nyirőt: „Nem lett olyan nagy író, mint Márai, mégis végzetes hiba volna őt jelentéktelennek nevezni. Nyilas múlt ide vagy oda, számos mű, mindenekelőtt novellái, jelentős helyet biztosítanak számára a két háború közötti korszakban”.
Grendel elsősorban Kopjafák című, huszonegy számozott novellát tartalmazó kötetét emeli ki, a halálról szóló szövegek kapcsán pedig Móriczot és az írások alapján készített Szőts István filmet, az Emberek a havason című, 1942-es alkotást emlegeti.
Emberek a havason, Szőts István 1941-es filmklasszikusa. (Nemzeti Filmintézet)
Grendel, aki kizárólag irodalmi szempontok szerint teszi mérlegre az életművet, a hibákról is beszél: „Legsikeresebb regényével, az Uz Bencével már több problémám van”. A huszonkilenc részből álló szöveget inkább novellaciklusnak látja, mint regénynek, és úgy gondolja, szerkesztésén nagyon is nyomot hagytak a folyóiratbeli megjelenés nyomai.
A nagy erdélyi elbeszélő nem Nyirő lett, hanem Tamási Áron
A már említett Pomogáts Béla az Alföld 1989/7-es számában Nyirő születésének századik évfordulóján tekint vissza az életműre A havasok krónikása című tanulmányában, melyben részletes életrajzot is közöl. Itt így összegzi a pályát: „Amikor 1924-ben Jézusfaragó ember címmel kötetben jelennek meg legkorábbi novellái, az olvasó valóban új, eredeti, ismeretlen világot láttató, igen költői íróval találkozhatott. Ebben a székely falusi világban semmi sem volt népszínműszerű: társadalmilag is, lélektanilag is hiteles, mindig érdekes és töretlenül költői ábrázolás volt az induló Nyírő világa. Természeti képeiben egy kitűnő stiliszta lírája szólalt meg. Nyírőtől nagyon is indokoltan várták, hogy hamarosan az a nagy erdélyi elbeszélő lesz, aki azonban nem ő lett, hanem Tamási Áron. […] Az ezt követő Kopjafák novellái – bár akad köztük néhány igazán jó – elmaradtak az első novelláskönyv stilisztikailag is, szerkesztésbelileg is, lélekrajzilag is méltán ünnepelve fogadott értékeitől. […] Stílusában a finom költőiségtől a közhelyeket halmozó giccsig, a magasztos egyszerűségtől a modoros túlcifrázásig, a havasok és fenyvesek illatától a durva alpáriságig néha nem is műről műre, hanem oldalról oldalra változik a művészi egyéniség. […]
Novellistaként legszerencsésebb pillanataiban a legelsők sorába tartozik, hogy máskor a hevenyészettség, az erőltetettség, sőt nemritkán az értelmetlenséget súroló érdektelenség alsó átlaga alá süllyedjen.
Regényt pedig egyáltalán nem tud komponálni, s legföljebb novellisztikus részletei sikerülnek. Történelmi regényeiből hiányzik a történelem. Ugyanakkor regényes önéletrajza, az Isten igájában korképnek is, önarcképnek is igen jó, egyes részletei akár a remekmű értékjelzőjét is viselhetik.”
Nyitókép: Nyirő József a Színházi Élet szerkesztőségében 1937-ben. Fotó: Pálházi Gyula.
