Nem titok, hogy a norvég irodalom egyik legnagyobb kortárs írója, a Harcom-sorozattal berobbanó Karl Ove Knausgard ismét hatalmas opuszon dolgozik, a Magvető Kiadó és Kúnos László műfordító jóvoltából pedig már a magyar olvasók is bepillantást nyerhetnek a regényfolyam legújabb részébe. A Hajnalcsillag az év könyve volt nálunk, és Az öröklét farkasai (ITT bele is olvashatsz) után magyarul is megjelent a még mindig rejtélyesnek tűnő sorozat legújabb darabja, A harmadik birodalom (olvass bele).
Az ezúttal „mindössze” ötszáz oldalas könyv – a második rész hosszabb kitérője után – az elsőhöz kanyarodik vissza, az ott megismert eseményeket meséli el még egyszer, de ezúttal új nézőpontokból.
Új és régi elbeszélők
A harmadik birodalomban például nem Arne szemszögéből látjuk depressziós feleségét, hanem a nő, Tove perspektívájából értelmezzük a családi nyaralást és az égen megjelenő különös csillagot. Rajta kívül többek között az első részben megismert, az életében váratlanul elakadó lelkésznő férje, Gaute is hangot kap, mint ahogyan a black metal banda tagjainak halála után nyomozó rendőr, Geir, vagy a titokzatos Domen zenekar énekesének barátnője, Line, de visszatér mások mellett a korábbi részekből már ismerős temetkezési vállalkozó, Syvert is.
Az új és régi szereplők mindegyike egyes szám első személyben meséli el történetét, a részek jól elkülönülnek egymástól és az író minden egység elején egyértelműen, névvel is jelöli, kinek adja át az elbeszélői nézőpontot és hangot.
Lendületes narráció
A harmadik rész jóval lendületesebb, a cselekményben viszonylag szegény, de gondolatfutamokban, filozofikus betétekben gazdag második résznél. Mintha többféle regényt olvasnánk egyszerre, és mindegyikben csak rövid ideig időzünk el. Tove története a mániás depresszió kálváriája belülről, ízig-vérig lélektani utazás, egyben a regény felütése (és később zárlata is), mely elképesztően jó kezdőmondatokkal indítja a könyvet:
Azt mondják, a depresszió megalvadt indulat. Én úgy gondolok rá, mintha kővé vált troll volna. Sötét és formátlan erők dühöngő, veszedelmes szülötte, akit mozdulatlanná és élettelenné dermeszt a nappal fénye.”
Ezen kívül van a történetek között házassági válsággal foglalkozó, a hit elvesztésére fókuszáló, ugyanúgy, ahogyan orvosi paradoxont, súlyos személyiségzavart vagy egy fiatal lány dilemmáit feldolgozó rész is. Az egyes történetekből kirajzolódik többek között Norvégia mai társadalma, több családi és magánéleti probléma, de a metálzenekar kegyetlen és rituális lemészárlása kapcsán a (skandináv) krimi elemei is beépülnek a szövegbe, mintha Knausgard néhány oldal erejéig átadta volna a tollát honfitársának, Jo Nesbonak.
Mindezeken felül a harmadik részből sem hiányoznak teljesen az esszészerű futamok, ha rövidebbek is, mint a korábbi kötetben. Ezek közül kiemelkedik az egyik szereplő, Jarle Skinlo neurológus által lejegyzett gondolatmenet, mely arra kérdez rá, mit jelent egész pontosan a gondolat és az emberi tudat. Az agyhalál állapotában lévő ember vajon egészen biztosan képtelen bármiféle gondolatra?
Az rendben van, írja a neurológus, hogy tapasztalati szinten mindenki tudja, mi a tudat és a gondolat, de tudományos pontossággal egyik sem leírható, megragadható. Ismeretelméleti, etikai problémák, társadalomábrázolás, lélektan, krimi és egy csipetnyi apokalipszis – ahogy a korábbiakban, itt is a legváltozatosabb témák kapcsolódnak egymásba, és ezek mindegyike képes fenntartani az olvasó érdeklődését.
Akár egy középkorú tanár ebédidejének hosszú perceit, akár egy rendőr szerelmi háromszögét vagy egy építész alkotói válságát szemléljük éppen, az egészen biztos, hogy fejünk búbjáig elmerülünk a könyvben.
Karakterek sokfélesége és a megtestesült gonosz
Az író zseniális párbeszédekkel és belső monológokkal kelti életre emlékezetes karaktereit, és minden megszólaló szereplőhöz nagyon plasztikus és egyéni látásmódot teremt. Hamar értjük alakjait, akik egytől egyig saját életük aktuális problémájával küzdenek. Tove súlyos pszichés betegségével, Gaute egy diákja problémájával és házassága válságával, Geir nyomozó egy megoldatlan bűnténnyel és két nő közötti örlődéssel, a híres építész saját gyermekkori traumájával és alkotókedvének eltűnésével és így tovább.
Mindezekben a történetekben, hol erőteljesebben, hol épp csak felvillantva, de megjelenik a csillag és a különös, baljóslatú jelek.
Megmagyarázhatatlan félelmek, szörnyű rémálmok, különös hangok, az állatvilágban tapasztalható furcsaságok bukkannak fel egyre nagyobb számban, mintha valami nem stimmelne a világban.
Egyre feltűnőbb, hogy nem halnak meg az emberek (ezt legelőször Syvert, a temetkezési vállalkozó veszi észre), de mindenki igyekszik elkerülni az ezzel való szembenézést, a véletlent okolják a különös tendenciáért. Egy videófelvételen mintha felbukkanna maga a megtestesült gonosz is, és többször olyan érzése támad a szereplőknek, mintha megnyílna egy átjáró az általunk ismert realitás és egy másik világ között. De hogy mi ez a másik világ, arról senkinek a leghalványabb sejtelme sincs, inkább megérzések, szőnyeg alá söpört kételyek formájában tör csak be a szereplők mindennapjaiba, mindenkiébe másképpen.
A szemmel nem látható, ésszel fel nem fogható, totálisan irracionális, mégis jelenlévő különös erőt (melynek jelölője a csillag) mindenki másképp engedi be az életébe. Egészen másként viszonyul hozzá egy hitében megrendült lelkész, egy mániás depressziós, hangokat hallucináló beteg, másként egy racionális rendőr, egy csodákat megtapasztaló, de azokban hinni képtelen orvos, és megint másként egy black metal banda vezére. Éppen ezért az, hogy mi is ez a világban megjelenő sötét energia, nem derül ki. Nem derülhet ki, hiszen tudományosan lehetetlen (természetfeletti vagy természetellenes) forgatókönyvre nem vagyunk felkészülve, a felvilágosodás óta oly nagy becsben tartott racionalitás itt elbukik.
A transzcendens megismerésének paradoxona
Mintha a transzcendensről, a természetfelettiről, a halál utáni világról, a gonoszról vagy bármiről, ami túl van a tapasztalaton, nemcsak válaszaink, de kérdéseink sem lennének, mert a nyelv segítségével nem tudjuk artikulálni, még csak körüljárni sem a problémát. A szereplők elveszetten (és saját, személyes problémáik miatt némileg szórakozottan) állnak a jelenség előtt, és mivel az nem beilleszthető a megszokott valóságukba, sokszor csak legyintenek rá, nem is figyelnek oda.
Ide is kapcsolható az az Alan Turing matematikus nevéhez fűződő paradoxon, melyet a regény a már említett tudat és gondolat meghatározása kapcsán érint:
A magyarázatnak magasabb szintűnek, többnek kell lennie annál, amit magyaráz – más szóval az agy nem adhat magyarázatot arra, hogy mi az agy, a tudat nem adhat magyarázatot arra, mi a tudat.”
Ez a gondolatmenet átvihető a sötét erők, a csillag, a transzcendens megértésére is, egész pontosan arra, hogy a tapasztalaton túli világ nem érthető meg a tapasztalati világ felől. A nyugati világ racionalitása kevés a megismeréshez és a megértéshez, zsákutcába kerül az, aki a józan ésszel akar a különös jelenségek nyomába eredni. De akkor mégis, hogyan beszélhetünk (és hogyan beszélhet egy regény) minderről? Felvillanthatja például ezt az episztemológiai zsákutcát, és megmutathatja, milyen sokféleképpen értelmezzük azt, amit lehetetlen értenünk.
Erre jó példa a címben megjelenő harmadik birodalom jelentése is, amiről a Linével kapcsolatba kerülő, kissé zavart gondolkodású metálos fiú, Valdemar mesél: „Valdemar nem volt náci, pedig sokan annak tartották. Amikor a harmadik birodalomról beszélt, nem a nácikról beszélt, hanem egy középkori elképzelésről, amelyben Isten kora jelentette az első birodalmat, Jézus kora volt a második birodalom, a Szentlélek kora pedig a harmadik birodalom. Most kezdődik a harmadik birodalom kora, mondta akkor Valdemar.”
Jól dokumentált kudarc
Knausgard a sorozat harmadik részében összeköti a széttartó szálakat, nagyjából kiderül, hogy az egymástól nagyon távolinak tűnő életek hogyan függnek össze – egyébként nem szorosan, sokszor csak egy-egy véletlen találkozás erejéig. Az, hogy a csillag megjelenése mit jelent, továbbra sem derül ki, így annak, aki egyértelmű megoldást vár a könyv végére, csalódhat.
Persze, mivel tudjuk, hogy a sorozat folytatódik, az sem kizárt, hogy valahová megérkezik majd ez a kitérőkben gazdag, sokszempontú, történetelemekben bővelkedő narratív folyam. De a harmadik rész végére érve erősebb lehet az olvasóban az az érzés, hogy ez nem fog bekövetkezni, és a sorozat sok egyéb mellett egy kudarc dokumentálása is lesz.
Szembenézés azzal, hogy nem lehet megérteni mindent, és bármennyire is szeretnénk, nem lehet mindennek a végére pontot rakni.
Knausgard regényfolyama pedig nem fogja ennek ellenkezőjét állítani: bármerre indulunk is, minden esetleges válasz újabb kérdéseket vet majd fel, és feltehetően soha nem lesz meg a végső darab, ami kiegészíti és megnyugtatóan befejezetté teszi a nagy kirakóst. Főleg nem akkor, ha olyan kérdésekről van szó, mint a halál, a lélek vagy a transzcendens.
Letehetetlen olvasmány
A sorozat az elmúlt évek legnagyobb írói vállalkozása, minden része elképesztően olvasmányos, az író jó érzékkel adagolja a feszültséget, és kíváncsivá tesz az összes szereplőre és történeteikre. Nemcsak akkor izgalmas, amikor rituális gyilkosságról, sötét erdőről, kihalt tengerpartról, elszabadult, pszichotikus férfiról vagy a műtőasztalon feltámadó halottról ír, hanem akkor is, amikor egy ötvenes férfi kibámul egy étterem ablakán és saját családjáról gondolkodik, vagy akkor, amikor valaki meglátogatja az anyját egy idősek otthonában. Szinte lényegtelen, hová vezet majd a sorozat, míg a végkifejletig tartó út minden perce élvezetes, és úgy tesszük le az összes kötetet, ahogy eddig: nem lehet, hogy most kezdtünk bele, és máris vége van.
Nyitókép: Fotó: Valuska Gábor
