Karl Ove Knausgard norvég írót önéletrajzi regényfolyama, a Harcom-sorozat (részlet az utolsó könyvből itt) tette világhírűvé, és azóta is töretlen népszerűségnek örvend (interjúnk a szerzővel). A botrányt keltő autofikciós könyvei után a Hajnalcsillag-sorozattal visszatért a keményvonalas szépirodalomhoz. A Hajnalcsillag (kritika itt, részlet itt) és a folytatás, Az öröklét farkasai (kritika itt, részlet itt) is a legjobb könyvek között szerepelt nálunk 2023-ban és 2024-ben.
A harmadik birodalom új fénytörésbe helyezi az első részben megismert szereplők életét, és olyan mélységekbe ereszkedik, ahol csak sötétség és rejtélyek várnak az olvasóra. Egy temetkezési vállalkozó arra lesz figyelmes, hogy már napok óta senki nem halt meg; egy fiatal lány beleszeret egy rockzenészbe, és egy veszélyes szubkultúra nyílik meg előtte; egy rendőr egy rituális gyilkosság ügyében kezd el nyomozni, és megrendítő titkokat talál; egy lelkésznő a kétellyel és férje paranoiájával küzd; egy srác pedig megpróbál megszabadulni a fejében szóló hangtól. A titokzatos csillag három napja ragyog az égen, és az emberek egyre különösebb álmokat kezdenek el látni.
A könyv várhatóan március végén jelenik meg a Magvető gondozásában, de a Könyvesen már most elolvashatsz belőle egy részletet.
Karl Ove Knausgard: A harmadik birodalom (részlet)
Ford.: Kúnos László
Line
Anya épp mosogatott, amikor lejöttem. Nagymama a nappaliban tévézett, a kiszűrődő hangok alapján legalábbis erre következtettem, de az is lehet, hogy csak bóbiskolt a tévé előtt.
– Járok egyet – mondtam.
– Jól teszed – mondta anya. – Merrefelé mész? Miért akarja tudni?
– Talán fel a vízeséshez – feleltem.
Anya bólintott, kimentem, elindultam,
az erdőnek abba a részébe akartam menni, amit gyerekkorunkban Thomasszal a Trollok erdejének neveztünk.
Ősöreg lucfenyők álltak szorosan egymás mellett. Fényes nappal is sötétség honolt közöttük. Nem is sötétség, inkább félhomály. És nyugalom. Az ágakon hosszú pókhálófátylak csüngtek. A sziklákat vastag mohaszőnyeg borította. Valdemarra gondoltam, ezt látnia kellene. A szívem úgy ugrált a mellkasomban, mint egy kis nyúl. Ha Valdemar olyan volna, mint mindenki más, lefényképezném az erdőt, és elküldeném neki. Csak a képet, minden kommentár nélkül. De nem olyan, mint mindenki más.
Én olyan vagyok?
Mielőtt megismerkedtem Valdemarral, a kérdésre igennel válaszoltam volna. Olyan vagyok, mint mindenki más. Valdemar szerint nem olyan vagyok. És nem vagyok annyira ostoba, hogy ne tudnám, a férfiak pontosan ezzel a dumával szokták levenni a nőket a lábukról. Nem olyan vagy, mint a többiek. Különleges vagy. Egy óra múlva pedig már egyenesen csodálatos vagy.
Valdemar azonban nem ilyen. Mindig azt mondja, amit gondol.
Ez nem jelenti azt, hogy igaza is van, ha rólam van szó. Csak azt, hogy tényleg úgy gondolja.
Ha Valdemarra gondolok, kicsit mindig elkeseredem.
Nem tudom, mit tegyek.
Mi az úristent kéne tennem?
A fák sűrű lombozatán nem hatolt át a napfény, az erdő mégis meleg volt. Zümmögő rovarrajok táncoltak a levegőben. A zuhogó alatt kiszélesedő folyómederben sötét árnyékok cikáztak a víz mélyén. Apró pisztrángok. Leültem egy kőre, és néztem a halakat. Néhány másodperc múlva elő akartam venni a mobilomat, de eszembe jutott, hogy nem hoztam magammal. Nyomban kínozni kezdtek az elvonási tünetek. Pedig szándékosan hagytam otthon.
Az egyik hal felugrott a vízben. A szürke, foltos háta épp olyan volt, mint a körülötte heverő kövek.
Nem akartam felállni. Felnéztem a hegyoldalra, ahonnan a víz zuhogott a mélybe. A hegytetőn a lemenő nap fényében fürödtek a fák.
A világ összes helye közül mindig itt éreztem magam a legjobban, nagyanyánál és nagyapánál. Különösen akkor, amikor Thomast is itt hagyták náluk. Az maga volt a boldogság. A téli vakáció idején, amikor a befagyott tóra jártunk korcsolyázni, és megismertük a környékbeli gyerekeket. Vagy néhányszor nyáron, amikor anya és apa Németországba utazott.
Azóta nagyapa meghalt, nagyanya pedig olyan beteg, hogy talán nem is éli túl a telet.
Thomas az albérleti szobájában gubbaszt, és nem találkozik senkivel, apa halálra issza magát Portugáliában, anya meg úgy tesz, mintha minden rendben volna.
Újra a mobilomért nyúltam. Újra belém sajdult a csalódás, hogy nincs nálam.
Néztem az erdőt a túloldalon. A fák közt elszórtan kitüremkedő nagy sziklatömbökre nagyapa azt mondta, trollok, akiknek napfelkelte előtt nem sikerült bebújniuk a hegy gyomrába. Hinni akartunk neki, hittünk is. Kéjes örömmel ugráltunk a halott trollok hátán, amíg süt a nap, biztonságban vagyunk. Megkérdeztük nagyapát, életre kelnek-e a trollok naplemente után. Komolyan azt válaszolta, hogy nem tudja.
Apa nem szívelte nagyapát. Amikor kicsi voltam, nem értettem, miért. Nagyapa fantasztikus volt. Csak úgy ömlöttek belőle a történetek. És nevetett, sokat nevetett.
Valószínűleg nem kedvelte apát. Amit apa természetesen érzékelt, de úgy állította be, mintha ő nem szerette volna nagyapát, és nem fordítva.
Amikor kiderült, hogy nagymamának Parkinson-kórja van, apa azt mondta nekem, hogy ez örökletes betegség, és
ha rajtam is kijön felnőttkoromban, tudjam, hogy nem az ő családjától örököltem.
Hogy lehet ilyet mondani egy nyolcéves gyereknek?
A kiszélesedett folyómederben megszűnt a mozgás, és eltartott egy ideig, amíg újra felfedeztem a fenék közelében szinte mozdulatlanul lebegő halakat. Fogtam egy követ, a víz fölé hajoltam, és beleejtettem a követ a vízbe, éppen felettük, mint valami merülő aknát. Szétspricceltek, mielőtt a kő elérte volna őket.
Megmostam az arcom. A víz nem sokkal volt hűvösebb a levegőnél, de így is felfrissített.
Nem volt nagy kedvem visszamenni anyához és nagymamához, de mégsem üldögélhetek itt egész este. A fél óra mobil nélkül, amit megfogadtam, már eltelt, és ha most ráhúzok még fél órát, azzal kiválthatom a holnapi reggeli adagot. Végül is mindegy.
Valdemar egyszer elmesélt egy történetet Hitlerről. A karizmáról beszélgettek. Gerhard azt mondta, Hitlernek erős karizmája volt. Az emberek az ő csapatához akartak tartozni. Valdemar olvasott egy könyvet, amit Hitler építésze írt. Akit Hitler egészen elkápráztatott, mondta Valdemar.
Amikor azonban az apját bemutatta Hitlernek, az apja egészen elsápadt.
Azt mondta, Hitler veszedelmes ember. Látott benne valamit, amit mások nem láttak.
– Kicsit apára emlékeztet – mondtam. Valdemar nevetett. Ritkán szokott nevetni.
– A buborékodban élsz – mondta.
Kicsinek és butának éreztem magam. Látta rajtam.
– Hitler is csak ember volt, egy a sok közül – mondta. – Mint az apád.
Valdemar nem volt náci, pedig sokan annak tartották. Amikor a harmadik birodalomról beszélt, nem a nácikról beszélt, hanem egy középkori elképzelésről, amelyben
Isten kora jelentette az első birodalmat, Jézus kora volt a második birodalom, a Szentlélek kora pedig a harmadik birodalom.
Most kezdődik a harmadik birodalom kora, mondta akkor Valdemar. Nem nekem, hanem a többieknek.
Fotó: Valuska Gábor
