Linda Boström Knausgård bipoláris zavarának mélységeiről már olvashattunk a volt férj világsikerré vált, Harcom című regényfolyamában, ezúttal azonban belülről követhetjük végig, hogyan vált át az elme egy csapásra a mély depresszióból az eufória állapotába, majd süllyed bele újra a múlhatatlan szorongásba.
A svéd író már korábbi köteteiben is dolgozott önéletrajzi elemekkel: A Helios-katasztrófában (itt beleolvashatsz) szintén hangsúlyos szerepet tölt be a mentális betegséggel való küzdelem, míg az Isten hozott Amerikában (itt írtunk róla) 11 éves narrátora hiába vágyik a kapcsolódásra, mégsem tudja megteremteni azt. A fojtogató egyedüllét és a talajvesztettség érzéseit a Napfénykór az eddigieknél is személyesebb hangon tárja elénk, immár semmi kétséget nem hagyva afelől, hogy a szerzőnek saját jogán, a borítón virító családnévtől függetlenül is helye van a kortárs világirodalmi palettán (itt mutatunk egy részletet).
Linda Boström Knausgård és a „gyár”
„Bárcsak elmesélhetnék mindent a gyárról. De már nem megy” – ismeri el az elbeszélő vállalkozásának kudarcát rögtön a történet elején. A zárt osztály falai között zajló szörnyűségek ugyanis nemcsak a páciensek lelkében okoznak repedéseket, hanem a legféltettebb emlékeiktől is megfosztják őket.
Az intézmény nem véletlenül kapta a „gyár” nevet:
a betegeket futószalagon szállítják a kezelésekre, melyek után az egymáshoz préselődő, öntudatlan testek halmazában egyre távolabb kerülnek emberi mivoltuktól.
A pszichiátria sötét, abszurd világában a humánus bánásmódnál fontosabbak az eredmények, ezeket pedig az elektrokonvulzív terápiától remélik, amely „az egyed minden gyötrelmére megoldást tud nyújtani”.
Ha az „egyed” kényszerkezelés alatt áll, engedélyt sem kell adnia rá, hogy heteken át áramot vezessenek az agyába.
Kiüresedő tekintet, mesterséges álom, jobb időkben séta a folyosón, nehéz napokon fecskendővel érkező ápolók. És a legbizarrabb az egészben, hogy mindez nem egy 19. századi elmegyógyintézetben, hanem a jóléti államok egyikében, ráadásul legális keretek között zajlik.
„Ne emlékezzen többre, mint amennyit jelenleg elvisel”
Az emlékei elvesztésétől rettegő nő hiába panaszkodik az orvosoknak a „gyógymód” káros mellékhatásairól, minduntalan süket fülekre talál. Két választása marad tehát: vagy véget vet egyedül pokoljárásának, és visszaszerzi az egyre homályosabb múltbeli képeket, vagy hagyja, hogy az őrjítő tehetetlenség maga alá temesse.
De miből meríthet erőt „a létezés peremén”, ahol már (ön)szeretetnek nyoma sincs?
Az egyik nővér tanácsára fordul az íráshoz, és kezdi el felgöngyölíteni életének húsbavágó és fájdalmas, illetve enyhülést hozó és boldogsággal kecsegtető eseményeit a gyerekkortól a házasságon át egészen a jelen ürességéig.
Knausgård könyve ugyanakkor nem memoár. Lineáris cselekményvezetés helyett csapongó gondolatfutamok tanúivá válunk, és néha mi is elveszünk a narrátor pszichéjének labirintusában, ahol a „gyár” borzalmai és a visszaidézett érzések, pillanatok szétválaszthatatlanul összefonódnak.
Ahogy az altatószer a véráramba jut, egy időre megszűnik a külvilág, de az ébredés mindig kegyetlen.
Főleg akkor, ha az első percekben még elhiszi az agy, hogy nem változott semmi. A férj biztonságot nyújtó teste azonban nincs sehol, a szomszéd szobában pedig nem a közös gyerekeik alszanak.
A múlt útvesztőjében
„Egy nap egyszer csak ott találtam magamat egyedül egy házban, és nem tudtam, hogyan éljem tovább az életemet” – áll a regény elején, de hamar nyilvánvalóvá válik, hogy nem a szakítás volt az első alkalom, amikor összecsaptak a hullámok a nő feje fölött.
Az apa betegsége és az anyához fűződő ambivalens viszony ugyanis komoly gyerekkori sérelmeket okozott benne.
A gimnázium alatt pedig olyan váratlanul és elemi erővel rontott rá a szorongás, hogy esélye sem volt felvenni a harcot. Hiába vagyunk vele tisztában, hogy „a felnőtté válás nem gyerekjáték”, egy-egy mellébeszélés nélkül elénk tárt történésről olvasva szinte levegőért kapkodunk.
A kamaszévek zűrzavara és a szakmai útkeresés kihívásai után – ha csak ideiglenesen is, de – némi nyugalmat hoz a házasság és az áhított családalapítás, melynek magasságaiba és mélységeibe már Karl Ove Knausgård nézőpontján keresztül betekintést nyerhettünk. A nagy port kavaró, ám egyúttal hatalmas rajongótáborral is rendelkező Harcom-sorozat második kötete (Szerelem) tabuk nélkül avat be minket kettejük kapcsolatának legintimebb részleteibe, és Linda mentális állapotát is hosszasan taglalja.
A pár 2016-os válásáról, valamint az autofikciós művekkel kéz a kézben járó botrányokról értesülve bizonyára sokan arra számítottak, hogy a volt feleség szólama a vádtól visszhangzik majd, de egyáltalán nem ez a helyzet.
Sőt, a Napfénykórból az is kiderül, hogy valójában nem a nő döntött úgy, hogy kettejük viharos, de szép élményekkel teli szerelmének véget kell érnie.
„Miért nem igyekeztem sokkal jobban a közös életünk során?” – teszi fel magának a gyötrő kérdést, miközben újra és újra megszólítja, faggatja a férfit. Választ viszont már nem kaphat: az egyetlen ember, aki igazán ismerte őt, elhagyta.
„Szabadságra vagy ítélve”
„Västerbottenben, ahol apám született és felnőtt, a betegségemet napfénykórnak hívták” – magyarázza meg az elbeszélő a kötet címét, a bipoláris depresszió azonban jóval sötétebb annál, mint amit ez az elnevezés sugall.
A beteg nem tud szabadulni a kínzó spirálból:
folyton elhatározza, hogy kimászik a gödörből, de mindig visszaesik, koldulna a szeretetért, de ellöki magától, aki közeledni próbál. Egy férfi egyszer azt mondta Lindának, vele lenni olyan „hazardírozás”, amit senki nem kívánna magának. „Ő öntötte először szavakba azt a gyengeséget, ami néhány évvel később a gyárban nevet kapott.”
Knausgård regénye egyszerre kétségbeesett és erőt sugárzó, dühös és fegyelmezett.
Korábban azt írtuk az Isten hozott Amerikában szikár nyelvezetéről, hogy kevés szóval is képes nagyon sokat átadni, és ezt most sincs másképp. Nincsenek fölösleges mondatok – a narrátor néhol nyers és karcos, máskor már-már lírai hangon mesél a sorozatos visszaesésekről és öngyilkossági kísérletekről, illetve a szabadság kivívásáról.
Ha valaki tényleg ki akar jutni a „gyárból”, meg kell értenie ugyanakkor, hogy a szabadsághoz gyakran azon a fájdalmas felismerésen át vezet az út, hogy a legnehezebb pillanatokban egyedül vagyunk: nem jön senki, hogy megmentsen minket. A szabadsághoz „felelősség, önbecsülés és nyugodt, szerető szív szükséges” – de kezdetnek a könnyek is megteszik.
Fotó: Jasmine Storch (az angol fordítás borítója)
