Margit Auer: Mágikus állatok iskolája – Végre Vakáció – Hatice és Maja (részlet)
Illusztrálta: Nina Dulleck
Éjszakai utazás
(...)
Zsúfolásig pakolták az autót bőröndökkel, utazótáskákkal, törülközőkkel, hűtőtáskával, ásványvízzel. Be kellett férnie a babakocsinak és a pelenkáknak is.
Az Akay család este fél 8-ra állt indulásra készen. Hatice bepréselődött a hátsó ülésre Majával, Sami mellé.
– Ezt most nem gondolod komolyan, ugye? – mordult rá a bátyja.
– Ezzel alszom – magyarázta Hatice, és a feje alá tette a fókalányt. – Fújd fel a delfint, amit strandoláshoz vettél! Majd meglátod, milyen kényelmes! – Miközben beszélt, érezte Maja szívdobogását. Titokban megpaskolta a pocakját, hogy ne féljen.
Édesanyjuk elindította az autót.
– Csak tíz óra! – közölte.
– Csaaak? – Maja levegő után kapkodott.
– Hatice! – suttogta a fókalány pár perccel később. – Otthon hagytunk valami fontosat.
– Mit? – kérdezte Hatice.
A borítékot – súgta Maja.
Hatice elsápadt.
– Anya! Azonnal fordulj vissza!
Elif zokszó nélkül visszafordult. Hatice megkapta a lakáskulcsot. Lélekszakadva rohant be a lakásba, egyenesen a szobájába. Szívdobogva nézett az ablakpárkányra, és fellélegzett. Ott volt a boríték!
Tíz szörnyű percen át Hatice amiatt aggódott, hogy amikor édesanyja szellőztetett, a huzat esetleg kivitte a borítékot az ablakon. Magához szorította, úgy rohant vissza a kocsihoz.
– Most negyedórával később érünk Dániába – méltatlankodott Tarek.
Erre az édesapjuk hátrafordult, és emlékeztette rá a fiút, hogy néhány évvel korábban 80 kilométerről kellett visszafordulniuk, mert Tarek otthon hagyta a játék mackóját.
Egy darabig országúton haladtak, azután felhajtottak az autópályára. Unaloműzésként ország-várost játszottak, méghozzá Sami és Tarek változatát:
– Gilisztalábú! – rikkantott Sami.
– Güzüfejű! – tódított Tarek.
– Gesztenyehasú – nevetett Hatice.
– Takonypóc – csipogta Leyla.
Amikor elunták a csúfneveket, azt játszották, hogy vicces mondatokat gyártottak az előttük haladó autók rendszámából. A számokat is fel lehetett használni. Maja csak úgy szórta a jobbnál jobb ötleteket. Az „IN – GG – 67”-ből például ezt gyártotta: „67 indián lúd duplán gágog”. Abból pedig, hogy „HH – NM – 134” az lett, hogy „Húha! Henrik nem tud elszámolni 134-ig!”
Azután meghallgattak egy hangoskönyvet.
Arról szólt, hogy egy gyerekcsapat drágakövek után kutat a víz alatt.
Hatice csillogó szemmel figyelte a történetet.
– Mi is ezt fogjuk csinálni! – kiáltott lelkesen. – Megnézzük, mi mindent tartogat nekünk a tenger! Hogy milyen növények nőnek és milyen halak laknak benne, sok-e a műanyag szemét… Talán még kincset is találunk, ki tudja!
– Persze, persze… – morogták egykedvűen a bátyjai.
– Melegem van – suttogta Maja. – Jó lenne megállni egy kicsit.
– Pisilnem kell! – kiabált előre Hatice.
Mellette Leyla kipirult arccal kapálózott a gyerekülésben.
Édesanyjuk bólintott.
– Jó ötlet. Látom, Leyla se bír már magával.
Ekkor azonban Hatice meglátott egy táblát az út szélén, ami azt hirdette, hogy 20 kilométerrel odébb fürdésre alkalmas tó van, autós pihenővel. – Nem, mégse most álljunk meg! – kiáltotta gyorsan.
Sami és Tarek rázkódott a nevetéstől.
– Be fogsz pisilni!
Hatice erre nem tudott mit mondani.
– Meg kell nyugtatnod Leylát – súgta oda Majának. – Hogy kibírja még 20 kilométerig. En, to, tre… rajta!
– Biztos? – kérdezett vissza óvatosan Maja. – Ahhoz meg kell mozdulnom.
– Csak rajta – biztatta Hatice.
Maja erre billegtetni kezdte a bajszát, grimaszokat vágott, uszonyával csapkodta Leylát. A kislánynak tetszett a bemutató, nem nyöszörgött, vidáman rugdalózott az ülésben.
– Te tudsz varázsolni? – kérdezte Elif Akay Haticét.
– Egy kicsit – vágta rá Hatice, és Maja szájába dugott egy halrudacskát.
A tavacska valóban ott volt, az autós pihenő mellett, és valóban lehetett fürdeni benne. Langyos nyári este volt, de senki nem fürdött. Csak néhányan piknikeztek egy utcai lámpa fényében.
Maja megbökte Haticét.
– Beleugrunk a vízbe?
– Később – szabadkozott Hatice. – Ugyanis tényleg pisilnem kell, méghozzá sürgősen! – Egyik lábáról a másikra állt.
– Óóó… – pislogott Maja.
– Elkérhetjük a játék állatodat? – kérdezte Sami.
Hatice tétovázott. Most mi legyen? Ez szabályellenes. Maja vágyakozóan nézett rá. A kislány tudta, hogy a fókalány semmire sem vágyik jobban, mint egy kis lubickolásra és felfrissülésre. De vajon engedheti-e, hogy a fiúkkal játsszon?
Hatice körülnézett. A szülők leterítettek egy pokrócot a földre, hogy Leyla azon mászhasson. A fiúk már fürdőnadrágot húztak. Maja az uszonyával csapkodott.
– De csak egy kicsit – szólt végül Hatice, és elrohant a vécére.
És beállt a hosszú sor végére. Ajjaj!
Maja becsúszott a vízbe.
– Jaj, hogy került oda? – csodálkozott Sami és Tarek. Aztán utánaugrottak.
A fókalány nem tudta, hogyan viselkedjen. Vajon lemerülhet-e? Sokkal egyszerűbb lett volna minden, ha Hatice is mellette van.
Maja az orrát is alig merte kidugni a vízből. Hiszen ő egy játék állat! De közben annyira jólesik siklani a vízben! És úgyis szinte teljesen sötét van!
Hol marad Hatice? Mi tart ilyen sokáig?
– Támadás! – ordított Sami, és nyílegyenesen Maja hátára vetette magát.
– Aú! – nyögött fel Maja. Aztán rögtön megijedt, hogy lebukott. De a következő pillanatban eszébe jutott, hogy a fiúk úgysem értik, amit mond.
Sami a fókalány hasába mélyesztette a körmét. Aú, ez fáj!, nyöszörgött halkan Maja.
Ekkor támadt egy ötlete. Mi lenne, ha úgy tennék, mintha kiszökne belőlem a levegő? – gondolta. A következő pillanatban sziszegő hangot adott, és kicsusszant Sami szorításából. Sami tanácstalanul nézett utána. Odahívta a bátyját is, ketten vették üldözőbe. Milyen furcsa! Akárhogy kapkodnak a játék fóka után, az mindig kisiklik a kezükből!
Majának megjött a bátorsága. Lemerült egészen a tófenékre, aztán elrugaszkodott – és eközben mind messzebb és messzebb került a parttól. Csodálatos volt!
