Mindegy, mi miatt ébredek fel éjjel, tudom, hogy ott áll majd a bejárati ajtónál egy alak. Sosem szól hozzám, csak nézi, ahogy elmegyek mellette a fürdőszoba felé. A föld felett lebeg, halvány, derengő fény veszi körül, és lapátot tart a kezében. Most olyan szívesen írnám, hogy ez a legijesztőbb dolog, amit valaha láttam, de sajnos nem lenne igaz. Ez csak a kezdet.
Holden Rose: A lapátos fickó (részlet)
Lecsendesült a hátsó sor, Owen is lenyugodott, és akkor hirtelen megszállt a vágy, hogy elmeséljem, ami mostanában velem történik. Úgy gondoltam, hogy legfeljebb ezen is elviccelődik kicsit, és ha nem is hisz nekem, mégis elmondhattam valakinek.
Egy kis puhatolózással kezdtem.
– Owen, te hiszel a szellemekben?
– Mi? – kérdezte, de rám se nézett, mert éppen kitwitterezett valamit.
– Szellemek. Te láttál már szellemet?
Owen megnyomta a Küldés gombot, majd, mint aki sekély álomból ébredt, rám vigyorgott.
– A szellemekben csak a félnótások hisznek.
Itt volt az utolsó esély, hogy jól jöjjek ki a dologból. Kuncognom kellett volna, ahogy Phil tette, és már vége is lehetett volna a dolognak, helyette piszkosul megsértődtem. Nem tudom, mi üthetett belém, de egyszerre olyan arcoskodó idiótának gondoltam a srácot, mint még soha senkit. Csak azért nem löktem meg, vagy valami hasonló, mert már régi-régi barátok voltunk, és ilyet egy barát nem csinál.
El kell fogadni mások hibáit. Ezt mondta anyukám, még az iskola első napján, és azóta sokat gondoltam erre. Ő nem is tudja, de nekem egy életre bevésődött, hogy nem a saját hibáimon kell rágódnom, és nem kell félnem attól, hogy hibázok, helyette igyekeznem kell megbocsátónak és elnézőnek lenni mások hibáival szemben. Úgy talán az enyémek sem lesznek túl feltűnőek.
Okos gondolat, mi? Nyugi, nem én találtam ki, a nagyapám magyarázta el egyik karácsonykor, amikor elmeséltem neki, mit mondott anyu.
Ezt az egészet elmosta a sértettségem, de mégsem vitatkoztam Owen lefitymáló megjegyzésével. Nem mérgesedett volna el a helyzet, ha megáll. Ha nem folytatja. De nem bírt magával.
– Tudod, kétféle idióta van – magyarázta. – Az egyik, aki elhisz minden hülyeséget, szellemekről, kísértetekről, kóborló lelkekről meg ilyenekről. A másik meg az, aki látja is a szellemeket. Az még rosszabb, az már klinikai eset.
– Nem értem, miért vagy ilyen lekezelő. – Nem tagadom, hogy már nemcsak sértődött, de mérges is voltam. – Miért ne lehetne, hogy valaki lát ilyeneket?
– Igazad van, tényleg nem nagy szám, hiszen létezik rá gyógyszer – szögezte le Owen, és már nem nevetett. Úgy beszélt, mint aki mindent tud. Mint aki az összes válasz birtokában van.
Elegem lett a nagyképűsködéséből, ezért az arcába mondtam.
– Én igenis látok szellemeket.
Persze ez nem volt teljesen igaz, hiszen csak egyet láttam, azt viszont rendszeresen. De azt az egyet is jobb lett volna titokban tartani.
Owen Boyd harmadikban jött hozzánk a suliba. Addig, amíg nem lettünk jóban, nem is volt kifejezetten barátom. Mindenkivel kijöttem, az ikrekkel, Sammel, aki a mi házunkban lakik, meg még egy csomó gyerekkel, de Owen más volt.
A tanárnő rám bízta, hogy vigyem körbe az iskolában, mutassak meg neki mindent, és a végére barátok lettünk. Megtudtam, hogy őt is érdeklik az ásványok, és van is egy kisebb gyűjteménye otthon. Megbeszéltük, hogy a következő ásványkiállításra együtt megyünk. Kiderült, hogy neki is van Playstationje és egy húga, mint nekem. Szóval minden adott volt, hogy a legjobb barátok legyünk.
Egyszer felvetette, hogy nagyon szeretne a kvízjátékon indulni, ha felsősök leszünk, én meg akkor már rég tudtam, hogy ezt akarom csinálni, szóval egy rugóra járt az agyunk.
Akkor éreztem először, hogy valami nem stimmel, amikor a tizenkettedik szülinapomat ünnepeltük februárban.
Egy játszóházban tartottuk, mert nálunk a lakásban nem fér el ennyi gyerek. Nem voltunk sokan, nagyjából tízen lehettünk, de anyu szerette volna, ha rendes tortával meg társasággal ünneplek, mert mindenki így szokta.
Anyu szereti úgy intézni a dolgokat, ahogy mások is intézik. Azt mondja, hogy nem jó kilógni a sorból. Mivel már egy csomó szülinapi partira meghívtak az elmúlt években, ideje volt, hogy nekem is legyen egy. Owent az apja hozta el, aki nagyon szigorúnak tűnt, és úgy nézett végig a terített asztalon, mint akinek nem tetszik valami. Owen helye mellettem volt, az asztal végén.
Én már előre készültem, hogy megköszönjem a köszöntést, mert addig mindenki, aki érkezett, boldog születésnapot kívánt, és anyu külön kérte, hogy mindenkinek érthetően köszönjem meg, nehogy megsértődjön bárki is, de Mr. Boyd csak odabiccentett a fiának, és közölte, hogy egy óra múlva érte jön.
Ezek után Owen is eléggé hülyén viselkedett, most nem tudnám rendesen elmagyarázni, pontosan hogyan, de úgy éreztem, mintha nem nagyon akart volna ott lenni velem. Akkor még nem tudtam, de valami végleg megváltozott köztünk. Pár nappal később a tanulószobában rákérdeztem.
– Mi bajod volt a szombati bulin?
– Semmi.
– Hogyhogy semmi? Valami csak volt, hiszen láttam.
– Hidd el, nem akarod tudni.
Ezzel a válasszal, ahogy azt mondani szokás, csak olajat öntött a tűzre. Ha addig el is tudtam volna felejteni a szombatot, onnantól bosszantóan furdalt a kíváncsiság.
– Hogyne akarnám tudni! – mondtam neki. – Honnan veszed, hogy nem akarnám? Nem is értem…
– Nem akarod, és kész.
Lehet, hogy nem sikerült rendesen elmagyarázni, milyen furán viselkedett Owen, de az ilyen válaszai mindig is kiakasztottak.
– Ne te döntsd már el helyettem, hogy mi érdekel, és mi nem! Mondjad, hogy mi bajod volt, és én majd kitalálom, hogy akartam-e tudni, vagy sem.
– De ha már tudod, akkor már nem fogod tudni soha többé nem tudni.
Bosszantóan tudálékos fajta ez az Owen Boyd, gondoltam, és átugrottam a további magyarázkodást. Az észérvek már nem működtek.
– Ne legyél már szemét!
– Jól van, ha ennyire hisztizel… Az apám nem örült neki, hogy meghívtatok a bulidba, mert mi nem szoktunk olyan csóró helyekre járni, mint az a játszótér, vagy mi.
– Játszóház.
– Akkor az…
Nem faggattam tovább, mert Owennek igaza lett. Nem akartam volna tudni, hogy én valami csóró gyerek vagyok a Boyd család szemében, ráadásul nem értettem, hogy mit is jelent csórónak lenni a szemükben. Akkor már nem vagyunk barátok? Vagy felnőttként majd nem lehetünk barátok, és akkor már most is kár erőltetni? Vagy soha nem is voltunk barátok? Én csak a fényes tekintetű Boyd herceg csóró kis játszótársa vagyok, akivel elüti az időt a játszótéren?
Anyu látta rajtam, amikor hazaértem, hogy nincs jó napom, és szokása szerint addig kérdezősködött, amíg ki nem öntöttem a szívem.
– De mit jelent, hogy csóró hely? – faggattam, amikor már mindegy volt, mert végül mindent elmondtam. – Mi akkor csórók vagyunk?
– Dehogy vagyunk csórók, fiam – legyintett anyu, és meglepő módon mosolygott, mintha szórakoztatná ez az egész.
– Akkor kik a csórók? A játszóházasok?
– Csórónak az mond másokat, aki a pénze miatt érzi többnek magát, mert mása sincs.
– De hát akkor inkább ő a csóró…
– És te máris gazdagabb vagy…
Örülnöm kellett volna, hogy anyu magyarázatot adott a történtekre, mégsem voltam boldog. Már láttam, hogy a Boyd fater olyan, amilyen, de láttam azt is, hogy a fia attól még lehetne jó barátom.
Azon is eltöprengtem, vajon nekem is szólnának-e a szüleim, ha olyannal barátkoznék, aki nálunk csóróbb.
Szóval elindult lefelé az egész barátság, és a természettudományi múzeumban ért a legaljára. Mondhatnám, hogy zuhant, zuhant, aztán a múzeumban placcsant.
Owen a buszon kiröhögött engem és mindenkit, aki szellemeket lát, vagy hisz bennük, én meg az arcába mondtam, hogy mit gondolok erről.
A baj csak az volt, hogy tudtam, én se hinnék a szellemekben, ha nem lenne egy otthon. Emiatt nem foghattam rá az egészet. Egy kicsit mégis igaza volt. Ezért is szerettem volna megmutatni neki. Arra gondoltam, ha bebizonyíthatnám Owennek, hogy ott áll a folyosón egy fickó, biztos nem vihogna ilyen gonoszul.
Erre viszont nem kerülhetett sor, mert a srácot egyszerűen nem lehetett lelőni. Végig, amíg a múzeumban voltunk, fűzte a lányokat és az ikreket, hogy mekkora hülye vagyok, és hiába maradtam le, messziről is elkaptam egy-egy lesajnáló tekintetet, és láttam, amikor összenevettek.
Egyszerűen nem értettem, mivel érdemeltem ki ezt. Soha semmivel nem bántottam őt, mégis viccet csinált belőlem.
A hazafelé úton már jó messze ültem tőlük a buszon. Nem érdekelt, min vigyorognak, egyszerűen szerettem volna valahol máshol lenni. Aztán a sulinál, a busz mellett a tanárnő még egyszer megszámolta a csapatot. Utána lemaradtam kicsit, hogy elhúzhasson mindenki a közelemből, és akkor megláttam a lapátos fickót az egyik pad mellett.
Kevesebb mint tíz méterre a sulitól.
Ez volt az első alkalom, hogy elhagyta a helyét a bejárati ajtónknál, és rögtön idesuhant a sulimhoz. Egy pillanatig csak néztem, aztán felocsúdtam, és figyelni kezdtem, vajon látja-e más is rajtam kívül. Ekkor jelent meg Owen a szétvigyorgott arcával.
– Csak nem szellemet látsz most is?
Nem tudtam mit mondani erre. Piszkosul sértett, ahogy viselkedett, közben meg igen, éppen egy szellemet láttam. Ott állt Owen mellett, és őt nézte.
– Semmi közöd hozzá – böktem oda, mert nem akartam, hogy megint találjon valami fogást rajtam.
– De most nincs harag, ugye? – kérdezte, én meg éreztem, hogy elvörösödik az arcom. Hát már attól is én érezzem kínosan magam, ha sérteget, és ez rosszulesik?
– Nincs harag – válaszoltam. Erre megvonta a vállát, és sarkon fordult.
– Ha majd megint szellemet látsz, azért szólj, én is kíváncsi lennék rá!
– Éppen most gyalogoltál át rajta – szóltam utána, mire megtorpant. Egy pillanatra félelmet láttam a szemében. Hiába próbált közömbös meg flegma lenni, láttam, amikor beleborzongott.
– Na ne szívass! – mondta, de a vigyora már nem volt az igazi. Gyors léptekkel menekült az osztály után.
– Ezt megérdemelted – suttogtam, és végre rajtam volt a sor, hogy nevessek.
De csak egy pillanatom maradt örülni, mielőtt a lapátos megszólalt.
– Ezt jól elintéztük.
