A Csuka-átok beszippant és elnyel, mint egy lapp mocsár; varázslatokkal és babonákkal van tele; benne a valóság a természetfelettivel keveredik: nem szokatlan, hogy egy drómó ül az autó hátsó ülésén, a polgármestert megszállja egy szellemszajkó, a víziszellem kártyázik az emberekkel, és „a népség éjszakáján” végképp bármi megtörténhet…
Juhani Karila finn író, két sikeres novellagyűjtemény után a Csuka-átok az első regénye, amiben megmutatja, milyen is igazából Lappföld, egy őslakos szemével. A mítoszok és mondák újraélednek ebben a mai korban játszódó, sajátos bűnügyi fantasyben, amely 2019-es megjelenése óta számos díjat nyert. Megkapta a rangos Jarkko Laine-díjat, a Kalevi Jäntti-díjat és a Tähtifantasia-díjat is, továbbá jelölték a finnországi The Tolkien Society irodalmi díjára, valamint 2021 tavaszán a Lappföld Irodalmi Díjat is elnyerte.
Juhani Karila: Csuka-átok (részlet)
1
A szerencsétlen eseménysorozat oda vezetett, hogy Elinának minden évben június 18. előtt ki kellett fognia a csukát a tóból.
Az élete függött ettől.
Elina június 14-én vágott neki autóval, amikor északon az ár biztosan levonult, és a tóba be lehetett menni gumicsizmában. Korán indult, és egész nap vezetett. Minél messzebbre jutott, annál kevesebb város, benzinkút és falu volt az út mentén. A fák is egyre alacsonyabbak lettek. Végül a falvak is eltűntek. Csak az erdő maradt.
Néha-néha egy kanyar mögül szemből felbukkant egy autó. Elina olyankor nagyot fékezett. A szembejövők kézjelekkel mutatták, hogy haladéktalanul meg kellene fordulnia.
Az útpadka mellett egy tábla figyelmeztetett: 40 kilométer múlva az adatforgalmi összeköttetések megszakadnak.
Elina egy nagyjából ötven méter széles határövezetbe érkezett, amelyet teljesen lecsupaszítottak. Közepén egy fehér őrbódé állt magányosan. Az út fölött le volt eresztve a sorompó. A lány odakormányozta a kocsiját a sorompó elé.
A bódé nyitott ablakán kihajolt egy szürke egyenruhás, szemmel láthatólag unatkozó határőr. Sötét izzadságfolt terjengett a hóna alatt. Bent a bódéban zúgott az asztali ventilátor. Elina letekerte a kocsi ablakát, és köszönt a határőrnek. Az azonnal litániába kezdett. Azt mondta, a finn állam nem tanácsolja, hogy továbbmenjen. Amennyiben mégis folytatja az útját, minden biztosítás hatálya megszűnik, és ő egyes-egyedül felel saját magáért.
– Én odavalósi vagyok – válaszolt Elina.
A határőr kinyújtotta a kezét, a lány átadta a személyi igazolványát, a határőr pedig megnézte. Ránézett Elinára, aztán megint a kártyára. Visszaadta a kártyát, és közölte, hogy látta már őt korábban is.
– Aha – felelte a lány.
– Pokoli meleg van – mondta a határőr. Azzal megfordult, hogy megnézze a bódé falán a hőmérőt. – Huszonnyolc fok árnyékban – kiabálta ki.
– Hűha!
– Sose vállaljon állami állást! – tette hozzá a határőr.
– Oké.
– Na. Hát akkor jó utat!
A sorompó felemelkedett, Elina elköszönésképpen integetett egyet, majd továbbhajtott.
A határövezet után az erdők újra megjelentek az úttest mindkét oldalán. Az út maga üres volt. Rálépett a gázra.
A verekedésben eltört a jobb lábának egyik ujja, ami most nagyon fájt.
A sarkkörön túl Elina elkezdte figyelni a visszapillantót, és ellenőrizte az út szélét. Ha a padka mentén sötét formákat látott, lelassított, míg biztos nem lett abban, hogy csak farönkök vagy gyökerek. Bekapcsolta a rádiót. Minden csatornán a rekordmelegről, bozóttüzekről és áradásokról beszéltek.
Egy kiszélesedő résznél leállította az autót, az erdő felé fordult, és csendben állt, szemét lecsukva. Két gerendát képzelt maga elé, amelyek a lélegzet ritmusára emelkedtek és ereszkedtek fel és le. Emelkedtek, ereszkedtek.
A szúnyogok pedig minden megállásnál egyre többen lettek.
Elhagyta Kuikkaniemit, és nem is pillantott a folyó meredek partja felé. A templomosfalu úgy bukkant fel az erdő közepéből, mint valamiféle álom. És el is tűnt, mint egy álom. Este tízkor érkezett Vuopióba. A nap még magasan volt, és a világot régi újságokhoz hasonlóvá színezte, sárgává és elhasználttá. Elina jobbra kanyarodott a híd felé, majd lassan áthajtott rajta. A szélesen hömpölygő folyó csillogott a napfényben. A híd után balra fordult, és a folyó mentén az otthona irányába tartott.
Az utolsó kanyar előtt balra van Asko és Efraim háza, aztán Pöllö nyaralója. Az ablakok sötétek voltak. Elina megtette az utolsó egyenes szakaszt. A végében egy tábla jelezte: Közút vége. Bekanyarodott Ylijaako udvarába. Négy épület tartozott ide. Az öreg szauna, apa gyerekkori otthona, más néven a régi oldal, a lakóépület és az istálló. Magas nyárfák sora szegélyezte az utat az udvarban. Elina leparkolt az istálló előtt, és kiszállt a kocsiból. Hallotta a szúnyogokat és a szőlőrigó mámoros dallamait. Meg a fenyőpinty egykedvű, szinte életunt hangicsálását.
A meredély szélén egy fenyő magasodott az öreg szauna és az istálló között, mint valami őrtorony a két világ, a száraz földterület és a mocsár határán, félrebillenve a mocsár felé, amely a meredek part aljában terült el vizenyősen, türelmesen.
Reggel Elina nagy zajra ébredt. Felkelt, kinézett az ablakon, és meglátott egy kakukkot. A nyárfán ült, kakukkolt, jelezte az élőknek a hátralévő éveket. Aztán elhallgatott, amikor Elina megjelent az ablakban, és el is repült.
Aztán az üres nyárfát nézte, átgondolta a napi tennivalóját, a csuka kifogását.
Éjjel a régi szobájában aludt. Volt benne egy ágy, egy könyvespolc, egy asztal meg egy szék. És semmi más. A ház többi részét odaadta Pöllőnek, hogy használja.
Leült az ágy szélére. Tenyerével megsimította a haját, ő maga borotválta le géppel három milliméteresre.
A hajvágás a rituálé része volt.
Kinyújtotta a jobb lábát, és nézegette a nagyujját, amely feketéllett, és be volt dagadva. Rosszabbul nézett ki, mint amilyennek érezte. De valamit tenni kell vele.
Kibicegett a folyosóra. Balra volt a nappali, amelynek a falaira Pöllö madarak élőhelytérképeit, vándorlási útvonalait, táblázatokat és vadkacsák úszóhártyáinak rajzait aggatta fel. Elina jobbra tartott, a konyhába. A fagyasztó tetejéről levette az egy héttel korábbi Lapin Kansa példányát, letépett belőle egy csíkot, a papírt pedig a fájó és a szomszédos lábujja köré hajtogatta. A szekrényben talált ollót, levágott vele egy darab textiles ragasztószalagot, megszorította a papír szélét, és összeragasztotta az illesztésnél. Igencsak masszív csomagocska lett.
Visszarakta az ollót a helyére. A szekrény ajtaján egy tereptérkép volt, amelyen Pöllö ceruzával kereszteket tett azokra a pontokra, ahol drómókkal találkozott.
Elina feltett egy kávét, kinyitotta a szellőzőablakot, és kinézett rajta. Este nem evett semmit, de ez megszokott dolog volt. Mindig az étvágya ment el elsőként. Az udvaron ugyanolyan madarak zajongtak-zsibongtak, mint tizenöt évvel korábban. Fenyőrigók, barázdabillegetők, fecskék. Ugyanazoknak is néztek ki, de persze más egyedek voltak. Megtöltötték az udvart, a fákat és az épületeket. Ha kinézett valaki az udvarra, és csak a madarakra gondolt, azok bizony mindenfelé ott voltak. A fecskék úgy röpültek ki az istálló padlásának ablakán, mint valami sugárhajtású gépek. A rigók ferdén csűrtek fel a magasba. Néhanapján dermedten a helyükön maradtak, és erősen hunyorítva lehetett csak megállapítani, vajon egy sárgolyó van-e az égen, vagy egy rigó.
Megitta a kávéját, és törékenynek, elesettnek érezte magát. Az apja valaha ugyanezen a helyen ült, keresztrejtvényt fejtett, amikor a padlón karmok kaparászását hallotta. Apa odapillantott, és meglátott egy menyétet. Úgy nézett a szemébe, mintha ő lenne a ház valódi gazdája.
– Mégis honnan tudja egy ilyen jószág, hol van az ember szeme? – csodálkozott apa.
Az anyja temetésén Elina megkérdezte az apjától, miért kellett a házat a mocsár mellé építeni.
Apa azt mondta, hogy a rokonsága mindig is itt lakott, ezen a helyen, és hogy anyának ez az elhelyezkedés kifejezetten tetszett.
Mielőtt férjhez ment, anya alaposan ellenőrizte a vidéket. Térképet készített a környékről, belerajzolta az eljövendő házukat, vagyis ezt a házat, mégpedig kelet–nyugat irányban úgy, hogy a lakórészt mintha vízmértékkel illesztették volna a helyére. Anya elmagyarázta, hogy így az épület kiegészíti az ábrát, amelynek más részei a tájban már készen voltak. A folyó, az erdő és a hegyek.
Apa anyát bámulta. Az apró asszonyt, akinek rövidre nyírt, hollófekete haja, kicsi, szénfekete szeme volt, amely nem tükrözte a fényt.
– Hát… – mondta apa. – Miért is ne?
Annak idején együtt építették fel a házat. Egyszintes lett, hosszúkás. Egészen más, mint a többi ház a faluban, amelyekben a nagy lakóépület közepén állt a sütőkemence. Ebben az épületben egyáltalán nem volt kemence. Az a kis konyha, amelynek az asztala mellett ült most Elina, a lakást keresztülszelő folyosó része volt, annak a nyugati végében volt a nappali, keleti végében pedig a kazánház.
– Mint a vezérlőhelyiség és a motor – mondogatta apa Elinának gyerekkorában. – Űrhajót építettünk neked.
Éjszakánként a lány ébren feküdt az ágyában, figyelte a falakból meg a tetőből hallatszódó dobogást, dübörgést. Azt képzelte, hogy a hang az űrhajó motorjaiból jön, amelyek a sötétben lökték előre a hajót. Valójában a zajt az üreges falak belsejében szaladgáló egerek okozták. Már az első tíz év során majdnem az összes szigetelést kiették a falakból, így aztán apa telente reggeltől estig kénytelen volt újabb és újabb fahasábokat hurcolni a kazánházba.
Nyaranta az egereket méreggel irtották, vagy egérfogóval kapták el. Apa egyszer olyan csapdát készített, amelyet az egerek vonulási útjában a földbe ásott. Az üregbe beletett egy üres uborkásüveget, azt aztán félig megtöltötte vízzel. Az egerek rohangáltak, aztán belepottyantak az üvegbe. Reggel anya kiszedte a döglött rágcsálókat az uborkásüvegből meg az egérfogókból, a tetemeket ráhajította a földbe vájt pince kidudorodó tetejére, a füzikék és málnabokrok közé.
Az esti szürkület idején Elina, anya és apa a szaunában ücsörögtek, és a forró gőzzel teli helyiség ablakán keresztül nézegették, ahogy érkeznek a gatyáskuvikok meg a karvalybaglyok, megjelennek a vadetetésre használt mezőrész mögül, és szállnak rá a pince kerek tetejére.
