„Tudjátok, ki vagyok én?! Hallottatok már a világ legnagyobb hőséről, Héraklészról? És úgy, hogy Herkules? Egy görög srácról van szó, úgyhogy maradjunk a Héraklésznál! Na, szóval ez a Héraklész — nem én vagyok. Csak majdnem. Én vagyok a féltesója, a nevem Iphiklész…”
És Iphiklész, a mezei embergyerek, elmeséli az isteni sarj, a szuperhős Héraklész történetét — iskolás éveitől kezdve (ahol sajnos Héraklésznak indulatkezelési problémái akadnak) a száműzetésen keresztül (birkapásztor lesz — még szerencse, hogy a gyönyörű Megara meglátogatja és hoz egy kis gíroszt!) a nevezetes tizenkét próbáig.
Tasnádi István regénye az európai kultúra egyik legismertebb alakjának fiatalkorát és hőssé cseperedését dolgozza fel, ám a könyv sokkal több, mint Herkules kalandjainak sokadik újramesélése. Az archetipikus szereplők és helyzetek mellett modern családi dinamikákról, népszerű és háttérbe szoruló testvérek kapcsolatáról, identitásról is szól a vicces és izgalmas regény, melyet Felvidéki Miklós képregényes illusztrációi tesznek teljessé.
A Pagony legújabb sorozatába, az Abszolút Könyvekbe olyan 9—12 éveseknek szóló, olvasmányos és izgalmas könyveket válogatunk, amelyek abszolút lendületesek, abszolút színvonalasak, abszolút maiak. Abszolút jó őket olvasni!
Tasnádi István: Helló Héraklész! (részlet)
Különös ikrek
Tudjátok, ki vagyok én?! Hallottatok már a világ legnagyobb hőséről, Héraklészról? És úgy, hogy Herkules? Herki? NEM HERKI! Egy görög srácról van szó, úgyhogy maradjunk a Héraklésznál! Na, szóval ez a Héraklész ‒ nem én vagyok.
Csak majdnem. Én vagyok a féltesója, a nevem Iphiklész. Majdnem egyidősek vagyunk, úgyhogy egy ideig ikreknek is néztek minket. Egész addig, amíg tesóm így kipattintotta magát. Én egy egyszerű földi halandó vagyok, pont, mint ti. A bátyám viszont egy igazi sztár, egy félisten! Rá van akadva a hőstettekre. Például már a bölcsőben megmentette az életemet.
Az úgy volt, hogy Héra, a tesóm mostohaanyja, vagyis hát az apjának, Zeusznak a mostani felesége… Értitek vagy lerajzoljam? Na jó!
Szóval Héraklésznak Zeusz az apja és Alkméné az anyja, aki egyébként az én anyukám is. Zeusz mostani felesége, Héra, ki volt akadva a férje előző gyerekére, és el akarta pusztítani a kis Héraklészt.
Én meg csak rosszkor voltam rossz helyen.
Mi Héraklésszal akkor kábé négy hónaposak voltunk. Én akkoriban fedeztem fel a hüvelykujjam.
– Tekeregjetek, kússzatok csendben a porban a bölcsőig, hol Zeusz fattya fekszik! – sziszegte Héra, mire az egyik kígyó elkezdett fojtogatni. Üvöltöttem, ahogy torkomon kifért. Héraklész erre szerencsére felébredt, és elintézte a dögöket.
Anyánk a nagy kiabálásra berohant. Mikor meglátta a döglött kígyókat, enyhe sokkot kapott. Mondom, négy hónaposak voltunk. Anyám számára akkoriban az volt a nagy szenzáció, hogy a hátamról már a hasamra tudok fordulni. Az ikertesóm meg puszta kézzel megfojtott két kígyót.
Héra is eléggé kiborult a kígyói miatt. Egy sima, megcsalt földi asszony is képes komoly válaszcsapásokra, de itt most a főisten feleségéről beszélünk.
És Héra bosszúszomja legendás volt!
Hóna alá vágta a két döglött kígyóját, és elviharzott az ég felé. Egy felhőről még visszaüvöltötte szegény anyámnak, hogy addig nem nyugszik, amíg ki nem nyiffantja a fattyút. Mármint a tesómat. Ezen a ponton senki nem jósolt volna nagy jövőt Héraklésznak.
Ekkor ért oda az apám, szokás szerint: későn. Anyánk kapkodva vázolta neki a eseményeket. A rázúduló szóáradatból apám meglepő következtetésre jutott.
– Alkméné, adjunk hálát az égieknek, hogy nem történt nagyobb baj! Meg kell állapítanom azonban, hogy kisfunk, Iphiklész csakis Héraklész miatt került bajba! A kígyók nem jelentettek volna rá veszélyt, ha nem fekszenek közös bölcsőben! El kell választanunk őket!
Anyám persze kiakadt.
– Nem, ezt nem tehetjük velük! Születésük óta együtt vannak, összetartoznak! Nézd, most is hogy
összebújnak, mintha csak értenék, mit mondasz! Olyanok, mintha ikrek lennének!
– De nem azok – mondta sötét arccal Amphitrüón.
Szerencsére anyánk komoly műsort rendezett. Azt kiabálta, hogy mi mind a ketten az ő fiai vagyunk, és ha Amphitrüón bármelyikünket is kitagad, ő azonnal csomagol, és már itt sincs, elhúz a gyerekkel. Na, ez végül hatott apámra, rendesen lesápadt. Egy ideig csak állt ott összeszorított szájjal, aztán kipréselte magából, hogy rendben van, most az egyszer még megbocsát Héraklésznak, DE ha még egyszer veszélybe fog sodorni engem, tényleg elküldi messzi vidékre nevelőszülőkhöz.
Hát így nevelkedtünk a féltesómmal apám, Amphitrüón király udvarában közös anyukánk védőszárnyai alatt.
Aztán hatéves korunktól király ̄képzőbe jártunk.
Osztálytársunk volt Héra kedvenc unokaöcsikéje, Eurüsztheusz is. Teljesen rá volt kattanva Héraklészra, folyton a nyomában járt, és mindig valamivel fárasztotta. Például hogy írt neki egy naphimnuszt.
Elég kínos volt, hogy mennyire rajong a tesómért. Egyszer Héraklész megunta a nyomulást, elvette. a lantját, és ráült. A lant persze ripityára tört. Ahogy Rüszti szíve is.
Szerencsére koedukált osztály volt: velünk járt a thébai király lánya, Megara is. Azt hiszem, mind a hárman bele voltunk zúgva rendesen.
Megara persze minket észre sem vett Rüsztivel.
– Az ott egy hely melletted, Héraklész? – kérdezte a lány mosolyogva.
– Aha! – nyögte bambán Héraklész, és kicsit félrehúzódott, hogy helyet adjon maga mellett.
Megara leült a tesóm mellé, mi meg Rüsztivel lógó orral vettük tudomásul a nyilvánvaló és elkerülhetetlen vereséget.
– Tipikus! Annyira tudtam, hogy ez lesz!
– Fogd be, Rüszti! – böktem oldalba a könyökömmel.
De a kínjainknak ezzel még nem volt vége, mert végig kellett hallgatnunk az ismerkedésüket is.
– Hallod, neked mivel foglalkozik az apukád amúgy? – érdeklődött a lány. Héraklész komolyan ráncolta a homlokát, mintha valami fogós kérdést kapott volna.
– A... a... a nevelőapám király.
– Az király!
– A tied is?
A tanítónk egy Linosz nevű pasas volt.
Héraklész már gyereknek is elég balhés volt, de akkor durvultak el igazán a dolgok, amikor elkezdett kamaszodni.
Kábé az összes tanórát széttrollkodta. Linosz egyetlen mondatot sem tudott végigmondani.
– Gyerekek, ez ma egy különleges nap, mert...
– Elmarad az óra?
– Nem, Héraklész, nem marad el, sőt! Szakfelügyelő érkezik!
– SZAGfelügyelő?
És persze mindig Eurüsztheuszon csattant az ostor.
– Tényleg, milyen szag van itt? – fintorgott a tesóm. – Rüszti, elengedtél egy galambot?
– Mi?!
Héraklész annyit szadizta, hogy Rüszti rajongása eddigre már sértett utálatba fordult.
Linosz előtt elég sok tanítónk kapott ideg-összeroppanást, de azon a napon, a szakfelügyelő látogatásakor a mi szegény pejdagógoszunknak nem csak az idegrendszere roppant össze.
– Á, már itt is van a szakfelügyelő asszony! Micsoda megtiszteltetés! – buzgólkodott a pejdagógosz.
– Gyerekek, vegyük elő a kozmogónia-munkafüzetet!
Héraklész persze nem fogta vissza magát holmi szakfelügyelő kedvéért.
– Ne már, utálom a kozmót!
Linosz kezdetben megpróbált a dologhoz jó képet vágni.
– Nahát, Héraklész, több érdeklődést mutathatnál a tantárgy iránt, lényegében a családfádról van szó!
– Rohadt sok idegen szó!
– Akkor nézzünk is párat! Mi volt a világ ősállapota?
– Jó, ezt még én is tudom: Káosz.
– A káosz, helyes! És mi borult a világra a teremtés előtt?
– Mi? A kávé?
– Nem, hanem a sötétség, ahogy a te agyadra is, Fiam!
– Nüx, helyes! És nászukból született, na ki? Héraklész?
– Passz.
Linosz sajnos nem vette észre, hogy Héraklész kezd befeszülni, és tovább folytatta a feleltetést.
– Nem passz, hanem? Megara?
– Erósz?
– Helyes! És miből született Erósz? Hagyjuk Héraklészt is szóhoz jutni!
– Nászukból.
– Ejnye, Megara, nem súgunk! Tehát ezüsttojásból. Héraklész idegesen rázta a lábát. Nehezen viselte el, ha valamiben nem ő volt a legjobb.
– Na jól van, fiam, mentő kérdés: Kronosz és Zeusz viszonya?
– Ez könnyű! – sóhajtott megkönnyebbülten Héraklész.
– Örömmel hallom! Tehát?
– Nagyapám, Kronosz, azt a jóslatot kapta, hogy az egyik gyereke fogja ledönteni a trónról, úgyhogy a születésük után egyből lenyelte az összeset.
Linosz sajnos tovább faggatta.
– És mi lett Zeusz testvéreivel? Folytasd, Héraklész!
– Szóval aztán később Zeusz mérget adott be az apjának, aki egyből kihányta az összes lenyelt gyerekét.
Héraklész a maga részéről lezártnak tekintette a feleltetést, és vissza akart ülni a helyére. De Linosz nemhagyta.
– Hova, hova, Héraklész?! Nézzünk akkor most valami művészeti tárgyat!
– Ne már, tesióra jön!
– Majd.
– Azt mondta a király, hogy mindennap legyen tesi!
– Hogy akarsz súlyemelés után, remegő ujjakkal lantot pengetni?
– Egyáltalán nem akarok lantot pengetni! És nem szokott remegni a kezem, akármennyit gyúrok!
– Halljunk egy isteni invokációt! „Jöjj, láthatatlan isten!”
Héraklész kézbe vette a lantot, és megpróbált rajta játszani valamit. De már az első fals hangnál ingerülten félredobta a hangszert.
Nem szerette, ha valamiben nem tökéletes.
– Nem fogok én itt ezen pöntyögni, én egy félisten vagyok!
– Gyerünk, gyerünk, járjanak azok a virsliujjacskák!
Héraklész erre teljesen bekattant, és kiabálni kezdett.
– Nem fogok pöntyögni! Apám ilyen idős korában már gigászokat meg félszemű küklopszokat gyömöszölt bele a vulkánba!
– Mert nem volt gyerekszobája.
Ezt a hatalmas poént a szakfelügyelő asszony eresztette meg. Közelebb hajoltam, és jól megnéztem magamnak. Valami nem stimmelt ezzel a nővel! Valahonan ismerős. De honnan?!!! Közben Linosz tovább osztotta az észt:
– Köszönd meg nevelőapádnak, Amphitrüónnak, hogy ilyen kiváló nevelésben részesülhetsz!
A szakfelügyelő asszony odasúgta neki.
– ...kőagyú behemót...
– Megadja az esélyt, hogy ne csupán egy kőagyú behemót legyél, aki csak verekedni tud...
– ...zabigyerek...
– És zabigyerekekkel pötyögtetni tele a földet.
És akkor rájöttem: Héra az!
A szakfelügyelő valójában Zeusz felesége, ő oltogatja a pejdagógoszt, hogydühítse fel a tesómat. De miért?!!!
Héraklész elbődült:
– Mit mondtál az apámról?!
Héra odalépett Linosz mellé, és a fülébe súgta.
– Beöltözött Amphitrüónnak...
– Mi az, nem tudtad? A te híres apád, Zeusz, beöltözött Amphitrüónnak, így csalta be magát anyátok
ágyába! Ebből a csalásból lettél te...
Héraklész eddig bírta türtőztetni magát. Felemelte a lantot, és lesújtott. Megara teljesen kiakadt.
– Linosz! Ó, istenek! Ez most miért?
A nagy jajveszékelésre berohant Alkméné és Amphitrüón.
Anyánk sírni kezdett, Héraklész meg hebegve magyarázta, hogy ő nem akarta Linoszt bántani, csak tesióra helyett zenélnie kellett, és akkor elpattant benne valami. Ő szólt, hogy le kell vezetni az energiáit!
Héra erre hangosan felnevetett:
– Tiszta apja!
Amphitrüón összekapta magát az első döbbenetből, és Héraklészra rontott:
– Ez most már több a soknál! Neked elment a maradék eszed, fiam?! Agyonütni egy pejdagógoszt?!
– Ráadásul a szakfelügyelő orra előtt! – toldotta meg Héra.
– Tömlöcbe vele!
Anyánk erre a király lába elé vetette magát.
– Ne!!! Ő nem tehet semmiről, ez Héra átka! – sikoltotta, és az állítólagos szakfelügyelőre mutatott.
Héra ekkor levette az álruháját, és megvetően mondta:
– Persze, ő semmiről nem tehet, a kis ártatlanka!
– Független bíróság fog ítélni felőle! – mondta Amphitrüón.
De a főistenasszony más véleményen volt:
– Nem kell ide bíróság! Szemet szemért, fogat fogért: le kell csapni a fejét!
Ekkor hatalmas mennydörgés rázta meg az épületet, és néhány villámlás és show-elem kíséretében leszállt az égből a főisten, Zeusz.
