A 17 éves Réti Iza a balett megszállottja, hetedik éve a budapesti Balettintézet növendéke. Nagyanyja, a Kossuth-díjas prímabalerina a maga erőszakos módján űzi-hajtja unokáját, hogy sikeres táncossá váljon. Az álmodozó, maximalista Iza nagy vágya, hogy az új tanévben ő táncolhassa el Mária hercegnő szerepét A diótörőben a leghelyesebb fiúnövendék, Tomi partnereként. A lánynak azonban komoly kihívója akad új, szigorú, orosz mesternőjük lánya személyében. A mániákus bizonyításvágy lassan megroppantja Izát, és az önmagáról alkotott kép egyre jobban összekuszálódik benne…
Az első önálló kötetes szerző, Haszán Míra mindössze 18 éves, alig valamivel idősebb regénye szereplőinél, írásmódja mégis arra utal, hogy nem ez lesz az egyetlen kötete.
Haszán Míra: Spicc / pipa (részlet)
Az út alatt megint az Instát bámulom. Borzasztó, ebben az időszakban folyamatosan mások életét fürkészem. Zitáék posztjait általában gyorsan áttekerem, fáj, hogy nincs szükségük rám, de közben valahol meg is értem. Anna sztoriján viszont teljesen kiakadok, megint Tomival közös képet tett ki a próbájukról. Nekem lenne ott a helyem, ez eleve az én szerepem! Vissza fogom szerezni.
Bebizonyítom, hogy tévednek velem kapcsolatban, nem leszek sírós Mária hercegnő, prímabalerina leszek, és tündökölni fogok!
Ahogy belépek az intézet kapuján, az önbizalmam azonnal szertefoszlik. A szörnyen szűk folyosó végtelennek tűnik, tele rosszindulatú tekintetekkel. Egyenesen a próbaterem felé indulok, és úgy érzem, az egész suli engem bámul, mint valami ufót. Bármerre nézek, mindenkinek az arcán vagy grimaszt, vagy fintort látok. Egyszerre hallom az összes sustorgást, és a fejemben szinte már ordítanak.
– Ez meg mit keres itt?
– Most elájul majd, vagy bőgni fog?
– Látod a karját? Para!
Veszek egy nagy levegőt, és kiengedem. Végre a próbaterem ajtajához érek. Benézek az ajtón lévő kis négyzeten, de semmit sem látok. Végül úgy döntök, kopogás helyett inkább meglepem Tomit, és azonnal benyitok.
– Visszajötteeeem!
Bumm! A spicc-cipőm a földön landol: ha valaki meglepődik, hát én. A látvány nem túl fényes, Anna és Tomi ajka szorosan összeér. Tomi izmos karja Anna derekán pihen.
Ledöbbenek, legszívesebben ordítanék, de nem megy, egy hang sem jön ki a torkomon.
Tomi kétségbeesetten arrébb löki a láthatóan elégedett Annát.
– Iza, meg… meg tudom magyarázni! – hebegi. – Anna, menj ki!
Anna felhúzza a szemöldökét, majd megvonja a vállát. – Te tudod – azzal kecsesen kitipeg, de előtte még diadalmasan rám mosolyog.
Legszívesebben hozzávágnám a spicc-cipőmet.
Némán bámulok Tomira, a karomat összekulcsolva magyarázatra várok.
Azonnal bele is vág:
– Iza, borzalmasan sajnálom! Esküszöm, hogy ez a csók csak véletlen volt, nem igazi, nem jelentett számomra semmit! Hirtelen fellángolás a sok próba között, egyszer csak megtörtént, épp amikor váratlanul betoppantál az ajtón…
– Szóval az én hibám? Bocs, hogy megzavartam a románcotokat!
Nagyot sóhajt.
– Ja, hogy még fárasztalak is? – húzom el a számat. – Vagy mi ez a sóhaj?
– Iza, értsd meg, hogy nem én akartam így! De számomra most az előadás a legfontosabb, te pedig… te nem voltál itt… és nagyon úgy tűnt, hogy nem is fogsz visszajönni a próbaidőszak végéig. Nekem nincs balettos nagymamám, engem nem támogat senki.
Ha ezt elszúrom, talán sosem lehetek igazi táncos, és mehetek vissza focizni, apám legnagyobb örömére…
– Jaj, megint ez az önsajnáltatós duma az apáddal! Hidd el, az én családom sem tökéletes, sőt! Mellesleg nem a pihenés kedvéért maradtam otthon, összeestem, rémlik? Az egész a te hibád! Lefogytam, ahogy kérted, éheztettem magamat ezért a szerepért, majdnem kórházba kerültem, erre te lecserélsz Annára?! – Egy utolsó dühös pillantást vetek rá, majd becsapom az ajtót, és kiviharzom.
Végigrohanok a rideg folyosón. Bármit megadnék most egy láthatatlanná tévő köpenyért. Már csak ez hiányzott, megint sírni látnak. Miért győznek mindig ők?
Anna csapata a ronda kék suliszekrények előtt gyülekezik, tipikus gonoszlány-klikk képet sugallva magukról. A mosdónál megállok, gyorsan berohanok. Az ablak felőli radiátorig jutok. Leülök a földre, próbálom visszafojtani a sírást, de nem megy, egyre erősebben tör elő belőlem.
Elvesztem az önuralmam, olyan, mintha szétfolyna körülöttem minden.
– Ne menj oda, Zoé! – hallatszik a vécéfülkék felől egy ismerős hang.
Rögtön elakad a lélegzetem, hallgatózni kezdek.
– Nem lehetsz ilyen kegyetlen! Láttad ma a folyosón? Szörnyen nézett ki, egyértelmű, hogy segítségre van szüksége! – suttogja Zoé.
Képzeletben megjelenik előttem Zita szeplős, dühös arca.
– Azok után, amit tett, én biztosan nem megyek oda hozzá! – érkezik tőle a sértett válasz.
– Figyelj, mindenkivel megesik, hogy nem jön el egy szülinapra, és…
– Nem akármilyen szülinapra, mi vagyunk a legjobb barátai!
Zoé idegesen felszisszen.
– Jó, mindenkivel előfordulhat, hogy elfelejt elmenni a legjobb barátai születésnapjára, ha éppen aznap van az első randija élete szerelmével, és főszerepre készül. Így most jobb?
– Jaj, ne legyél már ilyen rohadt empatikus!
Zoé hangja egyre közelebbről hallatszik.
– Azt csinálsz, amit akarsz, de én nem vagyok szívtelen szörnyeteg, úgyhogy odamegyek hozzá – jelenti ki határozottan.
Egy másodperc múlva bársonyszoknyáját igazgatva kecsesen leguggol mellém. Semmi pénzért nem ülne le a mosdó padlójára.
Szorosan átölel.
– Elmondod, mi történt? – súgja a fülembe.
Erre nehezen tudok mit válaszolni, gondolkozom az opciókon. Azt mégsem mondhatom, hogy semmi különös… Veszek két nagy levegőt, és a szavak maguktól ömleni kezdenek belőlem:
– Katasztrófa! Tomival az elején minden szuper volt, de tényleg, pont, ahogy elképzeltem. Erre ő összejön Annával! El tudod ezt hinni? Miért pont vele?
Zoé realitásérzéke a felszínre tör:
– Honnan veszed, hogy összejöttek?
A csók képe ismét belém villan.
– Láttam őket! Három perce, és a nyelvük egymás szájában volt!!
Zoé arca elárulja, szeretne valami biztatót mondani.
– Ugye, ettől függetlenül eltáncolod a szerepet?
Keserűen felnevetek:
– Ez a másik probléma, most Annáé a szerep…
– Na ne! – hallatszik a mosdókagylók felől Zita felháborodott hangja. Hangos léptek követik, és hosszú árnyék vetül a padlóra. – Vissza kell szerezned!
Elmosolyodom.
Hiányzott Zita makacssága.
– Így, mondjuk, nehéz lesz! – csípi meg a csuklómat Zoé.
– Tudom…
– Ezzel nem segítesz neki, láthatóan biztatásra van szüksége! – mondja határozottan Zita, majd leül mellém, egyenesen egy jókora vízfolt közepébe.
Zoé a szemét forgatja, nem szereti, amikor az ikertestvére hirtelen okosabbnak gondolja magát nála.
Zita buzgón folytatja:
– Nem hagyhatod, hogy Anna nyerjen. Akkor minek estem én el? Komolyan, Iza, erre vágysz hároméves korod óta! Küzdj! Meg tudod csinálni!
Zoé összehúzza vékony, fekete szemöldökét:
– Előbb meg kell erősödnie, ez így nem mehet tovább – mutat rám.
Egyszerre félresikerült kísérleti alanynak, szörnyszülöttnek érzem magam.
– Az a következő lépés. Először szerezze meg a szerepet! – vágja rá Zita.
Átölelem őket, megelőzve az újabb konfliktust közöttük:
– Még nem is kértem bocsánatot az elmúlt időszakért. Ne haragudjatok, tényleg nem ezt érdemeltétek volna… Ki tudlak engesztelni benneteket valahogy?
Zoé ismét a csuklómra mutat:
– Egyél!
Mindenki csak ezt mondja: „egyél”. Mintha ilyen egyszerű lenne.
Nem értik, hogy a fő probléma valójában nem az evés, ez annál sokkal összetettebb.
– Én feltétel nélkül megbocsátok – néz szúrósan Zoéra Zita, majd a gyomra hatalmasat kordul. – Habár pár epres Oreónak örülnék! – teszi hozzá nevetve.
– Áll az alku! – vágom rá.
Zita biztató szövegét átgondolva rájövök, hogy igaza van. Nem érdemli meg Anna ezt a szerepet, engem tizennégy év kemény munka és várakozás fűz Mária hercegnőhöz, ráadásul Anna a pasimat is lenyúlta. Ezt nem hagyhatom annyiban!
Magabiztosan felállok, már tudom, hová kell mennem. Az ikrek utánam loholnak.
– Most meg hová rohan? – lihegi értetlenül Zita.
Zoé a fejét fogja:
– Szerinted? Visszaszerzi álmai szerepét!
Zita szemében büszkeség csillan.
Dinamikus léptekkel visszatérek a próbateremhez, nem kopogok, azonnal benyitok.
Nadja mesternő szigorú tekintettel néz rám, a háttérben javában folyik a próba, pont, ahogy reméltem.
– Nadja mesternő! Szeretném jelezni, hogy megtettem, amire kért! Lefogytam a szerepért. – Félbeszakítana, de folytatom: – Emellett az utóbbi időszakban többet próbáltam, mint valaha, és szeretném bebizonyítani, hogy engem illet a szerep, ahogy ez év elején ki is lett mondva!
Nadja mesternő arca egyre komorabb.
– Életveszélyes így berontani a próba közepén! Mi van, ha épp egy emelésnél csörtetsz be, és emiatt Anna kitöri a nyakát? Gondolkozz egy kicsit!
Hallgatok, várok a valódi válaszra.
– A mindent eldöntő próbán, ha jól emlékszem, kudarcot vallottál, pontosítok, összeestél. Nekem ezzel nem bizonyítottál be semmit – kortyol bele komoran dupla presszókávéjába.
Ismét nyílik az ajtó.
– Itt meg mi történik? – kérdezi a koreográfus értetlenül. Feljebb pöccinti fekete keretes, vastag szemüvegét, majd hasonló színű nyakkendőjét kezdi igazgatni.
– Iza szeretné visszaszerezni Mária hercegnő szerepét, de az utóbbi pár napban nem is volt az intézetben, így nem hiszem, hogy van erre esélye – válaszolja kioktató hangon Nadja mesternő.
– Majd meglátjuk! Szeretek kitartani az eredeti döntéseim mellett, és ha jól emlékszem, Anna a szereposztón kudarcot vallott, így Iza kapta a szerepet.
Nadja mesternő idegesen levágja kisasztalára a csészéjét:
– Ezt nem mondhatja komolyan! Ezek szerint nem fogalmaztam elég világosan: jelen pillanatban Iza vallott kudarcot.
A koreográfus elmosolyodik:
– Nem maga győzködött a második esélyről? Tessék, a két lány most döntetlenre áll. Lássuk, melyikük érdemli meg valóban Mária hercegnő szerepét.
– Nevetséges! – sziszegi Nadja mesternő.
Anna riadtan mered az anyjára. Szájáról tisztán leolvasható a „segíts” szó.
