Cleo szembeszállt a hatalmas New Yorkkal, és úgy tűnik, hogy vesztett. Szinte egyetlen barátja sincs, diákvízuma hamarosan lejár, és a pénze is majdnem elfogyott. Mégsem tud arra gondolni, hogy visszatérjen Londonba. A lány ekkor találkozik a nála húsz évvel idősebb Frankkel, aki nemcsak sikeres, gazdag és sok barátja van, hanem még New Yorkot is kívül-belül ismeri. Az események ezután felgyorsulnak, a kezdeti szerelem hamarosan házassághoz vezet. Idővel viszont mégis úgy látszik, talán elkapkodott döntés volt. Coco Mellors regénye egy humoros és szép történet a szerelemről, a tökéletesség kereséséről és az őszinte hibákról. Olvass bele!
Coco Mellors: Kleopátra és Frankenstein (részlet)
Ford. Csonka Ágnes
December
A lány már a liftben állt, amikor a férfi belépett. A férfi biccentett, aztán megfordult, és hangos csattanással behúzta a vasajtót. A Tribeca egyik átalakított gyárépületében voltak, ahol szokatlan módon még most is teherlift működött. Csak ők ketten álltak ott egymás mellett, és maguk elé bámultak, miközben a szerkezet mozgásba lendült. Az ajtó fémrácsa előtt elsikló betonfalat figyelték.
– Te miért mész ki? – A férfi a kérdést a levegőhöz intézte, anélkül, hogy a lány felé fordult volna.
– Tessék?
– Engem jégért küldtek – folytatta a férfi. – Neked mit kell venned?
– Ó, Megyek haza.
– Fél tizenegykor, szilveszter este? Ez vagy a legszomorúbb, vagy a legbölcsebb dolog, amit valaha halottam.
– Akkor a kedvemért mondjuk azt, hogy a legbölcsebb – felelte a lány.
A férfi ezen nagyvonalúan felnevetett, bár a lány nem érezte különösebben szellemesnek a megjegyzését.
– Brit vagy? – kérdezte a férfi.
– Londoni.
– Olyan érzés hallgatni téged, mint amikor az ember beleharap egy Granny Smith almába.
Most a lány nevetett fel, kevésbé önfeledten.
– Az milyen érzés?
– Egy szóval? Harsogó.
– És más, mint egy Pink Ladybe vagy egy Golden Deliciousbe harapni?
– Egy almaszakértő. – A férfi elismerően bólintott. – De őrültség lenne azt sugallni, hogy a kiejtésed akár csak nyomokban is emlékeztet egy Golden Deliciousre. Az egy amerikai középnyugati akcentus.
Halk csattanással leértek a földszintre. A férfi kinyitotta az ajtót, és maga elé engedte a lányt.
– Különös ember – szólt hátra a lány.
– Tagadhatatlan – A férfi előreszaladt, hogy kinyissa előt te az épület ajtaját. – Elkíséred ezt a különös embert a boltba? Muszáj hallanom tőled még pár szót.
– Például mit?
– Például azt, hogy aluminium.
– Az alumíniumra gondolsz?
– Á, ott van! – A férfi a füle mögé kapta a kezét gyönyörűségében. – Az a hosszú magánhangzó! Alumínium. Teljesen kikészít.
A lány igyekezett szkeptikusnak tűnni, de a férfi látta rajta, hogy szórakoztatja a párbeszéd.
– Könnyen kikészülsz – jegyezte meg a lány.
A férfi ekkor meglepetésére megállt, hogy ezt őszinte komolysággal átgondolja.
– Nem – szólalt meg végül. – Nem készülök ki könnyen. Az utcán álltak. Szemben, egy neonfényreklámokat árusító üzlet előtt sárgában, rózsaszínben és kékben fürdött a járda. MILLER LITE. ÉLŐ SZTRIPTÍZ. FEST ÉS TISZTÍT.
– Merre van? – kérdezte a lány. – Jól jönne még egy doboz
– Úgy két sarokra, – A férfi kelet felé mutatott. – Hány éves vagy?
– Huszonnégy. Elég idős ahhoz, hogy dohányozzak, ha esetleg rám akarnál szólni, hogy nem kéne.
– Tökéletes életkor a dohányzáshoz – felelte a férfi. – Elraktározott idő, mely megold és kielégít. Így szól a Larkin-vers?
– Jaj, ne idézz nekem verseket! Még véletlenül én készülök ki.
– „A villamos testet énekelem! – szavalta fennhangon a férfi. – Seregestől ölelnek, akiket szeretek, és én is ölelem őket”
– Blablabla! Ezt nem hallgatom tovább!
A lány a fülére szorította két tenyerét, és futva indult el a férfi előtt az utcán. Egy diadalmas popszámot bömböltető kocsi száguldott el mellette. A férfi a lámpánál utolérte a lányt, ő pedig óvatosan leengedte a kezét. Rózsaszín hasítottbőr kesztyűt viselt. Az arca is rózsaszínű volt.
– Ne aggódj, csak ennyire emlékszem belőle – szólalt meg a férfi. – Biztonságban vagy.
– Le vagyok nyűgözve, hogy egyáltalán emlékszel belőle valamire.
– Idősebb vagyok nálad. Az én generációmnak ezeket még kívülről meg kellett tanulnia az iskolában.
– Mennyire idős?
– Idősebb. Mi a neved?
– Cleo – felelte A férfi bólintott.
– Illik rád.
– Hogyhogy?
– Kleopátra, a férfiak legnagyobb kicsinálója.
– De én simán csak Cleo vagyok. Téged hogy hívnak?
– Frank – felelte
– Ez minek a rövidítése?
– Mi a fenének lehetne a Frank a rövidítése?
– Nem is tudom. – Cleo elmosolyodott. – Frankfurti virsli, frankofónia, Frankenstein…
– A Frankenstein jól hangzik. Szörnyek teremtője.
– Szörnyeket teremtesz?
– Olyasmi – felelte – Reklámokat készítek.
– Biztos voltam benne, hogy író vagy – jegyezte meg a lány.
– Miért?
– Harsogó – vonta fel a szemöldökét
– Alapítottam egy reklámügynökséget – folytatta. – Hozzánk jönnek azok, akik íróként nem boldogultak.
Tovább gyalogoltak, amíg meg nem találták a nonstop nyitva tartó, kivilágított boltot a sarkon, előtte kétoldalt vödrökben nehéz fejű rózsák és habos szegfűk sorakoztak. Frank kinyitotta Cleo előtt a csilingelő ajtót. Az üzlet vakító neonfényében néztek először nyíltan egymásra.
Frank Cleo becslése szerint a harmincas évei végén vagy a negyvenes évei elején járt. Kedves szeme van, ez volt Cleo első gondolata. Amint találkozott a tekintetük, azonnal mosolygós ráncokba húzódott. A hosszú, seprűs szempillák hozzáértek a szemüveg lencséjéhez, meglepő lágyságot kölcsönözve szögletes arcának. Gyapjúszerű, sprőd, göndör, sötét, a fejtetőn enyhén ritkuló haj. Most, hogy magán érezte a lány tekintetét, zavartan végigsimított rajta. A bőre a keze fején és az arcán is szeplős, a tél ellenére napbarnított. Színben passzolt a jól szabott kabátba betűrt vörösesbarna kasmírsálhoz. Egykori táncosra jellemző, vékony, energikus alkata volt – takarékosságot és intelligenciát sugalló test. Cleo elismerően elmosolyodott.
Frank visszamosolygott rá. A többséghez hasonlóan neki is a lány haja tűnt fel először. Aranyszínű függönyként hullott a vállára, és szétnyílva felfedte a várva várt első felvonást: az arcát. Az arca pedig önmagában kész dráma volt. Frank ösztönösen érezte, hogy órákon át el tudná nézni. Cleo vastag fekete tussal húzta ki a szemhéját a 60-as évek stílusában, a vonal végét apró aranycsillag díszítette. Az arcát is valamiféle aranyosan csillámló púder fedte: úgy csillogott a fényben, mint a pezsgő. Nehéz báránybőr kabátot viselt, az imént látott rózsaszín hasítottbőr kesztyűvel, a fején pedig fehér gyapjúbarettet. Krémszínű, hímzett cowboycsizmát vett fel hozzá. Minden átgondolt volt rajta.
Frank, aki élete nagy részét szép emberek társaságában töltötte, még soha nem találkozott hasonló külsejű nővel.
Cleo zavarba jött, hogy Frank leplezetlenül bámulja, és elfordult, hogy szemügyre vegyen egy szerencsétlenségére épp konzerv macskaeledellel megrakott polcot. Aggódott, hogy túlságosan erős sminket visel, és úgy néz ki a fényben, mint egy bohóc.
– Testvér – szólt oda Frank a pult mögött álló férfinak. – Boldog új évet!
A férfi felpillantott az újságból, amelyben épp a szülőhazája kormánya által szentesített kínzásokról olvasott egy cikket. Nem értette, miért gondolja ez a fehér ember, hogy testvérek, de aztán elmosolyodott.
– Neked is – felelte.
– Merre van a jég?
– Nincs jég – vont vállat az eladó.
– Melyik élelmiszerboltban nem árulnak jeget?
– Ebben – válaszolta a férfi.
Frank megadóan emelte fel a kezét.
– Oké, nincs jég. – Cleo felé – Kérsz cigit?
Cleo már végignézte a polcon sorakozó cigaretták árát. Elővette a tárcáját – Frank észrevette, hogy valójában nem is tárca, hanem egy cigarettapapírral kitömött bársonyzacskó. Hosszú ujjai tétován belekotortak.
– Tudja, mit? – szólalt – Van itt pár sodrópapír. Csak egy zacskó dohányt kérnék. Egy kis zacskót. Mennyi lesz?
Frank az eladót nézte, aki teljes testtel Cleo felé hajolt, amikor a lány megszólította.
Mint amikor egy gleccser jege belezuhan a tengervízbe: elolvadt.
– Gyönyörű lány – motyogta – Mennyit akarsz érte fizetni?
Cleo nyakán vörös pír indult el felfelé.
– Hadd hívjalak meg erre – szólt közbe Frank, és lecsapta a hitelkártyáját a pultra. – És… – Felkapott egy tábla tejcsokoládét. – Még erre is. Ha esetleg megéheznél.
Cleo hálás pillantást vetett rá, de nem tétovázott.
– Egy csomag Caprit kérek – közölte. – A rózsaszínt.
Kilépve végigpásztázta az utcát.
– Ma este nem fogsz taxit kapni – jegyezte meg Frank. – Merre laksz?
– Az East Villageben – felelte a lány. – A Tompkins Square Park közelében. De gyalog megyek, nincs túl messze.
– Elkísérlek – jelentette ki Frank.
– Nem, dehogy! – tiltakozott a lány. – Nagyon mesz sze van.
– Nem azt mondtad, hogy nincs messze?
– Lemaradsz az éjfélről.
– Leszarom az éjfelet – vágta rá Fránk.
– És a jég?
– Igazad van. A jég fontos.
Cleo arca megnyúlt. Frank felnevetett. Elindult északi irányba, így a lánynak nem volt más választása, mint követni. Frank oldalra pillantva látta, hogy a lány ott trappol mellette, és lelassított.
– Nem fázol?
– Ó, dehogy! – felelte a lány. – És te? Nem kéred a chapeau-mat?
– A midet?
– A sapkámat. Barett, úgyhogy általában franciául beszélek vele.
– Beszélsz franciául?
– Csak Olyanokat tudok mondani, hogy „Chocolat chaud avec chantilly”, meg „C’est cool mais c’est fou”.
– Ez mit jelent?
– „Forró csokoládé tejszínhabbal”, és „Ez menő, de őrült”. Mindkettő meglepően hasznos mondat. Szóval kéred?
– Nem hiszem, hogy nekem jól áll a barett.
– Butaság – felelte – Sapka az egész világ.
– Tudod, mit? – Frank leemelte a sapkát Cleo fejéről, és a sajátjára húzta. – Igazad van.
– Magnifique – vágta rá a lány. – Allez!
Fotó: Libri Kiadó / Zoe Potkin
