Umberto Eco (1932-2016) olasz író, középkorkutató, szemiotikaprofesszor tudományos pályafutása során több amerikai egyetemen is tanított. 2008-ban Atlantában az Emory Egyetemen tartott egy előadássorozatot, melynek szövegeit most először adták ki szerkesztve, olaszra fordítva, ebből a La Repubblica közölt egy részletet. A milánói La nave di Teseo kiadónál megjelent kötet címe Confessione di un giovane romanziere (a.m. Egy fiatal regényíró vallomásai). A cím arra utal, hogy bár A rózsa neve megjelenésekor 48 éves volt, regényíróként Eco kezdőnek tartotta magát.
Az író emlékei szerint 1978-ban egy kis kiadónál dolgozó barátja arról beszélt neki, hogy kifejezetten nem írókat, hanem politikusokat, szociológusokat, orvosokat kér meg arra, hogy írjanak egy-egy detektívtörténetet.
Eco azt felelte, őt nem érdekli a kreatív írás, és hogy biztos benne, abszolút alkalmatlan arra, hogy jó párbeszédeket írjon.
Majd, maga sem tudta miért, közölte, hogy ha valamilyen véletlen folytán mégis detektívtörténetet írna, abból egy 500 oldalas kötet lenne és egy középkori kolostorban játszódna. Barátnője udvariasan hárított, mondván, nem érdekli egy ötlettelen tucatkönyv.
Amint Eco hazaért, átkutatta az egyik fiókját, és talált egy több éves jegyzetet, melyre néhány szerzetes nevét írta fel. Az író szerint ez azt mutatta, hogy valahol tudat alatt már korábban elkezdett dolgozni benne a regény, csak ezt sokáig nem ismerte fel. A jegyzet írásakor azt gondolta, „érdekes lenne megmérgezni egy szerzetest, miközben egy titokzatos könyvet olvas”, de akkor nem jutott ennél tovább. Ezután a felismerés után kezdte el írni A rózsa nevét. Az előadáson párhuzamként felidézte a francia romantikus költő, Lamartine esetét, aki számtalanszor állította, hogy az egyik legjobb verse mágikus körülmények között született: egy este az erdőben sétált és az ihlet mintha villámcsapásként érte volna. Csakhogy a költő halála után megtalálták a vers számtalan, az évek során többször is átírt változatát.
Miután megjelent a regény, sokszor kérdezték Umberto Ecótól, miért döntött az írás mellett, amire általában a pillanatnyi hangulata szerint válaszolt, de utólag ezeket mind hamis indoknak érezte. Végül arra jutott, hogy az egyetlen őszinte válasz az: azért, mert élete egy bizonyos pontján úgy érezte, hogy ezt akarja tenni. Amikor interjúkban arról faggatták, hogyan írja a regényeit, rendre azt válaszolta, „balról jobbra”, ám később rájött, hogy ez néhány országban zavart okozhat.
Az író emlékei szerint a kritikusok újabb és újabb elméletekkel álltak elő arról, hogyan is született A rózsa neve. Eleinte csodaszámba menő inspirációt emlegettek, majd amikor nagy siker lett, valamiféle titkos receptet. Később azzal is meggyanúsították, hogy számítógépes programok segítségével írta a regényt, elfeledkezve arról, hogy a könyv írása idején még csak nagyon egyszerű, legfeljebb rövid levelek írására alkalmas szövegszerkesztők léteztek.
A regényt azért tudta mindössze két év alatt megírni, mert egyáltalán nem kellett külön kutatómunkát végeznie a középkorról,
hiszen a szakdolgozatától kezdve folyamatosan a témával foglalkozott. Közel harminc évnyi tudományos munka állt mögötte, „csak ki kellett választanom, amire szükségem volt”, állította Eco. A későbbi regényeit ezzel szemben négy-nyolc évig is eltartott befejezni.
S hogy mi történt azalatt, míg egy regény megszületett? Dokumentumok után kutatott, különböző helyeket látogatott meg, térképeket rajzolt és épületek alaprajzait vázolta fel. Eco néha a szereplői arcát is megrajzolta, A rózsa neve esetében például az összes szerzetesét (a 2023-mas magyar kiadásban először szerepelnek a szerző rajzai is – a szerk.).
A felkészülés mindig olyan volt számára, mintha egy elvarázsolt kastélyban élne, elmenekülve a valóság elől. Ilyenkor sem a családja, sem a barátai nem tudták, mit csinál. „Úgy teszek, mintha valami mást csinálnék, de valójában állandóan ötleteket, képeket, szavakat keresek a történetemhez” – mondta az előadáson. Tehát például ha egy középkori történeten dolgozott, és meglátott közben az utcán egy piros sportkocsit, akkor az a szín később valószínűleg felbukkant a szövegben, például egy miniatúra leírásakor.
