1989. február 14-én, néhány hónappal azután, hogy megjelent Salman Rushdie negyedik regénye, A sátáni versek, Irán legfőbb vallási-politikai vezetője, Ruholláh Homeini ajatollah arról értesítette a világ „bátor muszlimjait”, hogy halálra ítélte a könyv szerzőjét, valamint annak fordítóit és kiadóit is, mivel megsértették az iszlámot. (A könyvbe itt beleolvashatsz.)
Homeini azt mondta, a gyilkosságo(ka)t haladéktalanul végre kell hajtani.
Az irodalmi életben és a köznyelvben ezután kezdték el használni a fatva fogalmát, és szinte mindenki úgy értelmezte, mint „muszlim vallási vezető által hozott rendelkezés” vagy „kiátkozás”. Sőt nem ritkán egyenesen a „halálos ítélet” szinonimája lett. Az író majdnem tíz évig bujkált, japán fordítóját megölték, olasz fordítóját és norvég kiadóját életveszélyesen megsebesítették, és a verdikt állítólag szerepet játszott az 1993-as sivasi vérengzésben is, amikor szélsőségesek felgyújtottak egy szállodát, ahol aztán 37 író és zenész lelte halálát (arról, hogy miért sérti a hívőket, ha valaki nem hisz, ebben a cikkben írtunk).
Rushdie a kétezres években azonban New Yorkba költözött, és újra több nyilvános szereplést vállalt (ekkoriban Friderikusz Sándor is meginterjúvolta). 2022. augusztusában épp beszédet készült mondani, amikor egy férfi a színpadra rohant és tizenötször megszúrta. Az író túlélte a merénylet, de egyik szemére megvakult és más maradandó sérüléseket is szerzett.
Ennek a támadásnak, valamint az utána következő felépülésnek és lelki rekreációnak a krónikája a Kés című kötet,
melynek magyar kiadása A sátáni versekhez hasonlóan Greskovits Endre fordításában a világpremier után nem sokkal, április 30-án jelenik meg a Helikonnál.
Az évforduló apropóján a Kés szerkesztője, Nemes Krisztián arról írt a Nyugati Tér blogon, hogy a fatvát sokan félreértelmezték a közbeszédben, mert ez valójában „nem kötelező erejű jogi vélemény, ajánlás, iránymutatás, ha úgy tetszik: életvezetési tanácsadás, amelyet egy jogtudós (mufti) ad olyan kérdésekben, amelyekben a kérdező kevésbé jártas vagy bizonytalan”. A választ tehát nem kell egy az egyben elfogadni, másik jogtudóst is meg lehet kérdezni a témáról, ami lehet apró-hétköznapi dolog, de általános erkölcsi kérdés is. Nemes szerint
Homeini „felhívása a gyilkosságokra a muszlimok saját jogi kategóriái és hagyományai alapján sem lehetett fatva. Sem tartalmilag, sem formailag”.
Mint Nemes Krisztián fogalmaz, akkoriban komoly közéleti vita bontakozott ki azzal kapcsolatban, hogy meddig mehet el egy irodalmi mű, sérthet-e vallási érzékenységeket. Voltak, akik blaszfémiával és hitehagyással vádolták Rushdie-t, mások azzal érveltek, hogy egy műalkotásnak joga van megkérdőjelezni akár vallási dogmákat is. „Csakhogy éppen a fatva előbb említett, kifejezetten pluralista és nyitott koncepciója mutat rá arra, hogy a muszlimok többsége vallási kérdésekben sem »érzékenyebb« más vallások híveinél. Azaz Homeini felhívásának és a Rushdie-val szembeni gyilkos indulatnak nem sok köze van a hagyományos értelemben vett valláshoz. Annál több az autoriter politikához, amely mindig és mindenhol korlátozni igyekszik a művészet szabadságát (...). A Homeini által meghozott halálos ítélet tehát végső soron nem volt más, mint egy autokrata vezető bornírt támadása a művészet ellen, amely lényegét tekintve nem különbözött a nácik könyvégetésétől vagy a tálibok szoborrombolásától” – írja a szerkesztő.
Rushdie Az igazság nyelvei című esszégyűjtemény néhány írásához hasonlóan új könyvében is amellett érvel, hogy A sátáni versek kiváltotta gyűlölethullámnak nem sok köze van vallási-teológiai kérdésekhez, annál több a gyilkos ideológiák szolgálatába álló szellemi sötétséghez. Rushdie a kötetben támadójával elképzel egy hosszú beszélgetést, ami Nemes Krisztián szerint arról tanúskodik, hogy az író továbbra is rendületlenül hisz abban, az irodalom és a művészet az egyetlen eszköz, amellyel szembeszállhatunk a világban mind jobban terjedő elnyomással és ostobasággal.
