A sátáni versek magyarországi megjelenése egészen speciális, hiszen 2004-ben egyszer már megjelent egy kiadás egy Konzorcium nevű kiadónál, akkor még a fordító nevének feltüntetése nélkül. A 2014-es kiadást viszont már ön fordította. Mikor hallott először a könyvről, és milyen benyomásokat őriz a szöveggel való első találkozásról?
Emlékeim szerint A sátáni versek kiadásával először – miután az Európa Kiadó nem vállalta a kockázatot – az akkor még a Vágvölgyi B. András vezette Magyar Narancs próbálkozott a ’90-es évek elején. Meg is keresték a Rushdie-fordító Falvay Mihályt, aztán ha jól tudom, Bart Istvánt is, majd mivel egyikük sem vállalta a fordítást, engem. A különböző fordítókat ért atrocitásokról szóló hírek hallatán azonban én sem vállaltam a feladatot. Nem tudom, megkerestek-e még valakit, mindenesetre egy idő után elálltak a kiadástól.
A Konzorcium-féle fordítást természetesen nem én „követtem el”, nem is kerestek, bár akkorra már egy-két Rushdie-könyvet lefordítottam.
A sátáni versek gyakorlatilag utolsó darabja egy lazán kapcsolódó trilógiának, amelynek első két kötete Az éjfél gyermekei és a Szégyen. Minőségében semmivel nem marad ezek alatt, úgyhogy amikor 2014-ben elvállaltam, hogy az Ulpius-ház számára lefordítom (a Helikon 2017-es kiadása ennek a gyakorlatilag változatlan utánnyomása), már egészen meghitt viszonyban voltam Rushdie műveivel, és nem ért csalódás. Persze hozzá kell tennem, hogy a könyv körüli botrányok nyilván árnyalhatták kissé az akkori megítélésemet. Ma úgy gondolom, A sátáni versek szerves része az életműnek, kihagyhatatlan könyv.
Salman Rushdie-t pénteken támadták meg a New York állambeli Chautauqua Intézetben. Már a színpadon volt, és épp a szólásszabadságról beszélt volna egy száműzetésben élő művészeknek szervezett rendezvényen. A Booker-díjas író elleni támadás az egész irodalmi életet sokkolta.
Tovább olvasokAnnak idején nemcsak Rushdie-t fenyegették, de megtámadták az olasz és a japán fordítóját is. Volt önben bármi félelem vagy tartózkodás emiatt? Befolyásolták az előzmények bármilyen módon?
Miután Rushdie tízévnyi brit „gondoskodás” után átköltözött New Yorkba, úgy tűnt, megszűntek a fenyegetések. Ezért is gondoltuk úgy annak idején az Ulpius-háznál, hogy most már eljött az ideje egy rendes kiadásnak. Maga a szerző is úgy ítélte meg, hogy megszűnt a veszély, úgyhogy a fordításkor már én sem foglalkoztam ilyesmivel.
Rushdie prózája egy hömpölygő, magával ragadó, sokrétegű szöveguniverzum. Fordítójaként hogyan jellemezné ezt a regényét? Volt-e bármi, ami műfordítóként különösebb nehézséget vagy kihívást jelentett?
Mint már említettem, addigra én már több mint fél tucat Rushdie-könyvet lefordítottam, ezért meglehetősen „összecsiszolódtam” a szerzővel. Nehézséget nem láttam a szövegben, viszont ami – már sokadjára – megfogott, az az író tiszta logikája és ellenállhatatlan humora volt.
Éppen azért, mivel Rushdie több regénye is az ön fordításában jelent meg magyarul, talán mindenkinél jobban érzi és ismeri a prózáját – megítélése szerint A sátáni versek hol helyezkedik el az életműben? Nem áll fenn annak a veszélye, hogy csak a tiltakozások, a fatva és a mostani merényletkísérlet miatt fogunk emlékezni rá?
Nem, ez a veszély biztosan nem áll fenn. Az, hogy a fanatikusok ekkora csinnadrattát csaptak körülötte, minden bizonnyal jócskán megnövelte az eladásokat, de ha ettől elvonatkoztatok, akkor én ma visszatekintve valahol Az éjfél gyermekei és A mór utolsó sóhaja magaslatain helyezném el az életműben.
