Salman Rushdie

A sátáni versek

Ford.: Greskovits Endre, Helikon, 2017

Megveszem

Egy hete egy amerikai irodalmi rendezvényen késsel sebesítette meg egy férfi Salman Rushdie-t. Az író korábban tíz évig bujkálni kényszerült, miután A sátáni versek című regénye miatt fatvát adtak ki ellene, és vérdíjat tűztek ki a fejére. Rushdie élete az elmúlt években ugyanakkor saját bevallása szerint is normalizálódott. A merényletkísérlet ugyanakkor ismét ráirányította a figyelmet a regényre, amelyből támadója - a kihallgatásán ezt mondta - mindössze két oldalt olvasott el. A regény maga szól életről és hitről, szabadság- és istenkeresésről, Keletről és Nyugatról, valamint arról is, hogy az ember, bárhogy kapálódzik ellene, élete végéig ott hordozza magában a szülőföldjét. Magyar fordítója, Greskovits Endre azt mondta róla, hogy a kötet szerves része az életműnek és kihagyhatatlan könyv.

Rushdie amúgy A sátáni versek megjelenése után sem visszakozott, hanem amellett érvelt, hogy a vallási szövegeket lehet a vallási hagyományon kívül is értelmezni. „Miért ne vitatkozhatnánk az iszlám vallásról?” – vetette fel egy 2015-ös interjúban. Aki azonban a szent szövegeket szabadon értelmezi, elkerülhetetlenül szembetalálja magát azokkal, akik az adott szöveget Isten szó szerinti kinyilatkoztatásának és szavának tekintik, ez a feszültség az, ami a leginkább feloldhatatlannak tűnik - írtuk korábbi cikkünkben.

Mutatunk egy részt a könyvből!

Salman Rushdie: A sátáni versek (részlet)

A londoni járat felszállt, hála annak a varázstrükknek, hogy az apró termetű, negyvenes férfi mindkét kezén keresztbe tette két ujját, és körözött a hüvelykujjával, miközben nemdohányzó, ablak melletti üléséből nézte, ahogy szülővárosa lehull róla, mint a kígyóbőr, majd megkönnyebbült kifejezés suhant át az arcán. Ez az arc jóvágású volt a maga savanyú, előkelő módján, ajka széles, vaskos, lefelé görbülő, utálkozó rombuszhaléra hasonlított, szemöldöke pedig vékony, s éles ívet írt le a világot valamiféle éber megvetéssel figyelő szem fölött. Szaládín Csamcsá úr gondosan felépítette az arcát – több évig tartott, mire rendbe hozta –, és most már sok éve egyszerűen úgy gondolt rá, mint a sajátjára, hiszen el is felejtette már, hogy miképp festett azelőtt. Kialakított továbbá egy arcához illő hangot magának, amelynek bágyadt, szinte lusta magánhangzói zavarba ejtő ellentétben álltak a mássalhangzók rövidre vágott hirtelenségével. Az arc és a hang együttese hatásos volt; ám szülővárosának meglátogatása során, melyre tizenöt éve először kerített sort (meg kell jegyeznem, pontosan ennyi ideig tartott Dzsibríl Faristá filmsztári pályafutása is), furcsa és aggasztó dolgok történtek. Sajnálatosan úgy állt a helyzet, hogy a hangja (először), majd ezt követően

maga az arca kezdte cserbenhagyni.

Akkor kezdődött – Csamcsá, miközben hagyta, hogy ujjai pihenjenek, és némiképp feszengve azt remélte, hogy utastársai nem vették észre utolsó megmaradt babonáját, lehunyta a szemét, és kicsit megremegett a borzadálytól –, amikor néhány héttel ezelőtt keletre repült. Tompa álomba zuhant magasan a Perzsa-öböl vidékének homoksivatagai fölött, és álmában meglátogatta egy furcsa idegen, egy üvegbőrű ember, aki gyászosan kopogott ujjaival az egész testét beborító vékony, törékeny hártyán, és könyörgött Szaládínnak, hogy segítsen rajta, hogy szabadítsa ki bőrének börtönéből. Csamcsá fogott egy követ, és törni kezdte az üveget. A vér azonnal csipkemintásan szivárogni kezdett az idegen testének repedt felszíne alól, és amikor Csamcsá megpróbálta kiszedni a szilánkokat, a másik felüvöltött, mert húsa darabokban jött ki az üveggel együtt. Ekkor egy légikisasszony hajolt az alvó Csamcsá fölé, és törzsének könyörtelen vendégszeretetével megkérdezte: kér valami inni, uram? egy italt?, mire az álomból felbukkanó Szaládín azon kapta magát, hogy beszéde megmagyarázhatatlanul átvált a bombayi ütemre, amelyet oly szorgosan (és oly régen!) levetkőzött.

– Accshá, hogy mit? – motyogta. – Valami alkoholos italt? – És amikor a légikisasszony biztosította, hogy amit csak kér, uram, minden ital ingyenes, Szaládín megint hallotta a saját áruló hangját: – Rendben, bíbí, adjon egy whiskyt szódával.

Micsoda undorító meglepetés! Összerándulva magához tért, és mereven ült a székében, tudomást sem véve az alkoholról meg a mogyoróról. Hogyan bugyborékolt fel a múltja az átalakult magánhangzókban és szókincsben? Mi jön ezután? Kókuszolajat ken majd a hajára? Hüvelyk- és mutatóujja közé szorítja az orrát, aztán hangosan kifújja, és nyúlós, ezüstös mocsokívet húz elő belőle? Rajongani fog a profi birkózásért?

Miféle ördögi megaláztatások várnak még rá?

Tudnia kellett volna, hogy hiba, ha ennyi idő után hazautazik, hogyan lehetne ez más, mint visszaesés; természetellenes út ez; az idő tagadása; lázadás a történelem ellen; az egész dolog elkerülhetetlen katasztrófa.

Nem vagyok önmagam, gondolta, miközben enyhén remegő érzés tört rá a szíve közelében. Egyébként meg mit jelent ez, tette hozzá keserűen. Végül is „les acteurs ne sont pas des gens”, ahogy a nagy ripacs, Frederick magyarázta a Les enfants du paradis című filmben. Maszk maszk hátán, míg hirtelen csak a csupasz, vértelen koponya látszik.

Felgyulladt az övek bekapcsolására felszólító lámpa, a kapitány hangja légörvényekre figyelmeztetett, légtölcsérek közt lavíroztak. A sivatag imbolygott alattuk, és a vendégmunkás, aki Katarban szállt be, csak szorongatta óriási tranzisztoros rádióját, és öklendezni kezdett. Csamcsá észrevette, hogy a férfi nem kapcsolta be az övét, ezért összeszedte magát, és visszatért legrátartibb angol hangsúlyához:

– Figyeljen, kapcsolja… – mutatta, de az émelygő ember, miközben öklendezett a papírzacskóba, amelyet Szaládín épp időben adott oda neki, a fejét rázta, vállat vont, és így felelt:

– Minek, száhab? Ha Allah azt akarja, hogy meghaljak, meghalok. Ha nem, akkor nem. Akkor mi haszna az övnek?

A fene beléd, India, szitkozódott csendben Szaládín Csamcsá, és hátradőlt az ülésben. A pokolba veled, már rég elmenekültem a szorításodból, nem kapom be még egyszer a horgodat,

nem tudsz visszarángatni.