Ray Bradbury 1920-ban született, amikor nagyjából már lecsengett a spanyolnátha-járvány, ugyanakkor az ő családja sem úszta meg veszteségek nélkül, hiszen két rokona is meghalt a betegségben.

Az író a 2000-es évek elején mesélt Wellernek a járványról, és teljesen le volt döbbenve azon, hogy az 1918-as tragédia mennyire kikopott a kulturális emlékezetből. Bár az 1918-as járvány világszerte legalább 50 millió áldozatot követelt, a 2000-es évek elején már senkit sem foglalkoztatott a spanyolnátha, ami Weller szerint olyan, mintha száz év múlva már senki egy szót sem ejtene a koronavírus-járványról, és annak összes hozadékáról, a közösségi távolságtartástól kezdve a túlcsorduló kórházakon át a gazdasági nehézségekig. Szerinte ha Bradbury ma élne, akkor arra intene minket, hogy sose lépjünk túl a Covid-tragédián.

Bradbury többször is elmondta életrajzírójának, hogy annak idején rengeteg család veszítette el a gyerekét a járvány következtében - az író egyik bátyja, egy ikerpár egyik tagja, még a második születésnapja előtt belehalt a spanyolnáthába, akit aztán egy jeltelen sírba temettek, mert a családnak nem volt pénze arra, hogy sírkövet emeljen. Szintén a járvány áldozata lett Bradbury 23 éves nagybátyja, egy tiszt, akit tehetséges költőként is ismertek.

Az író családját a spanyolnátha lecsengése után is több tragédia sújtotta: Elizabeth nevű lánytestvére például nem volt még egyéves, amikor 1928-ban tüdőgyulladásban meghalt. Weller szerint Bradburyt időnként az a kritika érte, hogy műveiben túlságosan szentimentális és nosztalgikus - életrajzírója viszont úgy véli, hogy Bradburynél a nosztalgia nem holmi hasztalan epekedés volt a múlt után, sokkal inkább a gyász és ezzel együtt az emlékezés egy formája is.

Forrás: Los Angeles Review of Books