Abramović kifejtette, hogy számára az igazság utáni sóvárgás nagyon fontos. Szerinte egy politikai társadalomban az igazság el van rejtve előlünk, és gyakran csak sokkal később tudjuk meg, hogy a velünk megosztott hírek hazugságok voltak. Elmesélte, hogy Tito idején, mielőtt elhagyta Jugoszláviát, mindenki tudott az újságok cenzúrájáról és megtanultak a sorok között olvasni. “Megtanultuk, hogy ha nagy szünetek vannak, amikor nem mondanak semmit, azokat a pillanatokat értelmeznünk kell, keresnünk kell az igazságot, és tudtuk, hogyan értsük őket.” Abramović az Egyesült Államokban él most, és azt tapasztalja, hogy ott a dolgok néha perverzebbek, mert “összetett módokon torzítják el őket a demokrácia nevében, és ez sem az igazság”.
The Continental Literary Magazine néven indított új irodalmi magazint a Petőfi Kulturális Ügynökség. A negyedévente jelentkező lap elsődleges célja a magyar, illetve a közép-európai irodalom exportja az Egyesült Államokba. 
A Covid lezárások idején Abramovićnak leginkább a humor hiányzott. Kifejtette, hogy mivel a munkája komoly, és sokat követel tőle, a hosszú performanszok után nevetésre van szüksége. A humor kelet-európaiként annak idején a legnehezebb helyzeteken is átsegítette: “A humor révén maradunk életben. És nem csak az ártatlan humor révén. A humor sötét és politikailag inkorrekt is tud lenni.”
A politikai korrektség szerinte fojtogató hatású a kreativitásra. Példaként a huszadik század nagy irányzatainak művészeit hozta (futuristák, dadaisták, szürrealisták, konceptuális művészek), akiknek szerinte hihetetlen szabadságuk volt, hogy kifejezzék magukat és a gondolataikat.
A világ legismertebb performanszművésze 50 éve szembesít minket az emberi tűrőképesség határaival, legyen szó akár fizikai, akár lelki fájdalmainkról, soha el nem múló szorongásainkról, vagy a velünk született és tanult szégyenérzetünkről. Az idén magyarul is megjelent Aki átment a falon című önéletrajzi könyvéből most még pontosabban megérthetjük, hogy ezek a sokszor életveszélyes, emberkísérlet-szerű alkotások miként születnek meg, hogyan hatnak a performer személyes tapasztalatai a művekre és hogyan hatnak vissza az alkotások magára a művészre. Ez a hét könyve.
Az interjúban sok szó esett a művészetéről is, ennek kapcsán elmondta, hogy amikor elkezdett dolgozni, még testművészetnek hívták, amit csinált, és ő a saját testét választotta a művészete tárgyaként. Sok kollégája már 20-30 éve felhagyott a performanszokkal, ő viszont élete végéig folytatni szeretné - az életkora lehetőségein belül, persze.
A halálra minden nap gondol, sőt, már a temetését is kitalálta. Szeretné, ha három helyen temetnék el a világ különböző pontjain, ahol a legtöbbet élt: Amszterdamban, Belgrádban és New Yorkban. “(...) szeretném, ha ez az élet ünneplése lenne. Sok-sok mocskos viccet akarok.”
Belgrádban a kortárs művészeti múzeumban még látható Marina Abramovic 50 éves pályafutását összegző retrospektív kiállítás. Abramovic Belgrádban tanult, itt voltak az első performanszai, utoljára 44 éve mutatták be munkáit a városban. A két kiállítás között a világ legizgalmasabb performanszművésze lett, aki projektjeivel nemcsak a saját testi és lelki határait feszegette, de provokatívan foglalkozott a társas kapcsolatokkal, kulturális kérdésekkel, a művész és közönség viszonyával is. A Cleaner című kiállítása 2017 óta járja a világot, megfordult Svédországban, Dániában, Norvégiában, Lengyelországban, Németországban és Olaszországban is, legalább száz alkotás látható a hetvenes évektől. Szerbiában, szülővárosában ér véget a kiállítás turnéja, január 20-ig látható, hülyeség lenne kihagyni.
A performanszai kapcsán beszéltek a dokumentáció kérdéséről is, ami szerinte “egy performanszművészeti alkotásnak nem a valódi megtapasztalása. A valódi élményt az nyújtja, ha abban a térben vagy, ahol a performansz történik. Minden más másodlagos.” Viszont szeretne hagyni valamit az utókornak, ezért döntött a dokumentálás mellett, bár nem hiszi, hogy A művész jelen van című performansza 716 óra 30 percét bárki végignézné.
Művészetében gyakran a test által közvetítve jelent meg a kulturális, a politikai élmények, egyéni vagy társadalmi traumák és tapasztalatok igazsága, olykor önsebzőn, fájdalmasan, testébe beleíródva, mint a Thomas ajkai című akciójában, amikor egy borotvával vágott ötágú "vörös" csillagot a hasába. 1997-ben a boszniai háború borzalmait megidéző, a 47. Velencei Biennálén bemutatott, majd Arany Oroszlán-díjjal elismert Balkán barokk című performansza során 1500 friss tehéncsontból álló halom közepén ülve olykor magát is megsebezve egyenként mosta tisztára drótkefével a véres csontokat, miközben szerb népdalokat énekelt, írja a MTVA Sajtóarchívuma. Könyvek hírek mellé.
Szerinte három fontos öröksége lesz a munkájának az utókor számára:
- segített, hogy a performanszművészet mainstreammé váljon;
- bevezette a re-performanszokat, vagyis újra elő lehet adni korábbi performanszokat, ami új perspektívát nyújt a közönségnek;
- a performanszok rendkívüli hosszával új távlatokat nyitott. “Ha egy performansz egy vagy három órán át, sőt két napon át tart, az egy dolog. De amikor egy performansz napi nyolc órában zajlik és egy, kettő vagy három hónapon át tart, saját életre kel.”
Utóbbi kapcsán elmesélte, milyen volt befejezni az egyik leghíresebb, A művész jelen van című performanszát: “Miután felálltam a MoMA székéből, nem voltam többé ugyanaz az ember. Hihetetlen érzelmi, pszichológiai, mentális és spirituális változáson mentem keresztül. És a közönség is. Mert először a közönség érkezik meg. Majd érdeklődni kezdenek. Aztán nem hiszik el, amit látnak. Majd barátokat hoznak, és a barátok még több barátot hoznak. És akkor elkezdődik valami. Számomra nagyon sokat mond, hogy az a 86 ember, aki a MoMÁ-ban dolgozott őrként, hazament a hétvégéken, lecserélte az egyenruháját, és beállt a sorba, hogy velem együtt üljön. Valami történt ott. Az emberek elkezdik ugyanazt az élményt megélni, és egyfajta művészet-közösség alakul ki a hosszú időtartamú műalkotás körül.”
A teljes interjút itt tudod elolvasni.
