A híresen rejtőzködő Elena Ferrante bestseller Nápolyi regények-tetralógiájából 13 millió példányt értékesítettek már (a Brilliáns barátnőm nálunk is az évtized legemlékezetesebb világirodalmi regényei között van), az HBO pedig már forgatja a belőle készült sorozat harmadik évadát, Marina Abramović pedig idén tavasszal a spanyol Nobel-díjként számon tartott Asztúria hercegnője-díj művészeti kategóriájának győztese volt, a magyarul is megjelent önéletrajzi könyvéről pedig pár hónappal ezelőtt mi is beszámoltunk. Két hihetetlenül izgalmas nő, akik művészetükkel rendkívüli hatással vannak ránk,
de egy nyilvánossá tett emailezésből kiderül, hogy művészileg egymással is folyamatos kölcsönhatásban vannak.
A levelezés egyébként egy kicsit megidézi Sally Rooney új könyvének, a Hová lettél szép világ hangulatát is, ahol két művészettel foglalkozó lány emailben egymást kérdezve elmélkedik a világról, amelyben élnek, a művészetek fontosságáról és a férfi-női dinamikáról. (Talán nem is teljesen véletlen ez, hiszen Ferrante, az email folyam elindítója, egyik kedvenc szerzője épp Sally Rooney.)
Ferrante a levelezést a kettőjük közti legfőbb különbség hangsúlyozásával kezdte. Míg Elena az elmúlt 30 évben csak az írásain keresztül jelent meg (nem ad interjút, nem vesz részt író-olvasó találkozókon és nem jelenik meg sehol nyilvánosan), addig Marina az elmúlt 50 évben a saját testét és személyiségét előtérbe helyezve dolgozott, vagyis az ő alkotói tevékenységében a mű maga a művész. Marina viszont, aki 2016-ban adta ki saját életrajzi regényét, épp az írás folyamata és a hosszú időt igénybe vevő performanszok közti hasonlóságot firtatta.
Marina rákérdez arra is, hogy miért választotta ezt a rejtőzködő alkotói attitűdöt, amire Elena többek között azt a könnyen átélhető választ adja, hogy egész egyszerűen nem akarja megalkotni azt a karaktert, amiként élnie kéne ismert közéleti személyiségként.
Megtudhatjuk azt is, hogy Marina miért éppen A rút kiskacsa történetével érzi azonosnak a saját életét, és hogy a performanszok és annak nézői energiái hogyan változtatnak ezen.
A két nő között szó esik az anyaság lehetőségeiről, illetve annak lehetetlenségéről és a férfiak által uralt (művész)világ macsó kizsákmányolásáról, ahol a férfiak határozzák meg a kulturális kánon szinte minden elemét.
(Fotó: Marco Anelli)
Kiderül az is, hogy Elena egyik idős férfi karakterét egy nézőről mintázta Marina 1974-es nápolyi performanszából, akire a performer tökéletesen emlékszik ennyi idő távlatából is, hiszen a férfi az előadás teljes időtartama alatt a tudta nélkül rettegésben tartotta az egyébként nem túl félős természetű Marinát.
(Részlet a Rhythm 0 című performanszból.)
A két nő beszélgetése helyenként izgalmas szakmai diskurzus, másutt mélyen privát dolgokat osztanak meg egymással, sokszor pedig az egymás iránt érzett csodálat és inspiráció olvasható ki a sorokból. A levelezés apropója egyébként Marina Abramović Seven Deaths című londoni kiállítása volt, amit október 30-ig lehet megtekinteni a Lisson Gallery-ben.
(Részlet a londoni kiállításból.)
A londoni kiállításról többet ITT tudhatnak meg.
A teljes levélváltás pedig a Financial Times oldalán angolul olvasható.
