Fosse a beszédet egy anekdotával kezdte arról, hogy kisgyerekként pánikrohamot kapott, amikor az egyik tanára felszólította, hogy hangosan olvasson.
„Bizonyos értelemben olyan volt, mintha a félelem elvette volna tőlem a nyelvet, és vissza kéne szereznem. És ha ezt teszem, az nem lehet mások feltételei mentén, csak a sajátjaim szerint. Elkezdtem megírni a saját szövegeimet, rövid verseimet, novelláimat. És felfedeztem, hogy a biztonság érzetét adják nekem, a félelem ellentétét.
Mondhatnánk úgy, hogy találtam magamban egy helyet, ami csak az enyém volt, és ott azt írhattam, ami csak az enyém.”
Beszélt arról, hogy megtanulta, mekkora különbség van a beszélt és az irodalmi nyelv között: előbbi gyakran egy monologikus közlése az üzenetnek, amit a beszélő át akar adni – ezzel szemben az irodalmi nyelv nem informál, sokkal inkább jelentés, mint kommunikáció, önállóan létezik.
Hogyan teremtett stílust a friss Nobel-díjas Fosse a színházban? Miért különleges az újnorvég, és miért nagy dolog, hogy Fosse ezen a nyelven ír? Karl Ove Knausgård melyik könyvébe írta bele példaképét, és mit olvasson az, aki most ismerkedik a fossei prózauniverzummal? Összeállításunkból kiderül.
Tovább olvasokAzt is elárulta, hogy első drámáját felkérésre írta, mivel szegény szerzőként jó pénzt ajánlottak azért, hogy megírja egy színjáték nyitójelenetét – végül egy egész dráma kerekedett belőle, ez a máig legtöbbször előadott darabja, a Valaki jön majd.
A beszédet azzal zárta, hogy gyakran ír öngyilkosságról, mert megérintette, amikor az olvasói arról meséltek neki, hogy megmentette az életüket. „(M)indig is tudtam, hogy az írás életeket menthet, talán még az enyémet is megmentette.”
A teljes beszédet itt olvashatod el angol fordításban.
