A norvég író kifejtette, hogy első könyveit „elég rosszul értékelték”, és ha hallgatott volna a kritikusokra, 40 évvel ezelőtt abbahagyta volna az írást.
Fosse októberben kapott Nobel-díjat „újító prózájáért színdarabjaiért, amelyek hangot adnak a kimondhatatlannak”. Csütörtök délutáni díjátadó beszédében arra is kitért, hogy írásaiban „sok öngyilkosság” szerepel, és tart attól, hogy munkája „hozzájárulhatott az öngyilkosság legitimálásához” – derül ki a Nobel-díj oldalán olvasható beszédből.
A díj átvétele után azonban „mindennél jobban meghatották” az olvasók, akik „őszintén megírták, hogy [írása] egész egyszerűen megmentette az életüket”.
„Bizonyos értelemben mindig is tudtam, hogy az írás életeket menthet. Talán még a saját életemet is megmentette”
– mondta. „És ha az írásaim mások életét is megmenthetik, annál semmi sem tehet boldogabbá.” Fosse beszédében elgondolkodott az életén és elmesélt egy történetet az iskolás éveiből, amikor felkérték, hogy olvasson fel, és „hirtelen félelem kerítette hatalmába”. Kiszaladt az osztályteremből, és később azt mondta az osztályának, hogy „vécére kellett mennie”. Érezte, hogy a félelem elvette tőle a nyelvet, amit „vissza kell vennie”. Úgy találta, hogy az írás „a biztonság érzését” és „a félelem ellenkezőjét” adja neki.
Hogyan teremtett stílust a friss Nobel-díjas Fosse a színházban? Miért különleges az újnorvég, és miért nagy dolog, hogy Fosse ezen a nyelven ír? Karl Ove Knausgård melyik könyvébe írta bele példaképét, és mit olvasson az, aki most ismerkedik a fossei prózauniverzummal? Összeállításunkból kiderül. 
Párhuzamot vont a zene és az írás között, kifejtve, hogy tinédzserként zenerajongóból – sokáig egy rockzenekarban szeretett volna gitározni – fokozatosan az írás felé fordult. „Az írás során megpróbáltam ugyanazt megélni, amit zenélés közben tapasztaltam” – mondta. „Amikor írok, egy bizonyos ponton mindig olyan érzésem támad, hogy a szöveg már meg van írva, valahol kívül van, nem bennem, és csak le kell írnom, mielőtt eltűnik” – mesélte.
Hozzátette, az, hogy Szeptológia című regénye egyetlen pontot sem tartalmaz, „nem találmány”. „Éppen így írtam a regényt, egy folyamban, egy tételben, amely nem követelt pontot” – mondta. A regény egy idősödő festőről, Asle-ről szól, aki egyedül él Norvégia délnyugati partján, és elgondolkozik az életén.
A Szeptológia első részéről szóló kritikánkat itt találod:
Forrás: Guardian
