A 2021-es irodalmi Nobel-díjat a zanzibári születésű Abdulrazak Gurnah kapta, aki az Egyesült Királyságban vált íróvá, miközben a Kenti Egyetemen Canterburyben tanított, az angol és a posztkolonialista irodalom a szakterülete.
A Nobel Bizottság indoklása szerint Abdulrazak Gurnah kompromisszumok nélkül és mély együttérzéssel mutatja be a kolonializmus hatásait, illetve a menekültek sorsát a kultúrák és a kontinensek közötti szakadékban.
Abdulrazak Gurnah a konyhában állt, mikor hívták telefonon, és nem hitte el, hogy neki ítélték a Nobel-díjat. Ám volt, aki ennél sokkal emlékezetesebben vagy éppen szórakoztatóbban reagált a hírre.
A szerző kedden tartotta meg a díj elfogadásával járó előadását, amiben migrációról és kolonializmusról is beszélt, valamint kiemelte, hogy az írás nem szólhat kizárólag a vitás kérdésekről, számolt be a Guardian.
Gurnah tinédzser volt, amikor az 1964-es forradalom után, tinédzserként Angliába menekült. Beszédében elmondta, hogy eredetileg inkább terápiás jelleggel kezdett írni, hogy tisztázza a benne kavargó bizonytalanságokat és zűrzavart. Azt mondta, reagálnia kellett mindarra a “csúfságra, amit képesek vagyunk egymásnak okozni”, és hogy újra megvizsgálja “azokat a hazugságokat és téveszméket, amikkel nyugtattuk magunkat”.
Miközben azzal szembesült, hogy egy új, egyszerűbb történelmi narratíva kezd kialakulni, ami átalakítja, sőt eltünteti a megtörtént eseményeket, azt érezte, hogy ezt vissza kell utasítania. Írnia kellett az üldöztetésekről és a kegyetlenségekről, amelyeket a saját maguknak gratuláló vezetőink igyekeztek kitörölni az emlékezetünkből.
A magyar kormány migrációs politikájáról is elmondta a véleményét a friss irodalmi Nobel-díjas, akivel a Sardzsai Nemzetközi Könyvvásáron (SIBF) a 24.hu készített interjút.
A gyarmatosításról szerzett saját tapasztalatait is fel akarta térképezni - ami igazán azután lett számára nyilvánvaló, hogy az Egyesült Királyságba érkezett, és jobban megértette, hogy egy olyan ember, mint ő, hogyan tűnik fel az ottaniak saját magukról szóló történeteiben és azokban a mindennapos, ellenséges helyzetekben, amiket a boltban, hivatalokban vagy éppen a buszokon tapasztalt.
Mivel ezzel a fogadtatással nem tudott mit kezdeni, egyre nőtt benne a vágy, hogy írásban elutasítsa az őket lenéző és lebecsülő emberek nézőpontját. Fontosnak tartotta, hogy minél igazabban mutassa meg a csúfságokat és az erényeket is, “így az emberi lény felbukkanhatott a leegyszerűsítések és sztereotípiák alól.”
