Amikor Colm Tóibín ír szerző, a Brooklyn és a Long Island írója 2006-ban hazatért Amerikából, azzal is gazdagabb lett, hogy megismerte Krasznahorkai László nevét.
A műveit egy barátja ajánlotta neki, konkrétan a Háború és háborút és Az ellenállás melankóliáját. Látta az utóbbi alapján készült Tarr Béla-filmet, és bár a Werckmeister harmóniákat is lenyűgözőnek tartotta, mégsem annyira, mint magát a könyvet.
Az ír szerző a The Guardianon idézte fel a friss irodalmi Nobel-díjas szerzővel kapcsolatos emlékeit. Colm Tóibín szerint Krasznahorkait a nyelv határainak tologatása foglalkoztatja; hogy mi történhet, ha a tudás, a cselekedet, az emlékezet vagy a hang nem válnak könnyen narratívává. A szélsőségek és az apokalipszis lehetősége vonzza, tette hozzá.
Így fedezte fel London Krasznahorkait
Amikor csaknem húsz éve Tóibín izgatottan hazatért az Egyesült Államokból, Krasznahorkainak az Egyesült Királyságban még nem volt kiadója, ő is az amerikai kiadásokat olvasta.
„Londonban úgy vélték, hogy a könyvei túl nehezek, egyetlen kiadó sem vállalhatja a kockázatot”
– írja a Guardianon.
Erre válaszul Peter Straus irodalmi ügynökkel megalapítottak egy kiadót a Profile Books kiadón belül, a Tuskar Rock Presst, ami olyan könyvek kiadását vállalta, amelyeket más brit kiadók figyelmen kívül hagytak.
Megszerezték a Krasznahorkai-könyvek jogait, most már csak az volt hátra, hogy megismertessék őt az emberekkel. 2011-ben a magyar szerző részt vett az edinburghi könyvfesztiválon, sokan voltak rá kíváncsiak: sok fiatal ült a közönségben, akik Tarr Béla filmjein keresztül Krasznahorkai regényeit is ismerték.
„Élőben Krasznahorkai figyelmes, szinte félénk, lány hangú, mindig udvarias. Nem bőbeszédű vagy extrovertált”
– jellemezte.
„Csak könyörgöm, ne legyen szó Istenről”
2012-ben Tóibín a London Review Bookshop nevű könyvesboltban készített vele interjút. Úgy emlékszik, hogy az első regényéről, a Sátántangóról azt mesélte, hogy csak ezt az egy könyvet akarta megírni, mindent bele akart tenni. Erről beszélt egyébként a Svéd Nemzeti Rádiónak is, rögtön a Nobel-díj bejelentése után: azt tervezte, hogy egyetlen könyvet ír, de mivel a Sátántangó nem lett tökéletes, eldöntötte, hogy megírja a másodikat, hogy kijavítsa az első hibáit.
Amikor azonban Istenről kérdezte, Krasznahorkainak elakadt a szava – úgy válaszolt, hogy bár Tóibín kérdése csodálatos, nem tud rá válaszolni. A kérdés körülbelül arra vonatkozott, hogy mit jelent olyan regényt írni, ami túllép a hétköznapin, a végesen, és valami tágasabb, nagyobb tér felé nyúlik. Erre azt mondt:
„Túl nehéz, nem vagyok elég okos”.
Úgy emlékszik, amikor a közönség kérdései következtek, Krasznahorkai megkönnyebbültnek látszott: összekulcsolta a kezét, felnézett a mennyezetre, félig sámánként, félig félénk showmanként, mintha megváltásért imádkozna, és azt mondta: szívesen válaszol a kérdésekre. „Csak könyörgöm, ne legyen szó Istenről” – írta Tóibín.
Az ír szerző nem először emlegette ezt az esetet. A Magyar Narancsnak 2016-adott interjúban Tóibín valószínűleg erre utalhatott, amikor Krasznahorkairól úgy fogalmazott: „Meginterjúvolni ugyanakkor embert próbáló feladat, rettenetesen nehéz elmagyarázni a közönségnek, miben is áll a művészete. Legalább háromszor beszélgettem vele közönség előtt. Egyszer Istenről próbáltam faggatni; láttam rajta, hogy ez nagyon nincs az ínyére. T. S Eliot fogalmazta meg jól, hogy hol válik el a művész és az ember”. Ez Szentkuthy Miklós fordításában úgy hangzik: Minél tökéletesebb művész valaki, annál tökéletesebben válik kétfelé benne az élményeket átélő ember és az agy, amely alkot.
Krasznahorkai műveit George Szirtes és Ottilie Mulzet fordítók ültették át angolra.
Nyitókép forrása: Bookline
