Czakó Zsófia és Gerlóczy Márton a szülővé válásról és az írásról: Hetente egy órát bírok a Fikcióból [Ezt senki nem mondta!]

Az Ezt senki nem mondta! harmadik évadának legújabb epizódjában (az első részben Szécsi Noémi, a másodikban Grecsó Krisztián, a harmadikban Mihók Krisztina, a negyedikben pedig Péterfy Bori voltak a podcast vendégei) Ott Anna Gerlóczy Mártont és Czakó Zsófiát kérdezte a szülővé válásról.

Levelekből szerelem 

Kettejük története levelezéssel kezdődött: mielőtt találkoztak volna, hetekig írtak egymásnak. „Volt egy hosszas levelezésünk, és közben romantikus kötődés született. Én már akkor éreztem, hogy szeretném, ha benne lenne az életemben” – emlékszik vissza Czakó Zsófia a megismerkedésükre.

„Nekem idő kellett, hogy ezt elhiggyem. Más életvitelből jöttem, és előbb meg kellett ismernem őt”

– teszi hozzá Gerlóczy Márton, aki kicsit másképp élte meg a kezdeti időszakot, de a különbözőségeik végül nem távolították, hanem közelebb vitték őket egymáshoz. Így lett a levelekből kapcsolat, a kapcsolatból közös élet és család.

„Ősanya-állapot” és a felelősség súlya

Amikor az ember szülővé válik, öntudatlanul is a saját gyerekkorából merít. Czakó Zsófiánál sem volt ez másképp. Gyerekkorától az a kép élt benne, hogy egy anya mindent kézben tart.

„Tiniként jó kislány voltam, a fejemben egy idealizált jövőképpel: férj, családi ház, kutya, gyerekek.”

A valóság azonban árnyaltabb lett: „A szülés után ősanya-állapotba kerültem: éjszakánként a baba sírására riadtam, és újra meg újra ugyanaz a kép hasított belém – olyan pici volt abban a nagy ágyban… Ha én nem segítek, senki.” A felismerés végül egyetlen mondattá sűrűsödött benne: „Felelősség van, méghozzá félelmetes”.

„Tudtam, hogy most már lehet gyerekem”

És mi volt a másik oldalon? Gerlóczy Márton családi hátteréréről sokat tudunk, ezt írta meg a Fikcióban, amiből kiderült, hogy sokáig a hiányból próbálta megformálni az apaképet. Úgy gondolta: „Az ember pitty-patty potyogtat gyerekeket ide-oda” – ezt látta maga körül, ezt tartotta természetesnek. Aztán, amikor megtudta, ki a valódi apja, valami a helyére kattant.

„Másnap éreztem, hogy nekem most már lehet gyerekem: hazataláltam.”

A felismerés nemcsak lelki, hanem gyakorlati fordulatot is hozott. „A fiunk születése előtt visszaváltoztattam az összes iratomat. A házasságkötő teremben kérdezték a születendő gyerek nevét, de akkor én még Gerlóczy voltam. Kérdeztük, hogy olyat lehet, hogy lehet-e a gyerek Váczi? Hát az nem!”

Bölcsi nélkül nincs irodalom

Amikor két alkotó együtt él és együtt nevel gyereket, az idő a legnagyobb luxus – és a legfontosabb erőforrás. Az első évben Gerlóczy Márton töltött több időt a gyerekkel, miközben Czakó Zsófia dolgozott, de a heti néhány órás bébiszitter-idő sem biztosított igazi csendet, csak töredezett koncentrációt az írónak. „A fordulatot a mezőkövesdi bölcsőde hozta. Onnantól elindult a harmadik rész, helyreállt a rend. Bölcsi nélkül nincs irodalom” – meséli Gerlóczy Márton.

Mindkettőjüknek meg kellett tanulniuk engedni az időből, az egóból, a saját tempóból.

„Az fájt, hogy Zsófi keresi a több pénzt. Az nem fájt, hogy én több időt vagyok a gyerekkel”

– mondja Gerlóczy Márton. 

És hogyan viszonyult ehhez a szereposztáshoz Czakó Zsófia? „Amióta anya vagyok, bűntudatom van. A hétköznapok többnyire 50–50-ben mennek: Marci süt-főz, vásárol, én dolgozom.” Közben újraírták a klasszikus alkotói szokásokat is: „A ‘felvonulok a lépcsőn dolgozni’ helyett két alkotóhoz vagy két dolgozószoba kell, vagy rengeteg rugalmasság.”

Hol a határ a család és a szöveg között?

Meddig tart a magánélet, és hol kezdődik az, ami már másoké is lesz? Gerlóczy Márton szerint a családról írni nem mindig tudatos döntés.

„Ha szerves része a történetnek, nem lehet kihagyni – még ha konfliktus is az ára”

– mondja.

Czakó Zsófia számára ez a kérdés folyamatosan újra felmerül. „Újra és újra felbukkan bennem: írhatok-e a gyerekről… fair-e ez vele szemben?”

Az alkotás és a magánélet határai náluk nem választhatók el élesen, de van egy szabály, ami segít rendet tartani. „Hetente egy óra Fikció” – meséli Czakó Zsófia. – „Ezt sosem tartjuk be maradéktalanul, de a keret védi a kapcsolatunkat.” A munkamegosztás aszimmetrikus, mégis kiegyensúlyozott:  „Én dolgozok Zsófi szövegén, de ő nem dolgozik az enyémen. Mégis ez a működő felállás.”

Mindketten hisznek benne, hogy az írás nemcsak munka, hanem feldolgozás is. Gerlóczy Márton a Fikció negyedik részén dolgozik, apja ’80-as évekbeli naplóit és leveleit olvassva, miközben Czakó Zsófia a Távoli rokonok megjelenésére készült, amelyben ismét családi viszonyok és női sorsok rajzolódnak ki.

„Szeretnék egyszer olyan könyvet írni, amelyben már nincs család – vagy nagyon elemelve van jelen”

– mondja Gerlóczy Márton. „De ha szerves része a történetnek, nem lehet kihagyni.”

A beszélgetés végére világossá válik: náluk a szöveg és a család nem megy egymás rovására, hanem egymást éltetik. Két alkotó, egy gyerek, egy Gmail-naptár, és hetente egy óra Fikció. Így működik a rendszer.

A podcastban szóba kerül még, hogy:

• Hogyan lett a házasságkötő teremből névváltás-történet?
• Miért „túl félős” szülő Gerlóczy Márton?
• Hogyan született Czakó Zsófia meséje, a Büdösborzos, és miért sorsdöntő hozzá az első visszajelzés?
• És hogyan vált a szabadság fogalma egzotikus utazások helyett közös ritmussá, naptárbejegyzésekké és családdá?

A beszélgetést meghallgathatod Spotifyon és YouTube-on és a PodBean-en. Ha van gondolatod, kérdésed vagy saját történeted, írd meg nekünk: eztsenkinemmondta@konyvesmagazin.hu.