A 62 éves szabadalmi mérnök, Elisabeth Párizsban él tanár férjével, Pierre-rel. Egy nap tavaszváró partit rendeznek családtagjaikkal és barátaikkal, és az utolsó pillanatban a szomszédjukban élő párt is meghívják. Az este véres katasztrófába torkollik, Elisabethnek pedig döntenie kell: az igazságszolgáltatás oldalára áll, vagy segít eltüntetni a nyomokat.
Yasmina Reza Renaudot-díjas regénye, a Babilon arról szól, mi történik, ha valaki a következményekkel nem számolva ki meri mondani a véleményét, mi visz rá egy átlagembert az erőszakra, és felfedi a hajszálrepedéseket az unalmasnak tűnő hétköznapokon. Otthonosság vagy hazátlanság, valódi társak vagy társas magány, nosztalgia vagy fájó emlékek? Mindez visszafogottan, eleganciával, akárha a francia sanzonok világába lépnénk.
Yasmina Reza: Babilon (részlet)
Anyám tíz napja halt meg. Nem nagyon látogattam, nem változik a ténytől túlságosan az életem, kivéve, hogy eddig valahol a világban volt egy anyám. Tegnap meglátogatott a gondozónő, aki az utolsó időben mellette volt, még tartoztam neki valamennyi pénzzel. Nagydarab nő, mindig elrettenek tőle, beszélni is fulladozva beszél. Hallotta, micsoda tragédia történt a házban, és majd meghalt, hogy megtudja a részleteket. Nagyon csalódott volt, amiért tartózkodóan viselkedtem vele, de aztán egy St-Michel vajaskekszet ropogtatva nekiállt, hogy elmesélje annak a vitrolles-i péknének az esetét, aki karácsony előestéjén megölte a gyerekeit. Az asszony éjjel becsomagolta az ajándékokat, odarakta a karácsonyfa alá, azután bement a fia szobájába, rárakott a gyerek fejére egy párnát, és addig tartotta ott, amíg a gyerek lélegzett. Ezek után átment a lánya szobájába, és hajszálpontosan ugyanezt csinálta vele is. Becsomagolta az ajándékokat, odarakta a fa alá, és ugyanazzal a svunggal kinyírta a kölyköket, mondta a gondozónő. Én azt nem értem, mondta, hogy bemondanak egy ilyet a hírekben, aztán meg néma csend és hullaszag. Az összes csatornán bemondják, és aztán a nagy nulla, semmi. Beetetik az embert, aztán rácsapják az orrára az ajtót. A háborúk meg a mészárlások túlságosan általános dolgok, vett el egy újabb kekszet, rám az általános nincs túl nagy hatással. Nem hoz ki a sodromból.
De a mindennapi élet drámái igen. Kitöltik a napomat.
Az emberek vitatkoznak róluk. Addig is elfeledkeznek a saját nyomorúságukról. Nem mondom, hogy vigaszt nyújtanak, bár bizonyos értelemben mégis. Maga szerint miért rakta a fa alá az ajándékokat? Nagyon jól megértettük ám egymást az anyukájával, milyen helyes kis hölgy volt!
– Igen, az volt.
– Kedves asszony volt. Mindenkivel nagyon kedves.
– Anicé asszony, nem tartóztatom, ha nem haragszik, még dolgom van…
A nő megigazgatta a pólóját, melynek felirata a hatvanas évekbeli Formica bútorok vonalvezetését juttatta eszembe, majd lassan feltápászkodott.
– Hát nekem van egy elméletem ezekről a karácsonyi ajándékokról…
Ginette Anicé megjelenésében mindössze két dolog volt árulkodó. Az egyik a fülbevalója, az a fajta aranygömb, amivel az ember eldugaszolja a lukat a fülén, a másik pedig a homlokán lévő kis huncutkái. A haja mindenhol egyforma rövid volt, kivéve a homlokába hulló tincseket, két picike kis centiméter, de azt már kézzel be lehet formázni. Alig észrevehető, csak az látja meg, aki annyira figyel a frizurákra, mint én. Befedi az egész homlokot, de vigyázat, nem természetesen göndör fürtökről beszélünk, ez tincsenként beállított frufru, egyfajta díszként szolgál: és ezek bizony éppen ilyen kis huncutkák voltak.
– Szóval az elméletem szerint – mondta Ginette –
összeroskadt az élet súlya alatt,
miközben pakolgatta az ajándékokat. Belefáradt az életbe, és hirtelen összeomlott.
– Lehetséges…
Felvette a posztókabátját.
– Anicé asszony, örülne egy horgolt díszpárnahuzatnak?
– Ó, ezeket az édesanyja készítette… Nagyon kedves, de nálam otthon nincsenek díszpárnák.
– Esetleg egy horgolt csipketerítő a fotelre?
– Na jó, a csipketerítőt elviszem, emlékbe… Tessék, ez pedig a fénykép az anyukája hálószobájából.
Kiborító volt, hogy azt mondta, az anyukája. Nem bírom az ilyen gyerekes sületlenségeket. Egyébként arról a fényképről beszélt, ami Emmanuelt ábrázolja La Seyne-sur-Mer-ben. Anyám éjjeliszekrényén volt egy keretben. Egy fénykép a tizenkét éves unokájáról, fürdőnadrágban, sapkában. Állt mellette egy másik régi kép is, azon Jeanne gyerekei voltak. Mindig azon gondolkoztam, vajon mit jelentenek neki ezek a fényképek, mármint érzelmileg. Szerintem nem nézegette őket,
csak az illendőség kedvéért rakta oda.
Mindnyájan konvenciók rabjai vagyunk. Ha az ember egyszer felszáll erre a vonatra, nincs kiszállás.
