Törőcsik Mari sokáig nem engedte, hogy könyvet írjanak róla, de aztán lánya, Teréz tanácsára végül mégis belement a dologba, így született meg Bérczes László beszélgetőkötete, amelyben rengeteg érdekeset mesélt el az életéről és a hat évtizeden át tartó pályájáról. A könyvet 2016-ban mutatták be a Nemzeti Színházban, a nem mindennapi eseményen mi is ott voltunk. Az érdeklődés hatalmas volt, Törőcsik Mari ennek láthatóan nagyon örült, elemében volt, rengeteg történetet mesélt. „Fellépni nem tudok, de beszélni szeretek” – mondta akkor, ahogy azt is, néha lyukat beszél az emberek hatására, hogy érezzék, még él.
A beszélgetésen, amely leginkább egy stand-uphoz hasonlított, természetesen Bérczes László, a kötet szerzője is jelen volt. Ő azt mondta, a könyvben sok sztori van, mégis több mint a történetek összessége. „Én nem tudhattam Mari elmesélése alapján, hogy mi volt az igazság, ő azt mondta el, ami vele történt. Nekem nem az volt a célom, hogy valamit leleplezzek, vagy kiderítsek, hanem sokkal fontosabb volt, hogy megmutassam életszeretetét és nagyvonalúságát.” Most egy részletet ajánlunk a könyvből, Törőcsik Mari emlékére, amelyből kiderül, hogyan lett színész.
Törőcsik Mari - Bérczes László beszélgetőkönyve (részlet)
Imádtam én anyámat is, de apámmal valahogy nagyon-nagyon értettük egymást. Emlékszem, már mindenki aludt, mi még javában böngésztük a térképet. A világ összes hegyeit, úgy higgye el, az összeset tudtam. Feküdjetek le, fektesd már le azt a gyereket, szólt ki anyám, Jó, mindjárt megyünk, és néztük tovább. Aztán amikor beteg volt, beszéltem már erről, engem kért meg, hogy majd hamvasszuk el, pedig még szinte gyerek voltam. Utána hál’istennek élt még negyven évig. Nem tudom, hogyan alakult ez ki, de való igaz, erős kötelék volt köztünk.
Ahogy ahhoz is köze volt, hogy színpadra léptem.
Nem a Nyilas Misire gondolok, hanem arra, amikor először átélhettem, hogy az emberek valamiért figyelnek rám. Ezt addig nem ismertem. Anyák napja volt, nagyapám mozijában rendezték az iskolai ünnepséget. Apám egy Turgenyev-novellát választott nekem, azt mondtam el. Egy madárról szólt meg a madárfiókáról.
Kiálltam, mondtam, és egyszer csak megéreztem, hogy megáll a levegő. Hogy azt csinálok velük, a hallgatósággal, amit akarok.
Tizenkét-tizenhárom éves lehettem, soha nem felejtem el. Ez az élmény később megismétlődött, akkor már Pesten tanultam középiskolásként. Én Pély után nem nagyon szerepeltem, talán egyszer-kétszer énekeltem, mert nagyon tudtam énekelni, de azt is csak a zárdában. Aztán Pesten kerületi kultúrversenyt rendeztek, és a magyartanárnőm, Korniss Panni néni, Vass Pistának a sógornője azt mondja nekem, Mivel nem szerepelsz, legyél te a felkonferáló. Most is így van: kiállni, beszélni szeretek, de fellépni nem. Azt nem tudok. Egésznapos rendezvény volt, jöttek sorra az iskolák, én meg felkonferáltam a szereplőket. Egyszer azt mondja Nelli néni, a matematikatanárnőm: Már nagyon el lehetsz fáradva, én itt lakom közel, gyere, elmegyünk hozzám ebédelni. Addig álljon be valaki a Mari helyett. Vagyis… akkor még nem Marinak hívtak, mindegy. Elmentünk, megebédeltünk, visszamentünk. Fellépek újra a színpadra, hát elkezdenek tombolni. Hogy mit csinált, aki helyettesített, nem tudom. Azt tudom, hogy engem visszavártak.
Vajon miért?
Ide figyeljen! Miért robbant be a Körhinta Cannes-ban? Mert én jó színész voltam? Egy fenét!
De a jelenlétemnek kellett hogy legyen bizonyos ereje.
Értettem én azt a Turgenyev-novellát? Nem gondolnám. Csináltam valami hókuszpókuszt, amikor bejelentettem, hogy Következik XY a Z középiskolából? Semmit. De tomboltak. Lehetett a jelenlétemnek valami ártatlan ereje. Nem tudtam semmit. A főiskolán is: ha bármihez hozzá akartam szólni, belepofázni, leállítottak. Te ne beszélj bele! Te nem vagy színész, még a végén elbízod magad. Kedvesen, szeretetből csinálták, és való igaz, mindig nagy volt a szám. Tudom, hogy nem vagyok színész, de hadd jegyezzem meg… Nem engedték. Fekvőtámaszokat csináltattak velem, bezártak a szekrénybe, meg minden. Egyszer belenéztem a Kölyök című filmbe, látni akartam, hogyan is mertem én húsz méter magasban függeszkedni egy rúdon. Alattam semmi, a létrát is elvették. Ezzel a karral, húsz méter magasban! Fiatal voltam, merész voltam. A színészetről fogalmam se volt. Középiskolásként még azt sem tudtam, hogy van olyan, hogy színművészeti.
Legendás történet, de az később jön majd.
Igenis.
Mari állandóan hangsúlyozza ezt a nemtudást, miközben tízéves kora óta szinte önállóan intézi az életét.
Nem egészen. Tízévesen elkerültem otthonról az angolkisasszonyokhoz, ez igaz, de ez a mi családunkban természetes volt, hiszen már az anyám és a nővérem is oda járt. Aztán felvettek Békéstarhosra, ez akkoriban nagyon híres zeneiskola volt, és ha ott végzek, talán énekesnő vagy zongorista lett volna belőlem.
De úgy látszik, az Isten is úgy akarta, hogy színész legyek,
mert képzelje el, hogy a Heves megyeieket tévedésből túl kései időpontra hívták be a felvételire. Kiszálltak ugyan Miskolcra a felvételiztetők, de akkor már rég betelt a létszám. Megtartották a felvételit, egy fiút és engem felvettek – a következő tanévre.
Miből állt a felvételi?
Énekeltem. Olyan énekhangom volt, hogy a középső C alatt még tudtam három vagy négy hangot énekelni, és a magas C fölött még kettő és felet. Ilyen hangterjedelmem volt.
Zongorázni nem kellett?
Akkoriban kezdtem már tanulgatni, de még nem tudtam. Gondoltam, majd Békéstarhoson megtanulok.
Színésznő lett, nem énekes, nem zongoraművész – azt gyanítom, nem várta ki az egy évet.
Nyár volt, gondoltam, elmegyek a halászokhoz hálót fonni, meg a rizsföldekre dolgozni. Az ötvenes években a fél országot elárasztották vízzel, hogy majd rizstermelő nagyhatalom leszünk. Nem lettünk az. Én meg belegondoltam, hogy a nyár még el is telik a hálóval meg a rizzsel, de mi lesz télen?
Csak hogy el ne tévedjek: most ugye a tizennégy éves Törőcsik Mariánról beszélünk?
Igen, róla. Aki úgy gondolta, nem vár egy évet, hanem elkezdi a középiskolát Pesten. Ehhez tennünk kell egy kitérőt. Anyám rokonsága Aldebrőn vagy Feldebrőn lakott, és mi gyakran meglátogattuk ott az öreg János bácsit. Nála találkozott anyám, életében először az első unokatestvérével. Ő is Rusz-lány, és ők is gazdagok voltak, de az unokatestvér hozzáment a falu legszegényebb fiújához, ezért a család kitagadta. Így keveredett valahogy Pestre. Amikor majd náluk lakok, mert ez a történet vége, úgy fogom hívni, hogy Édi. Lehet követni? Mindegy, az egészből az a lényeges, hogy Édi egyszer megszólalt: Jucus, nekem már van három gyerekem, de a lányodat bármikor szívesen fogadom. Ezt én akkor jól megjegyeztem.
A békéstarhosi felvételi utáni nyáron odaálltam a szüleim elé, hogy hadd mehessek Pestre tanulni.
Emlékszem, kértem huszonöt forintot, hogy be tudjak utazni Egerbe, mert ahhoz engedély kellett, ha az ember nem a kijelölt körzetében akart továbbtanulni.
Erről beszéltem, Mari! Egy tizennégy éves gyerek Egerbe utazik, hogy elintézze a saját továbbtanulását.
Nagyon mondtam a magamét, és képzelje el, a szüleim ideadták a huszonöt forintot, mehettem Egerbe.
Nehéz elképzelni, de megpróbálom: buszra száll, megérkezik Egerbe… De utána mit csinál ez a tizennégy éves kislány?
Megkérdezi, hol van a tankerületi főigazgatóság, és bemegy. Azt még nem meséltem, hogyan intéztem el az ötvenes években apám rehabilitációját?
Ez a parlamenti sztori lesz?
Igen!
Azt hagyjuk későbbre, most az egri tankerületben vagyunk. Én úgy képzelem, hogy bemegy a tizennégy éves gyerek a tankerületi akárkihez, aki nem foglalkozik vele.
Velem foglalkoztak. Bementem, és figyeltek rám. Erről beszélgetünk már egy jó ideje:
tudtam valamit, hogy figyeljenek rám, valamit, amitől színész vagyok.
A lényeg az, hogy szeptember 1-jén, amikor elkezdődött az iskola, már a kezemben volt a levél, és benne a határozat: Törőcsik Marián a mai naptól a Budapesti Alkotmány utcai Közgazdasági Gimnázium tanulója. Aláírás: Osztje Zoltán, igazgató. Gondolja el, én ott érettségiztem! Kereskedelmi tervező és könyvelő a végzettségem, de ehhez egyáltalán nem értek. Az ottani tanárok nem problémáztak, hiszen azt is látták, hogy magyarból, történelemből, földrajzból mindig brillírozok. Az írásbeli érettségin átsegítettek így-úgy. De mi lesz a szóbelin, ahol idegen elnök van? A humán tárgyak rendben mentek, de aztán jött a kereskedelmi tervezés… Ránéz az elnökre a… talán Magos tanár úr, aztán felém fordul, No, Törőcsik, most jön a kereskedelmi tervezés. Ugye, ha magának azt mondják, hogy ezt így és így kell csinálni, maga azt mondja, Igen! Mondom nagy elszánással, Igen, azt fogom mondani, hogy Igen! A tanár úr folytatta, segítőleg: De ha azt mondják magának, hogy Nem, akkor ugye nem mondja, hogy Igen! Javában helyeseltem, Dehogyis, akkor azt mondom: Nem! Hogy az elnök mit gondolt magában, nem tudom, de hogy kedvesen mosolygott, az biztos. Én meg négyesre érettségiztem. Ne vegye tőlem nagyképűségnek, de
kell hogy legyen a jelenlétemnek valami jelentése.
Olyasmi, amiért általában megszeretnek az emberek. Megszeretnek, amikor a Turgenyev-novellát mesélem anyák napján, amikor a tankerületi főigazgatóságon mondom a magamét, amikor az iskolákat konferálom fel a színpadon, amikor… meséltem már a színművészetis felvételimet?
Még nem. De még csak a Közgazdasági Gimnáziumnál tartunk.
Igen, de ezt most mégis el kell mondanom, mert ott is ugyanez működött: a jelenlét ereje. Hiszen nem a tudásomért vettek fel. De hát megszeretett, hál’istennek, egy életre Gellért Endre, és ő tudta, hogy egyszer át fog adni engem Major Tamásnak, és hogy nála, a Nemzeti Színházban kell majd engem fölnevelni. Megjegyzem, engem ma nem vennének fel a színművészetire. Újabban az van, hogy a felvételizőknek monológokat kell elmondaniuk. Annál nehezebb nincs. Egy valamirevaló rendező akkor kezd a monológon dolgozni, amikor már szinte kész az előadás. De még akkor sem biztos, hogy sikerül. Ehhez képest a felvételin minden második gyerek besántikál, és egy púpost imitálva közli velünk, hogy ő III. Richárd, és úgy döntött, gazember lesz. Hozzá pofákat vág. Hogyan tudjam én róla eldönteni, tehetséges-e? Erre fel megkérdezték, Mariska, akkor hogyan kellene? Mondom, Például menjen ki és jöjjön be még egyszer, ott egy szék, üljön le, és gondoljon valamire… Vajon látok-e valamit az arcán? De hátha egyszer csak azt mondja az a gyerek, Jé, kisütött a nap! Kész! Többet megtudok róla, mint III. Richárd vacakul elmondott monológjából. Sok ilyen kis játék van. De hogy monológokkal? Vagy versekkel? Jó, ha egy verset félig el tud mondani valaki. Na, mindegy. Amikor én először felvételiztem – hogy hogyan jutottam el a felvételire, azt majd máskor, mindenesetre e
gy Buzás Pali nevű dramaturghallgatótól véletlenül megtudtam, hogy létezik egy bizonyos színművészeti főiskola –, harmadikos gimnazista voltam.
Akkor minden második felvételiző Iszakovszkij A kútnál című versét tanulta meg, mert az nagyon vicces vers. Mondanom sem kell, én is azzal próbálkoztam. Az akkor már súlyos torokrákkal küszködő Lehotay Árpád felvételiztetett. Mellette ült az asszisztense, ő beszélt helyette. A művész úr nagyon helyteleníti, hogy érettségi nélkül lehet főiskolára jönni. És mivel látja, hogy maga még gimnazista, azt ajánlja, előbb azt fejezze be, és aztán jelentkezzen újra. Kijöttem, elmentem a Belvárosi templomba, ültem ott hosszan, már majdnem rám zárták az ajtót, és örökre megfogadtam, hogy soha többé nem jelentkezek. Hiszen ha igazán tehetséges lettem volna, felvettek volna.
Akkor itt nem működött a jelenlét ereje.
De nem ezt a felvételit akarom én mesélni, hanem a következőt, amire nem is jelentkeztem. A szüleim is kérdezték, de mondtam, nem. A Rákóczi úton volt dolgom, szembejön Buzás Pali. Mikor jössz a felvételire? Mondom neki, Nem jelentkeztem. Ha nincs Buzás Pali, én nem vagyok a pályán. Mert ő akkor elkapta a kezemet, berohant velem a főiskolára, ahol azt mondták, A prózát már lekéste, kislány, kérdezték, tud énekelni?, mondom, Tudok, erre ők, Akkor legyen az operett, annak éjfélkor jár le a határideje. Délután négy volt. Pali elvitt Simon Zsuzsa lakására, hogy fogadja el a jelentkezésemet. Elfogadta. Ha nincs Keres Emil és Fischer Sándor, akkor se vagyok a pályán! Én ugye akkoriban az érettségire készültem, nem a felvételire. Szóval félig tudtam Iszakovkijtól A kútnál-t meg egy kicsit a Csokonai-verset, A Reményhez címűt, ami férfivers, persze. Ennyit. Másfél verset. Mondhatták volna, hogy Mit képzel maga, idejön másfél verssel? De Keres és Fischer valamiért nem mondták, valamiért megszelídült a szívük. Kérték, énekeljek operettet. Azt én nem tudok, kérem szépen, de eléneklem, amivel édesapámat szoktam altatni. Azzal rázendítettem. „Megyen már a hajnalcsillag lefelé.” Fischer megszólal, No, jól van, de legközelebbre nézzen bele egy operettalbumba, ez mégiscsak operett szak lenne… Második forduló. Itt már sokan ültek benn, köztük Gellért Endre is. Ha nincs Gellért… Bementem, elkezdtem. Kutyául tájszólásban beszéltem, de egy szuszra elmondtam mindent: hogy a közgazdasági gimnázium, hogy Hevesvezekényen fölszállt a vonatra Buzás Pali, hogy örök fogadalmat tettem a Belvárosi templomban, és hogy újra Buzás Pali, de hogy én az érettségire készültem, és másfél verset tudok, és hogy Fischer elvtárs azt tanácsolta, tanuljak meg egy operett-dalt, és voltam is az Erkel Zeneműkiadóban, hogy adjanak már egy albumot, na de mit, és eszembe jutott, hogy van olyan, hogy Csárdáskirálynő, és hogy abból el is kezdtem tanulni egy dalt… Mi lenne az?, kérdezi Gellért. Ez már A Reményhez után volt, amit leállítottak. Szilvia belépője, mondom, és állok ott sötétkék szoknyában, fehér, csíkos kis blúzban. De Gellért elvtárs, majd meg kell állni közben, mert nem tudom végig. Azt mondja, Hát akkor kezdje el dalolni. Rákezdek. Hajhó, hajhó… Messze délen, zordon hegyek ölén… Képzelje el, rémes. Jó, köszönöm szépen. Fáradjon ki. A második fordulóban már ült benn néhány főiskolás, köztük Pethes Gyuri, ő mesélte később, hogy ilyen még soha nem történt:
kiléptem, és Gellért hanyatt vágta magát. Úgy kacagott, hogy nem bírta abbahagyni, de nemcsak ő, mindenki.
Elkezdtek engem visszaidézni, tájszólásban persze. Hogy mit hordtam össze ott… De mindezt szeretetből! Odakint senki nem értette, mi van. Már egy félórája nem hívtak be senkit. Pethes Gyuri mesélte, hogy egyszerűen nem tudták összeszedni magukat, valaki mindig elkezdett röhögni, és az hullámzott tovább. Ismeri ezt. A végén eredményhirdetés, és nem hiszi el, azt mondják, jöjjek a harmadik fordulóra. Ott már meg se kellett szólalnom. Volt egy zongorista, Kardos úrnak hívták talán, vagyis elvtársnak, ő játszott, én meg, ezt kérték, mozogtam a zenére. Gellért fölvett. Ő engem imádott. Félévig vette velem a Hét krajcár-t, aztán a vizsgán mindenki odavolt, sokan sírtak. Gellért nagyon értett a szöveghez. Ez volt az én szerencsém. Hogy ilyen emberek között nőttem fel. A második évben egy tudományos szöveget mondatott el velem. Írjanak oda neki egy ötöst és annyi csillagot mellé, amennyi van. Mert ilyen intellektuális és tudományos szöveget ma senki így el nem mond Magyarországon. Különben tényleg jól mondtam. Gellértnek köszönhető, tőle sokat tanultam.
