Ez a kötet a magyar olvasó számára eddig regényíróként ismert Michel Houellebecq esszéinek, publicisztikai írásainak és interjúinak a gyűjteménye. A szerző legfontosabb témáin kívül, amelyek a regényeiben is rendre megjelennek - az emberi kapcsolatok elsivárosodása, a nyugati társadalom rossz közérzete vagy a vallásosság újraéledése -, izgalmas fejtegetéseket olvashatunk többek között a francia új regény és az agráregyetemen végzett talajmetszet-vizsgálatok összefüggéseiről, provence-i nyugdíjasokról, akiket az önkormányzat azért fizet, hogy a turistabuszok érkezésekor eljátsszák a provence-i nyugdíjast, vagy arról, hogy a világjárvány által teremtett helyzet nemcsak erodálja, hanem szinte korszerűtlennek láttatja az emberi kapcsolatokat.
Houellebecq, aki műveivel és nyilatkozataival rendszeresen nagy felháborodást vált ki, ezekben a szövegekben igyekszik meggyőzni olvasóit társadalmi, politikai és irodalmi nézetei érvényességéről. A közel harminc évet felölelő, időrendbe állított szövegek a szerző látásmódjának folytonosságáról tanúskodnak, miközben az általa érintett témák meglehetősen széles spektrumon helyezkednek el. A gyakran provokatív és bosszantó, időnként humoros, máskor melankolikus vagy érzelmes, de mindig elgondolkodtató szövegek érdekes látleletet adnak a mai nyugati civilizációról egy olyan szerző nézőpontjából, aki önmagát "egy nihilista korszak és a nihilizmusból fakadó szenvedés írójaként" határozza meg.
Michel Houellebecq: Intervenciók 2020 (részlet)
AZ ÜNNEP
Ez a cikk a 20 Ans című magazinban jelent meg 1996-ban, majd később Az életben maradni és egyéb szövegek (Librio, 1999) és az Intervenciók 2. (Flammarion, 2009) című kötetekben.
Az ünnep arra való, hogy
elfeledtesse velünk, hogy magányosak és nyomorultak vagyunk,
és halálra szántak bennünket; más szóval, hogy állattá változtasson minket. Ez az oka, hogy a természeti népeknek olyan jó érzékük van az ünnephez: raknak egy jó kis tüzet hallucinogén növényekből, elővesznek három dobot, és meg is van: nem kell sok hozzá, hogy jól szórakozzanak. Ezzel szemben az átlag nyugatinak csak végeérhetetlen rave-partik révén sikerül egy nyamvadt kis eksztázishoz jutnia, némileg megsüketülve és bedrogozva: neki semmi érzéke a mulatsághoz. Mivel mélységesen tudatában van a saját létezésének, és teljes mértékben idegen számára a többi emberé, valamint rettegéssel tölti el a halál gondolata, képtelen értékelhető túlfűtöttségi állapotba kerülni. Pedig makacsul próbálkozik vele. Elszomorítja, hogy nem térhet vissza eredeti állati állapotába, szégyent és elkeseredést érez miatta; igazi partiarc akar lenni, vagy legalábbis annak akar látszani. Pocsék egy helyzetben van.
MI A FENÉT KERESEK EZEK KÖZÖTT A FASZFEJEK KÖZÖTT
„Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.” (Máté 18, 20)
Hát igen, itt van a gond: minek a nevében gyűljünk egybe? Tulajdonképpen mi indokolja, hogy egybegyűljünk?
Egybegyűlünk mulatni
Ez a legrosszabb lehetőség. Az ilyen alkalmakkor (egy éjszakai klubban, falusi búcsúban, házibuliban), amelyek persze kicsit sem mulatságosak, egyetlen lehetőségünk marad: a csábítás. Gyorsan átváltunk a mulatság regiszteréről a dühödt narcisztikus versengés regiszterére, a behatolás reményével vagy anélkül (a klasszikus felfogás szerint a férfiaknak azért van szükségük a behatolásra, hogy megszerezzék a narcisztikus igazolást; ilyenkor valami olyasmit éreznek, mint amikor a flipper falán pattan a golyó. A nőknek általában elég az a bizonyosság, hogy valaki beléjük szeretne hatolni). Ha ez a fajta játék undorítja az embert, vagy ha úgy érzi, hogy nem lenne képes jó képet vágni hozzá, nincs más megoldás:
minél hamarabb lefalcolni.
Egybegyűlünk harcolni valamiért (diáktüntetés, környezetvédő gyűlés, beszélgetés a külvárosok helyzetéről)
Ez látszólag remek ötlet: a közös ügy kellemes cementje összeforraszthatja a csoportot, megerősítheti a valahová tartozás érzését, vagyis igazi kollektív mámort okozhat. Ám sajnos a tömegpszichológia a maga állandó törvényeinek engedelmeskedik:
a végén mindig a legostobább és legagresszívabb alakok ragadják magukhoz a szót.
Így hát az ember hamarosan egy hangosan rikoltozó, sőt veszélyes banda kellős közepén találja magát. Ilyenkor ugyanazt a megoldást kell választania, mint egy éjszakai bárban: lelécelni, mielőtt egymásnak esnek az emberek, vagy csábítani (egy jóval kedvezőbb közegben: a közös meggyőződés megléte, a tiltakozás által felkorbácsolt érzelmek enyhén megrepeszthették a narcisztikus páncélzatot).
Egybegyűlünk dugni (párcsereklubok, magánlakáson szervezett orgiák, egyes New Age-csoportok)
Az egyik legegyszerűbb és legősibb formula: egybeterelni az emberiséget abból a célból, ami igazán közös benne. Itt szexuális aktusok zajlanak, bár nem lesz teljes az élvezet. De azért ez is valami – és körülbelül ez minden.
Egybegyűlünk vallásos ünnepet ülni (misék, zarándoklatok)
A vallás nagyon eredeti megoldást kínál: merészen tagadja az elkülönülést és a halált azáltal, hogy azt állítja: minden látszat ellenére az isteni szeretetben ringatózunk, és egy boldog örök élet felé evezünk. Tehát
egy olyan vallásos szertartás, amelyben a résztvevőknek van hitük, lényegében egy jól sikerült ünnep egyedülálló példája lehetne.
Sőt, az ünnep egyes agnosztikus résztvevői a szertartás során még úgy is érezhetik, hogy a hit érzése lesz úrrá rajtuk; ám félő, hogy utána szörnyű lesz a lejövés (valahogy úgy, mint a szex során, de rosszabb változatban). A megoldás: jobb, ha az embert megérinti a kegyelem.
A zarándoklat, amely a diáktüntetés előnyeit ötvözi egy kalandosabb társasutazáséval, mindezt a fáradtsággal felturbózott spirituális hangulatban, kiváló feltételeket teremt a csábításhoz is, amely szinte akaratlanul, tehát őszintén következik belőle. A zarándoklat szerencsésebb végkimenetele: házasság plusz megtérés. Ellenkező esetben itt is szörnyű lehet a lejövés. Nem árt összekapcsolni egy közösségi sítanfolyammal, amelyet adott esetben még mindig lemondhatunk (jó, ha előre tájékozódunk a lemondás feltételeiről).
ÜNNEP, KÖNNYEK NÉLKÜL
Egyszóval:
elég elképzelnünk, hogy mulatunk egy jót, és biztosak lehetünk benne, hogy szarul fogjuk érezni magunkat.
Az lenne tehát az ideális, ha teljesen lemondanánk az ünnepekről, a mulatságról. Balszerencsénkre a partiarcoknak olyan nagy a respektusuk, hogy ez a lemondás a társadalmi énképünk hanyatlásához vezetne. Szerencsés esetben az alább következő néhány jó tanácsnak köszönhetően elkerülhetjük a legrosszabbat (hogy végig egyedül kóválygunk a buliban, az unalomtól a depresszió felé tartó állapotban, azzal a téves benyomással, hogy a többiek bezzeg állati jól szórakoznak).
– Jó előre vésd az eszedbe, hogy a buli úgyis el lesz rontva. Képzeld magad elé néhány korábbi kudarcos élményedet. Ezzel nem azt mondom, hogy cinikus és blazírt magatartást kell felvenned. Éppen ellenkezőleg: a közös katasztrófa alázatos és mosolygós tudomásulvétele a következő eredményhez vezet: egy elrontott bulit csodálatosan banális pillanattá változtathatunk.
– Mindig tartsd észben, hogy egyedül menj haza, méghozzá taxival.
– A buli előtt: igyál alkoholt. A mérsékelt mennyiségű alkohol olyan szocializáló és feldobó hatással bír, mint semmi más.
– A buli alatt: igyál alkoholt, de csökkentsd az adagot (az alkohol plusz a körülöttünk lebegő erotika koktélja könnyen vezet erőszakhoz, öngyilkossághoz vagy gyilkossághoz). Ügyesebben jársz el, ha egy alkalmas pillanatban bekapsz egy fél Lexomilt. Mivel az alkohol felgyorsítja a nyugtatók hatását, hamar sikerülni fog elálmosodnod: ekkor jön el a pillanat, hogy hívd a taxit. A rövid buli jó buli.
– A buli után: hívd fel a házigazdát, és köszönd meg neki a bulit. Békésen várd ki a következő bulit (de tartsd be az egy hónapos intervallumot, nyáron ezt csökkentheted egy hétre is).
Végül egy vigasztaló perspektíva:
az életkor előrehaladtával a bulizásra való hajlam elsorvad,
az egyedüllétre való vágy egyre nő; és végül újra az igazi élet kerekedik felül.
