Tor Age Bringsvaerd könyvében a kutyáról szóló történetek hatalmas gyűjteményéből nyújt gazdag ízelítőt. A szerző által összegyűjtött anyag a vallás, a filozófia, a mítoszok, a képregények és a filmek világából merít - a világ valamennyi tájáról az ókortól napjainkig. Több száz mondát, legendát olvashatunk a csillagos ég, a mesék és a pokol kutyáiról, de mindenekelőtt két élőlény - a kutya és az ember - különös kapcsolatáról.
A szerző a fülszövegben azt írja, az első kutyája egy óriási, barna jószág volt, nem is igazán tudja, miféle keverék lehetett: "Nem a családunk kutyája volt, máshol lakott, de folyton velem akart lenni. Ötéves voltam, és olyan odaadással vigyázott rám, hogy a gyerekek többsége nem mert játszani velem. Bamsének hívták. A háború vége felé lőtték le, mert félreértett néhány német katonát, és azt hitte, meg kell védenie engem. Van valami igazi, valami ősi, bölcs és gyönyörű az állat és az ember kapcsolatában. És akit soha nem ébresztett egy finoman bökdöső orr, netán egy lelkesen csóvált farok kopogása az éjjeliszekrényen, az valóban elszalasztott valamit ebből az életből."
Tor Åge Bringsvaerd: Vau - Előszó
A farkas volt az első barátunk. Az ember befogadta – vagy talán helyesebb azt mondani, hogy kölcsönösen elfogadtuk egymást. Egyszer régen, valamikor az idők kezdetén ritka, mindkét fél számára előnyös helyzet jött létre. A farkasok azért keresték a közelségünket, mert volt tüzünk, és mert menedéket és meleget tudtunk nyújtani a számukra, mi emberek pedig azért követtük a farkasokat, mert egyszerűen elképesztő vadászok voltak. Apránként közeledtünk egymáshoz, óvatosan kezdtünk bizalmat mutatni egymás felé. Mindketten nagycsaládban élő állatok voltunk. Néhány farkas összeszedte a bátorságát, és megtette a szükséges lépést, hogy új és más összefüggésbe helyezze a kapcsolatunkat.
És együtt képesek voltunk a lehetetlenre.
Senki sem tudja, mikor történt. Senki sem tudja pontosan, mikor lett a farkasból kutya. A kutatók kitartóan küzdenek azért, hogy egyetértésre jussanak. De a legfrissebb tanulmányok szerint a háziasítás körülbelül 30 000 évvel ezelőtt történhetett. Sok más állatot is háziasítottunk. A kutya azonban különleges helyet foglal el közöttük.
Nem csupán szánhúzó, munkakutya, házőrző, pásztor lett belőle – a legjobb barátunkká is vált. Ennek egyik nyilvánvaló jele az volt, hogy a kutyák egészen korán tulajdonnevet kaptak, vagyis individuumnak tekintették, nem csak „tulajdonnak”.
Az ókori Egyiptomban a kutyákat drága szarkofágokban temették el, és szeretett családtagokként gyászolták őket.
Az ókori Görögországban és a Római Birodalomban is gyönyörű sírköveket emeltek a halott kutyáknak. A következő oldalon egy megható, a második századból származó római sírfeliratot láthatunk, amelyet márványtáblára véstek – a fehér kutya, Margarita („Gyöngy”) emlékére:
Gallia [Franciaország] volt a szülőhelyem. A tengerben meglapuló kagyló olyan nevet adott nekem, amely méltó szépségemhez. Megtanultam bátran keresztülfutni a veszélyes erdőkön és bozontos vadakat üldözni árkon-bokron át. Sosem zaboláztak nehéz láncok, hófehér testem sem szenvedett fájdalmas ütéseket. Gazdám és gazdasszonyom puha ölében feküdtem, és amikor fáradt voltam, összegömbölyödtem ágyukban. Néma kutyaszám talán többet beszélt a kelleténél, bár senki sem félt csaholásomtól. De jaj, amikor kölyköket szültem, elért a végzet, így most e márványtábla mutatja, hol ölel magához a föld.
Nem tudjuk, milyen kutya volt Margarita, mindenesetre egy olyan időszakban élt, amikor az emberek még nem foglalkoztak ennyit a fajtákkal. A mi korunkban (különösen az 1800–1900-as évektől), sokan olyan mértékben vannak elfoglalva az úgynevezett fajtatisztasággal, hogy az eredendően keverék kutyákat lenézik. Olykor talán nem ártana elgondolkodnunk azon, hogyan vág ez egybe egészen más és ijesztőbb faji elméletek megjelenésével.
Az állatokkal szembeni viselkedésünk sajnos gyakran kifogásolható, ennek tükrében különösen nehéz felfognom, hogyan lehetséges, hogy ők mégis ennyire szeretnek bennünket. Leginkább a kutya hatalmas talány ebben a tekintetben.
A kutyák… egyszerűen szeretnek bennünket.
Érthetetlen. Mi emberek képesek vagyunk egyszerre szeretni és gyűlölni egymást. A kutyáknak nincsenek efféle zavaros érzései. Ha egy kutya egyszer úgy döntött, hogy szeret téged, akkor mindig és mindaddig szeretni fog, amíg csak élsz. Szinte lehetetlen rábírni arra, hogy meggondolja magát.
Vajon azért, mert csodál bennünket? Aligha. Azért, mert egyfajta falkavezérnek tekint bennünket? Nem hinném. (A kutyák nem olyan ostobák, hogy ne látnák egyértelműen a különbséget egy vízvezetékszerelő és egy labrador között.) Erre a szeretetre nincs észszerű magyarázat. Mert valóban úgy tűnhet, hogy a kutyák szeretnek minket, és nemcsak azért, mert etetjük, sétálni visszük, megvédjük őket – hanem egyszerűen azért, mert kedvelnek bennünket! Első pillantásra teljességgel felfoghatatlan gondolat. És adjunk hozzá még egy csavart: minden állat a saját fajtársával érzi magát a legjobban. Úgy tűnik, csak a kutya az, amely habozás nélkül inkább az „embereivel” lakik. (Hát nem zavarba ejtő? Legalábbis úgy vélem, nem én vagyok az egyetlen, akinek gombóc nő a torkában, amikor egy hűséges kutyaszempárba nézek.)
Azt is mondhatnák kissé cinikusan: Ez az egyetlen szeretet, amely feltétel nélküli.
Ebben a könyvben nem fogjuk leírni a kutya történetét, és a különféle fajtákat sem vesszük sorra, nem adunk kutyanevelésről szóló tanácsokat vagy olyan tippeket, hogyan tanítsuk apportírozni az ebünket. Ehelyett inkább azokra a mítoszokra, mesékre és különös hagyományokra koncentráltunk, amelyek ezt a lenyűgöző állatot övezik.
Ezen túlmenően bátor (és feltétlenül szükséges) kísérletet tettünk a korlátozásra, abban az értelemben, hogy valamennyi rokon számára – legyen az farkas, róka, dingó, prérifarkas vagy sakál – szigorúan megtagadtuk, hogy belekerüljenek a könyvbe, bármennyire is izgalmasak a róluk szóló történetek.
Itt csak a Kutya, és csakis a Kutya számít.
Isten hozott VAU-ban!
Tor Åge Bringsværd
Hølen, 2017 augusztusa
