A csütörtöki nyomozóklub ezúttal egy híradós sztár után szaglászik

RICHARD OSMAN

Az eltévedt golyó

Ford.: Orosz Anna, Agave, 2022, 368 oldal

Megveszem

Egy újabb átlagos csütörtöki nap, amikor a dolgoknak végre vissza kellene térniük a megszokott kerékvágásba.

Csakhogy a csütörtöki nyomozóklub mágnesként vonzza a bajt. Egy tíz évvel ezelőtti megoldatlan bűntény szálai egy helyi híradós sztárhoz vezetnek, és egy olyan gyilkossági ügyhöz, amely holttestnek és magyarázatnak is híján van.

Richard Osman: Senki nem születik krimiírónak

Nagy-Britanniában várhatóan szeptember végén jelenik meg A csütörtöki nyomozóklub folytatása (The Man Who Died Twice). Richard Osman a Guardiannek nyilatkozva mesélt a hőseiről, az apanélküliségről és a krimiírásról.

Tovább olvasok

Richard Osman: Az eltévedt golyó (részlet)

1.

– Nincs szükségem sminkre – állapítja meg Ron. Magas háttámlás szék-ben ül, mert Ibrahim közölte vele, az embernek nem szabad görnyednie, ha a tévében szerepel.

– Valóban? – kérdez vissza a sminkes, Pauline Jenkins, és minden-féle ecsetet meg festéket szed elő a táskájából. A tükröt, amit Pauline a kirakós szoba egyik asztalára szerelt, villanykörték keretezik, a fényük visszaverődik a nő himbálózó meggypiros fülbevalójáról.

Ronnak kissé felszökik a pulzusa. Egy kicsit úgy érzi magát, mint a régi szép időkben. Egy kis tévészereplés. De hol maradnak a többiek? Ron azt mondta nekik, eljöhetnek, ha van hozzá kedvük, nem nagy ügy, de ha nem lesznek itt, ki fog készülni.

– Vagyok, aki vagyok – mantrázza Ron. – Megdolgoztam ezért az arcért, minden ráncnak megvan a története.

– Ami egy horror sztori, már ha nem haragszol a megjegyzésemért – jegyzi meg Pauline, aki először a színpalettát méregeti, majd Ron arcát. Csókot dob Ronnak.

– Nem kell mindenkinek szépnek lennie – válaszolja Ron. A barátai tudják, hogy az interjú négykor kezdődik. Nemsokára itt lesznek, ugye?

– Na, ebben egyetértünk, szívem – kontrázik Pauline. – Csodát én sem tudok tenni. Azért emlékszem rád a régi szép időkből. Jóképű fickó voltál, már akinek bejön ez a típus.

Ron felmordul.

– És őszintén szólva nekem nagyon is bejön. Pont ilyen a zsánerem. Mindig a munkásokért harcoltál, nemdebár? – Pauline felpattint egy alapozót. – A mai napig hiszel benne, ugye? Fel, proletárok?

Ron kissé hátrafeszíti a vállát, mint egy viadalra készülő bika.

– Hogy hiszek-e még benne? Hiszek-e még az egyenlőségben? Hi-szek-e a munkásság erejében? Mi a neve, kedvesem?

– Pauline – feleli Pauline.

– Hiszek-e abban, Pauline, hogy tisztességes munkáért tisztességes bér jár? Még soha nem hittem benne annyira, mint most. Pauline bólint.

 Akkor csukd be a bagólesődet öt percre, hadd végezzem a munkámat, amiért a fizetésemet kapom, és ami abból áll, hogy emlékeztetem a Délkelet Hírei nézőit, milyen jóképű fickó vagy. – Ron kinyitja a száját, de egy szó sem jön ki rajta, ami nem vall rá. Pauline azonnal nekilát Ron alapozásának. – Fenébe az illemmel! Gyönyörű a szemed, édesem! Tisztára, mint egy dokkmunkás Che Guevara.

Ron észreveszi a tükörben, hogy kinyílik a kirakós szoba ajtaja. Joyce lép be rajta. Ron biztos volt benne, Joyce nem hagyja cserben. Főleg, mivel Mike Waghorn is itt lesz. Igazság szerint ez az egész Joyce ötlete volt. Ő választotta ezt az aktát.

Ronnak feltűnik, hogy Joyce új kardigánt visel. Javíthatatlan.

– De hát azt mondtad nekünk, Ron, hogy nem akarsz sminket – szólal meg Joyce.

– Muszáj – feleli Ron. – Ő itt Pauline.

– Jó napot, Pauline – üdvözli Joyce. – Úgy látom, lesz vele dolga.

– Láttam már rosszabbat is – feleli Pauline. – Régebben a Baleseti sebészet forgatásán dolgoztam.

Megint kinyílik az ajtó. Egy operatőr lép be, akit a hangtechnikus, majd Mike Waghorn dús ősz sörénye, jól szabott öltönyének halk suhogása és tökéletes, diszkréten férfias kölnije követ. Ron észreveszi, hogy Joyce elpirul. Legszívesebben a szemét forgatná, ha nem most kennék fel rá a korrektort.

– Megjöttünk – szólal meg Mike. Éppúgy csillog a mosolya, mint a brillantinos haja. – Én volnék Mike Waghorn. Az igazi, utolérhetetlen és páratlan.

– Ron Ritchie – mutatkozik be Ron.

– De még mennyire az! – szorongatja Mike Ron kezét. – Egy fikarcnyit sem változott! Olyan, mintha szafarin lennék, Mr. Ritchie, és közelről láthatnék egy oroszlánt. Mert maga egy igazi oroszlán, nem igaz, Pauline? – Hát valaminek lennie kell – jegyzi meg Pauline, miközben Ron arcát púderezi.

Ron észreveszi, hogy Mike Joyce felé fordul, és szinte leráncigálja róla a kardigánját a tekintetével.

– És kegyedben kit tisztelhetek?

– Joyce Meadowcroft vagyok. – Joyce gyakorlatilag pukedlizik Mike-nak.

– Azt meghiszem! – feleli Mike. – Maga és a bámulatos Mr. Ritchie csak nem egy párt alkotnak, Joyce?

– Szent ég, dehogy, még a gondolata is… – tiltakozik Joyce. – Nem, mi barátok vagyunk. Ne vedd sértésnek, Ron!

– Szóval barátok – nyugtázza Mike. – Ron, maga micsoda mázlista!– Hagyd abba a flörtölést, Mike! – szól rá Pauline. – Senki sem vevő rá.

– Ó, Joyce-nak nagyon is bejön – vágja rá Ron.

– Bizony – jegyzi meg Joyce halkan, de ahhoz elég hangosan, hogy a többiek is hallják.

Újra kinyílik az ajtó, és Ibrahim dugja be rajta a fejét. Jó fiú! Már csak Elizabeth hiányzik.

– Elkéstem?

– Épp időben – feleli Joyce.

A hangtechnikus egy mikrofont csíptet Ron inggallérjára. Ron zakót visel a West Hames inge fölött, amihez Joyce ragaszkodott. Ron véleménye szerint semmi szükség rá. Olyan álszent dolog. Ibrahim helyet foglal Joyce mellett, és végigméri Mike Waghornt.

– Maga nagyon jóképű, Mr. Waghorn. Klasszikus szépség – bólogat helyeslően Mike. – Squash-olok, hidratálókré-met használok, a többiről a természet gondoskodik.

– Meg egy rakás smink, ami egy ezresbe kerül hetente – jegyzi meg Pauline, miközben az utolsó simításokat végzi Ron arcán.

– Én is jóképű vagyok, gyakran megjegyzik az emberek – folytatja Ibrahim. – Talán ha az életem másként alakul, belőlem is hírolvasó válhatott volna.

– Én nem vagyok hírolvasó – jegyzi meg Mike. – Újságíró vagyok, aki történetesen híreket olvas.

Ibrahim bólint.

– Vág az esze. És van szimata a jó sztorikhoz.

– Nos, ezért is vagyok itt – mondja Mike. – Amint elolvastam az e-mailt, rögtön szimatot fogtam. Egy újfajta életvitel, nyugdíjasközösségek, és az egész kellős közepén Ron Ritchie jól ismert arca. Arra gondoltam: Igen, ezt a nézők imádni fogják.

Pár hétig nyugalom volt, de Ron alig várta, hogy a banda újra akcióba lépjen. Az egész interjú pusztán csalétek. Joyce találta ki, hogy Coopers Chase-be csalja Mike Waghornt. Hátha segíteni tud nekik az ügy megoldásában. Joyce e-mailt küldött a műsor egyik producerének. Bárhogyan is alakul, Ron újra a tévében fog szerepelni, amitől rettentően boldog.

– Utána csatlakozik hozzánk vacsorára, Mr. Waghorn? – invitálja Joyce. – Asztalt foglaltunk fél hatra. A nagy roham utánra.

– Kérem, hívjon csak Mike-nak! – mondja Mike. – Attól tartok, ez sajnos nem lehetséges. Próbálom távol tartani magam az emberektől. Tudja, privát szféra, bacilusok, meg ilyesmi. Bizonyára megérti.

– Ó – csügged el Joyce. Ron látja rajta a csalódottságát. Ha van bárki Kentben vagy Sussexben, aki nagyobb rajongója Mike Waghornnak, mint Joyce, Ron szeretné látni. Bár ha jobban belegondol, inkább kihagyná ezt a találkozást.

– Mindig bőven van alkohol – jegyzi meg Ibrahim Mike-nak. – És gyanítom, tele lesz az étterem a rajongóival.

Mike megrágja magában a hallottakat.

– Szívesen mesélnénk magának a csütörtöki nyomozóklubról – veti be Joyce.

– A csütörtöki nyomozóklub? – kérdezi Mike. – Ez úgy hangzik, mint valami kitalált dolog.

– Ha jobban belegondol, minden csak fantázia kérdése – válaszolja Ibrahim. – Az alkohol egyébként kedvezményes áron van. Megpróbálták ugyan leállítani az ártámogatást, de tartottunk róla egy megbeszélést, ahol sok minden elhangzott, így aztán meggondolták magukat. Fél nyolcig végzünk is.

Mike az órájára pillant, majd Pauline-ra.

– Egy gyors vacsora beleférhet, nem?

Pauline Ronra néz.

– Te is ott leszel?

Ron erre Joyce-ra néz, aki hevesen bólogat.

– A jelek szerint én is ott leszek.

– Akkor maradunk – zárja rövidre Pauline.

– Pompás – teszi hozzá Ibrahim. – Van valami, amit szeretnénk meg-beszélni magával, Mike.

– Mi lenne az?

– Mindent a maga idejében. Nem szeretném elvonni a figyelmet Ronról.

Mike helyet foglal egy fotelben Ronnal szemben, és elszámol tízig.

Ibrahim odahajol Joyce-hoz.

– Mikrofonpróbát tart.

– Rájöttem – feleli Joyce, mire Ibrahim bólint. – Kösz, hogy rávetted, hogy itt maradjon vacsorára. Soha nem lehet tudni, nem igaz?

– Ez így van, Joyce. Soha nem lehet tudni. Lehet, ti ketten összeháza-sodtok, mielőtt még véget ér ez az év. De ha nem így történne, márpedig erre az eshetőségre is fel kell készülnünk, akkor is biztosan rengeteg információval szolgál majd nekünk Bethany Waitesről.

Még egyszer kinyílik az ajtó, és Elizabeth lép be rajta. Itt a banda minden tagja. Ron úgy tesz, mintha nem lenne meghatódva. Utoljára akkor volt egy ilyen baráti banda tagja, amikor a wappingi nyomdászsztrájknál kórházba juttatták őket a tömeget szétoszlató rohamrendőrök. Régi szép idők.

– Ne zavartassák magukat! – szólal meg Elizabeth. – Másképp nézel ki, Ron! Mitől? Olyan… egészségesnek tűnsz.

Ron felhorkant, de látja, hogy Pauline elmosolyodik. Meg kell hagyni, ez aztán a díjnyertes mosoly! Vajon az ő ligájában játszik Pauline? A hatvanas évei végén járhat… Nem túl fiatal hozzá? Egyáltalán, ő maga milyen ligába tartozik? Ron már régóta nem tette fel magának ezt a kérdést. Bárhogyan is alakuljon, ragyogó ez a mosoly.

2.

Nem könnyű a börtönből irányítani egy több millió font összértékű drogbandát. Connie Johnsonnak azonban rá kellett jönnie, nem is lehetetlen.

A börtön személyzetének nagy részét lefizette, és miért ne tette volna? Van elég pénze hozzá. Igaz, maradt pár börtönőr, aki nem hajlandó beadni a derekát, Connie-nak ezért már két illegális SIM-kártyát is le kellett nyelnie a héten.

Gyémántok, gyilkosságok és egy táskányi kokain. Alaposan tőrbe csalták, két hónap múlva lesz a tárgyalása. Connie addig sem akar tétlenül ülni.

Lehet, hogy bűnösnek fogják találni, de az is lehet, hogy nem, és Connie szeret optimistán állni a dolgokhoz. Készülj a sikerre, mondogatta mindig az anyja, bár nem sokkal később meghalt, miután elütötte egy furgon, és a sofőrnek még biztosítása sem volt.

A lényeg: jó, ha az ember elfoglalja magát. A börtönben fontos a rutin. És fontos, hogy várakozással tekintsünk az előttünk álló időszakra, márpedig Connie alig várja, hogy kinyírja Bogdant.

Miatta került ide, és nem számít, hogy Bogdan szeme olyan, akár a tiszta vizű hegyi tó, mennie kell.

És az öregnek is. Aki segített Bogdannak tőrbe csalni Connie-t. Kérdezősködött, és megtudta, a pasast Ron Ritchie-nek hívják. Neki is annyi. Connie a tárgyalás után számol majd le velük – az esküdtek nem szeretik, ha a tanúk hirtelen kinyiffannak –, de biztosan kinyírja őket.

Connie lenéz a mobilja kijelzőjére, és észreveszi, hogy az egyik pasas, aki a börtön adminisztrációs részlegén dolgozik, fent van a Tinderen. Kopaszodik, és a profilképén egy Volvo mellett áll, ami szánalmas, de Connie ennek ellenére jobbra húzza a képét, mert soha nem lehet tudni, mikor lesz szüksége rá. Azonnal látja, hogy a Tinder összepárosította őket. Quelle surprise!

Connie utánanézett Ron Ritchie-nek. A pasas a jelek szerint híresnek számított a hetvenes-nyolcvanas években. Connie lementett egy képet a telefonjára Ronról, és most rápillant. Mintha egy sikertelen bokszoló ordítana a hangszóróba. Látszik rajta, hogy élvezi a rivaldafényt.

Szerencséd van, Ron Ritchie – gondolja Connie. Újra szárnyára vesz majd a hírnév, ha végeztem veled.

Egy biztos: Connie mindent el fog követni azért, hogy a lehető legrövidebb időt töltse börtönben. És ha kijut innen, kezdetét veheti az igazi pusztítás.

Néha az embernek egyszerűen csak türelmesnek kell lennie az életben. Connie kibámul a rácsos ablakon át a börtön udvarára és a távolabb elterülő dombokra. Aztán fogja magát, és bekapcsolja a Nespresso kávégépét.

3.

Mike és Pauline csatlakoztak hozzájuk vacsorára.

Ibrahim imádja, amikor az egész banda együtt van. Együtt vannak, és küldetésük van. Joyce ragaszkodott hozzá, hogy Bethany Waites ügyével foglalkozzanak. Ibrahim pedig gyorsan rábólintott. Először is, mert az ügy érdekesnek tűnt. És mert máig nem oldotta meg senki. Legfőképpen azért, mert Ibrahim rajong Joyce új kutyájáért, Alanért, és aggódott, ha magára haragítja Joyce-t, nem engedi majd Alan közelébe.

– Kér egy csepp vörösbort, Mike? – kérdezi Ron, magasba emelve az üveget.

– Miféle?

– Ezt hogy érti?

– Milyen fajta bor?

Ron megvonja a vállát.

– Vörös. Nem tudom, milyen márka.

– Hát jó, éljünk veszélyesen, de csak most az egyszer! – vágja rá Mike, és hagyja, hogy Ron töltsön neki.

A csütörtöki nyomozóklub tagjai nagyon szerettek volna elbeszélgetni Mike Waghornnal Bethany Waites meggyilkolásáról. Feltételezik, hogy olyan információ birtokában van, ami nem szerepelt a hivatalos rendőrségi aktákban. Mike persze mit sem sejt erről. Csak élvezi az ingyenbort négy ártalmatlan nyugdíjas társaságában.

Ibrahim türelemmel kivárja, hogy feltehesse a gyilkossággal kapcsolatos kérdéseit, mert tudja, Joyce izgatott, hogy találkozhat Mike-kal, és előbb még fel akar neki tenni egy sor egyéb kérdést. Lejegyezte őket egy noteszbe, amit a kézitáskájába rejtett, arra az esetre, ha elfelejtené valamelyiket.

Egy pohár ismeretlen eredetű vörösbor hever Mike előtt az asztalon, és Joyce ettől kellően bátornak érzi magát ahhoz, hogy belekezdjen.

– Mondja csak, Mike, amikor felolvassa a híreket, az egész le van írva, vagy fogalmazhat a saját szavai szerint?

– Kiváló kérdés – állapítja meg Mike. – Maga nagyon jó megfigyelő, Joyce, és rátapintott a lényegre. Minden le van írva, de nem mindig tartom magam a megadott szöveghez.

– Nos, ezt a jogot igazán kiérdemelte ennyi év után – jegyzi meg Joyce, és Mike hevesen bólogat.

– Igaz, időről időre bajba is kerülök miatta – teszi hozzá Mike. – Pár éve még egy pártatlansági kurzuson is részt kellett vennem Thanetben. – Mázlista – jegyzi meg Elizabeth.

Ibrahim észreveszi, hogy Joyce rásandít a kézitáskájában lapuló noteszre.

– Szokott valamilyen különleges ruhadarabot viselni hírolvasás köz-ben? – kérdezi Joyce. – Különleges zoknit vagy valami ilyesmit? – Joyce kissé csalódottan veszi tudomásul Mike válaszát, majd újabb pillantást vet a jegyzetfüzetre.

– Mi van, ha adás közben vécére kell mennie?

 – Az ég szerelmére, Joyce! – sóhajt fel Elizabeth.

– Az adás előtt szoktam vécére menni – válaszolja Mike.

Bármennyire jól szórakoznak, Ibrahim azon tűnődik, nem kellene-e rátérnie arra, amiért valójában megszervezték ezt a vacsorát. – Szóval akkor, Mike, volna…

Joyce azonban a karjára teszi a kezét.

– Bocsáss meg, Ibrahim, csak még néhány dolog. Amber milyen?

– Ki az az Amber? – szólal meg Ron.

– Mike műsorvezetőtársa – feleli Joyce. – Most komolyan, Ron, kínos helyzetbe hozod magad.

– Szokásom – vágja rá Ron. Ezt egyenesen Pauline-nak szánja, aki Ibrahim véleménye szerint ügyet sem vetve az udvariasságra, direkt Ron mellett foglalt helyet az asztalnál. Általában Ibrahim szokott Ron mellett ülni. Na mindegy.

– Még csak három éve van a tévénél, de máris kezdem megkedvelni – folytatja Joyce.

– Nagyszerűen csinálja – jegyzi meg Mike. – Sokat jár edzeni, de ak-kor is fantasztikus.

– És nagyon szép a haja – teszi hozzá Joyce.

Joyce, az alapján kellene megítélnie a hírolvasókat, milyen újságírók – korholja Mike. – Nem a külsejük alapján. Ez nagyon sok nehézséget okoz, különösen a női hírolvasóknak.

Joyce bólint, felhajt egy fél pohár fehérbort, majd újra bólint egyet.

– Értem az álláspontját, Mike. Én csak azt akartam mondani ezzel, hogy szerintem van olyan, hogy valaki egyszerre hatalmas tehetség és csodás a haja. Talán felszínes vagyok, de nekem mindkettő fontos. Jó példa erre Claudia Winkleman. Egyébként magának is csodás haja van.

– Én steaket kérek – fordul Mike a pincérhez, aki épp a rendelésüket veszi fel. – Véresen vagy közepesen átsütve, közelebb a véreshez. De ha úgy alakul, hogy inkább közepesen lesz átsütve, azt is túlélem.

– Jól tudom, Mike, maga buddhista? – Ibrahim az egész délelőttöt azzal töltötte, hogy a vendégük után kutakodott a neten.

– Bizony – feleli Mike. – Több mint harminc éve.

– Vagy úgy. Tudomásom szerint a buddhisták vegetáriánusok – jegyzi meg Ibrahim. – Megesküdtem volna rá.

– Az anglikán egyháznak is a híve vagyok – vágja rá a hírolvasó. – Szóval mindig tetszésem szerint választok. Ez a buddhizmus lényege.

– Vagy úgy – mondja erre Ibrahim.

Mike már a második pohár vörösboránál tart, és alig várja, hogy a többiek körülrajongják. Tökéletes.

– Meséljenek nekem erről a csütörtöki nyomozóklubról! – vált témát Mike.

– Nem verjük nagy dobra, de hetente egyszer négyesben összeülünk, hogy régi rendőrségi aktákat nézzünk át – kezd bele Ibrahim. – Hátha meg tudunk oldani egy olyan ügyet, amit a rendőrségnek annak idején nem sikerült.

– Milyen szórakoztató hobbi – bólogat a vendégük. – Régi gyilkossági ügyek után kutakodni. Gondolom, lefoglalja magukat. Szépen elketyegnek a jó öreg szürke agysejtek. Ron, ne rendeljünk még egy üveggel ebből a vörösből?

– Mostanában főleg új gyilkosságokkal foglalkoztunk – szólal meg Elizabeth.

A férfi elneveti magát. Nyilvánvalóan nem gondolja, hogy Elizabeth komolyan beszél. Talán így a legjobb. Nem szeretnék elijeszteni.

– Úgy látom, nincs ellenükre egy kis bajkeverés – jegyzi meg Mike.

– Én mindig is mágnesként vonzottam a bajt – szólal meg Ron.

Pauline újratölti Ron poharát.

– Hát akkor jól vigyázz, Ron, mert velem mindig csak a baj van.

Ibrahim a szeme sarkából látja, hogy Joyce erre lopva elmosolyodik. Elhatározza, mielőtt szép lassan Bethany Waitesre terelnék a szót, ő is kérdez valamit. Pauline felé fordul.

– Maga férjnél van, Pauline?

– Özvegy vagyok – feleli a nő.

– Bingó! – kiált fel Joyce. Ibrahim figyelmét nem kerüli el, mennyire elszédíti Joyce-t a bor és ennek a hírességnek a társasága.

– Mikor maradt magára? – kérdezi Pauline-tól Elizabeth.– Hat hónappal ezelőtt.

– Hat hónap? Ó, az szinte semmi! – Joyce megpaskolja Pauline ke-zét. – Hat hónap után én még mindig plusz egy szelet kenyeret tettem a pirítóba.

Itt az idő? Vágjunk bele, gondolja Ibrahim. Ideje finoman témát váltani, hogy végre elkezdhessenek Bethany Waitesről beszélgetni. Óvatosan keringőznek majd egymással, a koreográfusmester Ibrahim vezényszavára. Az első lépést már gondosan eltervezte.

– Nos, Mike, azon tűnődtem, vajon…

– Mondok én maguknak valamit! – Mike ügyet sem vetve Ibrahimra, a borospoharával hadonászik. – Ha tényleg meg akarnak oldani egy gyilkosságot, adok egy tippet.

– Folytassa, Mike! – biztatja Joyce.

– Bethany Waites – böki ki a hírolvasó.

Mike benne van a buliban. A csütörtöki nyomozóklubnak senki sem tud ellenállni. Ibrahim nem először jegyzi meg magában, milyen gyakran sétálnak bele az emberek önként és dalolva a kelepcéjükbe.

Mike elmeséli nekik az ügyet, amit a rendőrségi aktából már ismernek. A nyomozóklub tagjai hevesen bólogatnak, eljátszva, mintha erről az egészről most hallanának először. A zseniális fiatal riporterről, Bethany Waitesről. A nagy sztoriról, egy áfacsalási ügyről, ami után nyomozott. És a haláláról, amire máig nincs magyarázat. A kocsija az éjszaka közepén a mélybe zuhant a Shakespeare-szikláról. Egyelőre semmi újat nem tudtak meg. Mike épp Bethany utolsó üzenetét mutatja nekik, amit a halála előtti éjjel küldött neki. Nem mondom eleget, de köszönöm neked. Valóban megható. De semmi olyat nem hallottak Mike-tól, amiről ne szereztek volna már tudomást. Ki tudja, talán az lesz a vacsora legnagyobb meglepetése, hogy Mike Waghorn az adás előtt szokott kimenni a vécére. Ibrahim úgy dönt, vállalja a kockázatot.

– Mi van azokkal az üzenetekkel, amelyeket a halála előtti hetekben küldött? Tapasztalt bármi szokatlant? Valamit, amit a rendőrség nem látott?

Mike visszapörgeti az üzeneteket, egyet-egyet kiemelve közülük.

– Mit szólnál egy korsó sörhöz? Láttad A becsület védelmében-t? Van itt egy üzenet arról a sztoriról, amin Bethany dolgozott, de még pár héttel korábbról. Kíváncsiak rá?

– Az ember sohasem tudhatja, mi válik hasznára. – Elizabeth tölt még egy pohárral a vörösborból a vendégüknek.

Mike felolvassa az üzenetet.

– Kapitány… Bethany hívott engem így.

– Így is hívott téged – jegyzi meg Pauline.

– Új infóhoz jutottam. Nem fogom elárulni, de abszolút dinamit. Egyre mélyebbre ások az ügyben.

Elizabeth bólint.

– És Bethany végül elárulta magának, milyen új információhoz jutott?

– Nem árulta el – válaszolja Mike. – Meg kell hagyni, egészen tisz-tességes ez a vörösbor.