Gyerekkoromban az apás hétvégéken gyakran előkerült a Game of Life nevű társasjáték. Az életről két fontos dolgot tanulhattam meg belőle hatévesen: érdemes elkerülni az életközepi válság mezőt, mert akkor hiába adósítottad el magad egyetemista éveidben, dobhatod el a menő pszichiáteri praxisodat, lehet belőled gyémánt fokozatú értékesítő egy MLM-cégnél vagy utazási ügynök covid idején. A másik az volt, hogy minden az utolsó pörgetésen múlik: ha szerencséd van, vagyonodat megsokszorozva egy luxus nyugdíjasotthon lakója leszel, és koktélozhatsz a medence partján kiöregedett kujonok társaságában, ha viszont nincs, még a külvárosi panelt is elárverezik a fejed felől, elveszik az egészségkártyád, így múlsz el dicstelenül. A medencések nyerték a játékot, nem a kisnyugdíjasok. Nehezen képzeltem el ez alapján a felnőttek életét és nem akartam felnőni.
Richard Osman hetven év feletti szereplői szerencsések voltak az utolsó dobásnál, és bár más-más társadalmi osztályból érkeztek, mind a milliomosok nyugdíjas falujában tölthetik utolsó éveiket a festői vidéki Angliában, egy Kent melletti luxusotthonban.
Ezek az öregek viszont a horgoló klub helyett izgalmasabb elfoglaltságot keresnek maguknak a kirakós szobában, a volt pszichiáter, a titkosügynök, a szakszervezeti vezető és az ápolónő nyomozóklubot alapít, és döglött akták megoldásával múlatja a hátralevő időt két pohár bor és a Pilates-edzés között.
A pörgő nyugdíjasbiznisz viszont egyértelműen a helyi maffia kezében van, így nem meglepő, hogy az újabb, apácatemetőt érintő beruházás megkezdése előtt hullani kezdenek a rosszfiúk az üzlet körül. Így kezdetét veheti a valós idejű nyomozás a rejtélyes halálesetek után, melyet a nyugdíjas szupergroup és a rendőrség párhuzamosan, egymást be-beelőzve végez.
Richard Osman, a népszerű brit kvízműsorvezető 18 hónap alatt, teljes titokban írta meg első regényét, melyet az az idősek otthona ihletett, ahol édesanyja is lakik.
Osman hetven fölötti szuperhősöket teremtett, akikről nagyon sokszor már elfelejtkezik a társadalom, ők pedig pont ezt a láthatatlanságot használják ki a nyomozás előrelendítéséhez.
Richard Osman tévés karrierjét is az empátiára építette; ő az a kvízmester, aki soha sem aláz meg egy versenyzőt sem, akármekkora butaságot is mond. Ez a kedvesség és figyelem az, mellyel a karaktereket megteremti: esendő, makacs, a saját szabályaik szerint működő, de nagyon szerethető és sokszor vicces öregek, akik aktív életet szeretnének élni a végsőkig, élettapasztalatuk és koruk miatt pedig sokszor az igazságszolgáltatás fölé helyezik magukat, mert tudják, hogy a halál árnyékában már szinte érinthetetlenek.
Az örök nyugalomig a főhősök inkább az izgalmat, a törvényszegést és a kalandot választják, és a magány helyett nyitottak az új barátságokra is.
Osman nem tabusítja a halált sem, ami a regény egyik legnagyobb erénye a fordulatos, a klasszikus krimiknek megfelelő cselekményvezetés mellett. A nyugdíjasotthon minden lakójára rávetül a halál közelsége, ehhez viszont minden szereplő másképp viszonyul: megpróbálja kiélvezni az utolsó éveket, élete hibáit rágja újra és újra önmarcangolva, elveszik a társa iránt érzett gyászban, retteg az elmúlástól, a fizikai vagy szellemi leépüléstől, vagy épp a halálban védi meg örök szerelmét. Az élet és a halál mezsgyéjén állva, mikor a végső búcsú a mindennapjaik része, másképp tekintenek a gyilkosságokra is.
A jelen gyilkosságai pedig a múlt bűneihez és egy ódon temetőhöz vezetnek, a nyomozás így egyben egymás életének a feltérképezése is: a jól látható részektől a sötét zugokig.
A fordulatos, több szálon futó, a figyelmet állandóan fenntartani képes történetvezetést Osman tévés produceri tapasztalatára vezeti vissza a 24.hu-nak adott interjújában: „Az ösztönöm tehát azt súgja, hogy folyamatosan szórakoztassak és fenntartsam a figyelmet. Nem engedhetem meg magamnak, hogy egy pillanatra is unalmassá váljak. Ezért vannak a könyvben rövid fejezetek, és kalandos, több szálon futó cselekmény, mert nem akarom, hogy az olvasók elunják magukat és „elkapcsoljanak”, vagyis felvegyenek egy másik könyvet.”
Osman nem véletlenül idézi meg Miss Marple-t a regényben, hiszen története az Agatha Christie-i hagyományokra épít. A krimi keretét arra használja, hogy a gyönyörű angol táj előterében beszéljen társadalmi különbségekről, anya-lánya és apa-fia kapcsolatokról, helyrehozható és végzetes hibákról egy halálhoz közeli, de élettel teli perspektívából.
A regénybe ITT olvashatsz bele. A nyugdíjas nyomozóklub történetének második része angolul 2021 szeptemberében érkezik.
